A Paradicsom fái

Nőábrázolás a roma képzőművészetben

Balázs János Galéria,

Budapest, VIII., Tavaszmező u. 6.

Megtekinthető:

2005 augusztus 27-ig, hétfőtől péntekig 9–17 óráig

Válogatás a Fővárosi Önkormányzat

Cigány Ház – Romano Kher közgyűjteményéből

A Balázs János Galéria egyik sarkában, egy polcon – talán a máshová vitt tévét pótolandó – látható a Fővárosi Önkormányzat Romano Kher Képzőművészeti Közgyűjteményének anyagából válogatott kiállítás egyik kulcsműve: a Bűnbeesés jelenete. A Magányos fa – amely amúgy a tárlat egyetlen szobrászati alkotása – azt a pillanatot idézi elénk, amikor a Teremtő képmása és párja (oldalbordája) éppen a Tudás fájáról leszakított gyümölcsöt készül megízlelni a faágon tekergőző, bűnre csábító kígyó jelenlétében. Még a Paradicsomban vannak, de egyetlen mozdulat és elveszítik ártatlanságukat, felismerik, hogy egyikük férfi, másikuk pedig nő.

A Nőábrázolás a roma képzőművészetben című csoportos kiállítás nem jöhetett volna létre e mozdulat nélkül. Nem mellesleg megrendezését jótékonyan elő is segíthette a századfordulón divatos, a nemek társadalmi szerepét vizsgáló (gender studies fedőnévvel illetett) kutatásoknak és a még kurrensebb gigakiállításoknak a tömege. Ha eltekintünk attól, hogy a roma képzőművészet ebben az esetben a magukat romának valló, de stilárisan nyilvánvalóan egymástól különböző alkotók csoportját jelöli, úgy „vigyázó szemünket” rögtön a témára, az ábrázolás tárgyára, azaz a nőre vethetjük.

Bár a kiállításon látható művek nem most készültek és nem egy adott problémára – a nő mint biológiai és társadalmi nem – fókuszálnak, hanem a kiállítás rendezőjének, Balogh Tibornak a válogatását tükrözik, a művek egymás mellé helyezésével mégis többé-kevésbé kirajzolódik egy speciális, romaként definiálható nőkép. A férfiközpontú társadalom hajlamos elfeledkezni arról a tudományosan igazolt tényről, hogy az öröklődés genetikus hordozói a nők, hogy mindannyian Éva hét leányának leszármazottai vagyunk, de a matriarchátus emlékét még őrző közösségekben tovább él a nő mitikus pozíciója.

Míg a nyugati kultúra egyedi atomokra hullott szét, megjelent vele szemben egy kisebbségi – a túlélés érdekében – nagycsaládi életformát fenntartó, ha úgy tetszik, törzsi hagyományokon nyugvó kultúra, amelyet előbbi képtelen befogadni. Történeteiken keresztül ők tovább őrzik a teremtésmítoszok elhalványuló emlékeit (Balogh Balázs András: Mesemondó cigányasz-szony). A Föld mint a kezdet és a vég eredendően női princípium (Jovánovics László: Földanya) – ellentétben a vízzel, amelyben mesebeli halak és egy chagallos Vízitündér lebeg (Bada Márta), s az elemeknél maradva, Kalányos Gyöngyi Tűzszárnyú asszonyával megjelenik a tűz is.

A nők általános, vagyoni és társadalmi kirekesztettségét (a XIX. század közepén még a hatalmas hozománnyal kiházasított arisztokrata nők is csak a „tűpénz” fölött rendelkezhettek, szavazati jogot pedig csak a XX. században kaptak, ha kaptak) a férfitársadalom két, a nőktől elvárt magatartásmintával vagy szereppel súlyosbította. A nő lehet ördög és szent; mindenki által használt szajha vagy elérhetetlen szűz, szerető vagy feleség, pénzéhes prostituált vagy takarékos, jó anya. (Érdekes, hogy a kiállított művek között csak egyetlen családi kép szerepel: Bada Márta: Anya gyermekkel.)

E szerepek merev szétválasztása inkább a mindennapi életben volt fontos: a képzőművészetben a reneszánsztól kezdve az aktfestmények nimfái, az extázisban elnyúló Szent Terézek éppen hogy a szereptípusok közötti szabad átjárást biztosították. (Dekadensebb korszakokban a bűnhöz való vonzódás a számkivetett bűnöst a hétköznapokban is felmagasztosíthatja – így keletkeznek a vampok, mint ahogy ezt Gyügyi Ödön szecessziós Dominája is mutatja.)

Tradicionális, zárt közösségekben sokkal nehezebb az elvárt és ábrázolt, gyakran mágikus képsémától eltérni, főként akkor, ha a vizuális önkifejezés, a festészet és szobrászat hagyománya csak fél évszázada létezik. (Ilyen tabutörésre példa az az italozó nő, aki Bari Janó monokróm, csak a barna árnyalataival megfestett Depresszió című festményén látható.) Egy olyan, erősen vallásos, hagyományos közösségben, ahol a lakás kötelező része a szakralitásra mindig emlékeztető szentkép (Balogh Móni: Madonna), vagy amelyben megütközést kelt, ha a mindennapok való világában otthonos tévésztár felesége nyilvánosan látható meztelenül, nem lehetett (lehet) könnyű dolga annak, aki a festészet nyelvének megújítására törekszik. A kiállítás legszebb és legerősebb része éppen az a virtuális triptichon (három részből álló szárnyasoltár), amelynek középpontjában Péli Tamás Kaleidoszkóp című műve áll. A cigány kultúra monumentális reprezentációjának megteremtésére törekvő művész festményének középpontjában kitárt ölű nő látható, hátul vágtató lovak és „szótalan ajkú” hősök, oldalt a halállal eljegyzett férfi. Jobbján a Bűn virágai közt elnyúló, barokkos, nagy mellű nő (Túró Zoltán), balján Szentandrássy István szépséges és ártatlan, reneszánsz Madonnája (lásd fent). Alul, mintegy predellaképként – amely hagyományosan a fő téma zsánerszerű kiegészítésre szolgál – Balogh Balázs András csendes-szomorkás, meditatív életképei keretezik a képzeletbeli kompozíciót.

Péli 1979-ben írt vallomásában a Mindenhatóhoz „közelítő tökéletes” teremtést, a megfestett álmok, az időtlen „festékfák” megszülését tartotta fontosnak. Műve mementó: mégis meg lehet mozdítani a Paradicsom fáit.

Dékei Kriszta