Útinapló Riport

A zene fogságában

Sziget 2005 - Roma Sátor

Jó helyen áll a Roma Sátor, még akkor is, ha messze van a Sziget bejáratától. Főleg éjszaka, visszafelé botladozva tud rettentő messze lenni, az egész napos tülekedés, vidulás, a koncertek tömege után. És bárki tanúsítja: ahogy múlnak a napok és gyűlnek az élmények, úgy lesz befelé egyre rövidebb, kifelé viszont egyre hosszabb az út.

Tény, hogy a sátor jó helyen van, jó társaságban is, közvetlenül a Világzenei Színpad mellett, ahonnan némelyik előadó át is ugrik egy kis örömzenére. A romániai Mahala Rai Banda például, amely már visszatérő vendég a Roma Sátor színpadán, és most is sikerült a végletekig pörgetnie a hangulatot. Ezt teszik különben sokan a közönségből is: a nagy világzenei koncertek után itt megőrizhetik, elmélyíthetik magukban nagyjából ugyanazt a hangulatot, kissé szűkebb körben, hangulatosabban és általában lendületesebben, végképp feloldódva a transzba hívogató ritmusokban, a szívet-lelket simogató dallamok kábulatában.

Különösen a zárónap sikerült jól – lehet, hogy különös módon ebben az esőnek is volt egy kis szerepe, amely több éves szokásától eltekintve ezúttal nem a fesztivál első napján zuhogott, hanem az utolsón. Így aztán végképp nem volt kedve senkinek továbbmenni, az egymást váltó zenekarok pedig kiválóan gondoskodtak róla, hogy még hálásak is legyünk a bezártságért.

Az első fellépő a Técsői Banda volt. A kárpátaljai muzsikusok zenéjében engem leginkább a közös játék feszessége ragadott meg. A máramarosi cigány, magyar, román, ruszin zenei hagyományok egyvelegét valószínűleg a sok-sok együtt muzsikálás simította-tisztította ilyen letisztult egyveleggé. Hegedű, régi, ölben tartott cimbalom, gombos harmonika: majdhogynem múzeum. Maga a zenélés, az előadás? Miközben hűvösen pontos, melegen őszinte – ezt lehet róla mondani. Ráadásul végtelenül derűs, vidám. A dobos (nagydob, a tetején apró cintányérral) a szájában tartott műanyag lapocskával, a plonkával olyan szólókat fütyült, hogy az ember szinte felnevetett a boldogságtól és a bámulattól, hiszen egyáltalán nem látszott, mi adja ki ezt a néha pimaszul éles, néha szinte sértetten szomorkás hangot.

A szlovákiai Kokavakere Lavutara fellépéséből sajnos csak foszlányokat hallottam – máshová kényszerített a kötelesség és a kíváncsiság. Nem volt könnyű elszakadni Janka Sendrej énekesnő hevesnek és lendületesnek tűnő egyéniségétől, a hangjáról nem is beszélve. Akik hallották, azokat lelkileg lenyűgözte, testileg pedig erősen megmozgatta a szlovákiai hagyományos roma muzsikát játszó együttes programja.

Közben este lett, a fedetlen színpadokon elhallgatott a zene, és akik maradtak, azokon erőt vett a „most vagy soha” könyörtelen érzése (ezért is maradtak), így hát belevetették magukat valamelyik sátor záróprogramjába. Mi, a Roma Sátor erősen nemzetközi közösségének tagjai mindenféle egyeztetés, szavazás nélkül úgy döntöttünk, hogy kollektíven megfeledkezünk magunkról. Erőfeszítéseink az ezután fellépő zenekarok lenyűgöző teljesítménye nélkül nem vezethettek volna sikerre.

