Aztán a szórakozás…

A Franciaországban élő David és Ravin Visan már évek óta szerkeszti, válogatja, mixeli a maga nagysikerű Buddha Bar című kiadványsorozatát. A cél rendre azonos: prezentálni a nagyközönségnek az egzotikus, etno- és világzenék (ami nagyjából mindent magában foglal, ami nem nagyvárosi, tipikusan fehér műzene), valamint korunk elektronikus tánczenéinek ötvözetét.

A kiadványok logikája is hasonló: az első CD-n (ez az indiai húros hangszerre utalva a Sarod nevet viseli) általában a meditatívabb, lassabb, míg a másikon (ez a Sarangi névre hallgat, ami egy másik pengetős instrumentum, szintén Indiából) pedig a pörgősebb, jól táncolható darabok kaptak helyet. A legfrissebb, hetes számú kiadvány aligha okoz majd csalódást hallgatóinak: hatalmas választékból (kétszer tizennégy szám közül) meríthetünk, s a nyersanyag bízvást megéri a tallózást.

Az első CD tehát, a hagyományoknak megfelelően, főleg azoknak készült, akik lehetőség szerint otthonukban, nyugodt, békés körülmények között szeretnének eltölteni egy forró nyári délutánt, kora estét. A javarészt vokális kompozíciók arra mindenesetre pont megfelelők, hogy tudatosítsák a hallgatóval: milyen sokféleképpen lehet hozzányúlni a modern popzene előtti hagyományhoz s miként lehet, hogy úgy mondjuk, beléojtani a zenei elektronikát, a szintetikus ritmusalapokat.

Az olyan dolgozatok, mint My Phuong Nguyen és Thierry David Huong Vietnamja mindenesetre meggyőzően bizonyítják, hogy akár a távol-keleti zenei kultúra is keresztezhető korunk lassú („dowtempo”) elektronikus zenéivel. És persze vannak olyan darabok, mint a szekunder popdíva Danii Minogue által énekelt Take Me Inside (szerző: Afterlife, az átkeverés viszont Christopher Goze kezemunkája), amely szinte konvencionális (na jó, egy kicsit elektronikusan megkezelt) éteri, vokális-akusztikus popdal.

Ne higgyük azért, hogy pusztán a fotelből végighallgatható lenne akár az első plasztikkorong is: Ustad Sultan Khan Aja Maji-ja (Joe Claussell átdolgozásában) már vérbeli tánczene, honfitársunk DJ Bootsie (Bigtétény’s Finest néven még a hazai Etchno válogatáson publikált) Lovasok a szakadék felé című darabja pedig ékesen bizonyítja, hogy a magyar népzenei nyersanyag sem dobja le magáról az absztrakt hiphop alapokat. A maradék névsor is impozáns: Federico Aubele Postales-ében a tangó hagyomány szervesül a lüktető alappal (ugyanez még tökéletesebben a Ramasutra Magma Mama című tangó/dub remekében), a továbbiakban pedig többek között Salif Keita (Charles Webster által kezelve), a legendás Jose Padilla (többek között a Cafe del Mar-széria gazdája), Bebel Gilberto, a Da Lata és az örök túlélő Laidback (igen, ezek ugyanazok, akik egykor a Sunshine Reggae-t elkövették) szórakoztatnak minket – miközben a töltelékszámok aránya viszonylag csekély.

A második CD viszont már egyértelműen azoknak szól, akik mulatni is szeretnének a zenére. Az olyan afro/house darabok mint a Spirit Of Drums (nagyjából a Lonesome Echo, Mutabaruka és Sumo közös munkája) simán táncoltatják magukat, az utolsó hét szám pedig úgy jó egyben, ahogy van. King Britt és a vokalista Oba Funke lüktető afro-funk tánczenéje (Uzoamaka) végleg bezavarja a hallgatót az akárcsak képzeletbeli (vagy a nagyon is konkrét) táncparkettre, Phatjak és DJ Hamoodi Ritmo Calienté-je eszméletlen, pörgős latin house darab, a Harem Medusája meggyőzően bizonyítja, milyen tökéletes tánczenei nyersanyag a közel-keleti ritmika, míg a Mo’Horizons Drum’n Boogaloo-ja tökéletes latin alapú drum & bass. S hogy a végén csattanjon az ostor: a Mambayaga Project Clockwork-je (Shantel és a Mahala Rai Banda remix-verziójában) az egyik legérzékibb, történetesen éppen balkáni roma zenén alapuló partidarab, míg a záró Le Négresses Vertes-remix (Sous Le Soleil De Bodega) ismét emlékeztet minket arra, milyen zseniális is volt az azóta sajnos feloszlott francia kompánia, amely saját darabjaihoz többek között éppen a délnyugat-európai cigányzenében talált ihletet. Tanulságos és egyben szórakoztató is a legújabb Buddha Bar, mely többféle felhasználásra egyaránt javallott.

– minek –