Itt volt mindjárt a macedóniai Picikato Brass Band (a nevük nem a kicsi Katára, hanem – rezesektől kétségkívül meglepő módon – a pengetésre utalhat). A balkáni köztársaság fővárosából, Szkopjéból, pontosabban ennek kizárólag romák lakta, Sutka nevű népes külvárosából jöttek. Még pontosabban: egy kicsit onnan, egy kicsit pedig más településekről, ahol vagy ők maguk, vagy a felmenőik hasonló rezesbandákban játszottak. Fiatal, huszonéves emberekről van szó, akik igencsak képzett virtuózoknak bizonyultak a színpadon. Mindnyájan hazulról hozták a hangszeres tudásukat, önképzéssel és egyre több tapasztalattal. A vezetőjük büszkén mesélt egy filmbeli szereplésükről, valamint a CD-jükről, amelyet külföldi koncertek követtek. Sötétkék egyeningükben, a gallérra hímzett, azonos színű violinkulccsal első látásra kissé fegyelmezett benyomást keltettek, de nem kellett sokáig várni, hogy rácáfoljanak erre, és nekirontsanak a dolgok sűrüjének. Néhány darabjuk – egy-két közismert balkáni sláger a Kusturica-vonalról, Mozart Török indulójának kétségkívül virtuóz feldolgozása – némi közönségcsalogató bizonyítási kényszerről tanúskodott. Nem volt baj ez sem, egyszerűen csak élvezetesebb volt, amikor a saját zenéjükkel, ezzel a keletiesen lakodalmas hangulatú nekivadulással hangoltak bennünket egyre elszántabbá. És milyen igazságtalan, milyen gonosz a sors! Még az éjszaka folyamán mikrobuszba kellett ülniük, autózni hazafelé, miközben mi tombolhattunk tovább, nagyokat kortyolva és aprókat lélegezve a meghitt párából-füstből.

Martin Lubenovot és zenekarát jelentette Marina, a program szervezője. Nekik már egy kellőképpen megdolgozott közönség jutott, viszont az a feladat is, hogy a lelkesültség még magasabbra hágjon az eddig elért szintről. Vannak ilyen koncert-élmények: amikor véget érnek, rögtön erőt vesz az emberen a nyugtalanság. Hogyan fogom én ezt megőrizni, pontosan felidézni magamnak? Vajon megmarad-e valami a részletekből, abból, hogy mennyire jó volt? Igaza volt a szófiai roma csodaharmonikásnak, amikor azt mondta (lásd az interjút), hogy a legkiválóbb zenészekkel vette körül magát. Ők pedig – ezt már én mondom – egy hihetetlenül képzett és elmélyült zenészt vesznek körül. Lubenov olyan, mint egy idomár, aki szép türelmesen magához édesgette, úgy törte be a hangszerét. Vagy inkább megbűvölte, életre keltette? Mindent tud, és kész, nehéz róla egyebet mondani. És a többiek is: tudatos építkezéssel, feszült szólókat és a fődallamok megkönnyebbítő, lelkesítő visszatérését váltogatva virtuózkodnak és játszanak az érzékeinkkel. Legközelebb talán a Világzenei Színpadon találkozunk velük – ki tudja?

És még mindig nincs vége a napnak. Hátra van – dehogy hátra: előttünk! – a Macedón táncház néven meghirdetett program, amelyet a Juhász Miczura Mónikával megerősített Besh o droM hivatott levezényelni. A tisztességben megőszült „táncház” kifejezés ezúttal „tombolda” értelemben értendő. Akinek mozdulni, ide-oda lépni egyáltalán helye volt, az lehet, hogy macedón módra tette ezt, de hogy felszabadultsága egyéni mértéke szerint zuhant bele az általános elszállásba, az is biztos. Nem kímélték magukat a fiúk (és Micu – vagy Mitsou, ahogy külföldön és a felvételei alapján ismerik). A zenekartól megszokott energikus, soha sem lazuló, soha sem enyhülő viharzás ellenállhatatlan volt. Így aztán szédelegve tapasztalhattuk, hogy nem kímélnek bennünket sem. És mi sem magunkat – tehettük volna hozzá, ha hozzátevésen meg elvevésen járt volna az eszünk. De hiszen még azt sem tudtuk elképzelni, hogy ez az egész valaha is véget érhet. Aztán véget ért persze – egy újabb évre.

Kovácsy Tibor
Fotó: Sándor Kata és Herndád Géza