Idézet, töredék, portré

A várbeli csoportos kiállításnak nincs címe, sőt nevesített rendezője (mai szóval kurátora) sem, nem szólva az ismertség hiányáról: az aulában többek közt rovásírás-tankönyvet és a Szittyakürt újságot áruló hölgy kissé értetlenkedve fogadta a tárlat helyére vonatkozó kérdésemet. Mindez csak azért szomorú, mert egy szélesebb befogadói réteg elől rejtve maradt egy gondosan megtervezett, igen érdekes és értékes tárlat, ahol fiatal roma művészek mutatkoztak be.

A Magyar Kultúra Alapítvány Szentháromság téri, impozáns szeceszsziós épületének emeletén április 8-án hét fiatal roma művész munkáit állították ki a Nemzetközi Roma Nap alkalmából. A csupán két hétig látogatható kiállítás harminc évnél fiatalabb képzőművész diákoknak biztosított bemutatkozási lehetőséget, akik felsőfokú tanulmányait ösztöndíjjal támogatta a Romaversitas Alapítvány.

A tárlat egy szubjektív festészeti műfaj, az önarckép köré szerveződött, amely szigorú önvizsgálatot, reflexivitást követel. A „ki vagyok én?” kérdésével való foglalkozás manapság folyamatos kísérlet a korszakunkban cseppfolyóssá vált éntudat stabilizálására. Ahhoz azonban, hogy szembenézhessünk önmagunkkal, el is kell távolodnunk tőle. Akár úgy is, hogy az önarckép mint művészi alkotás mellé olyan szöveges önéletrajzot mellékelünk, amelyben az iskolák, mesterek, kiállítások objektív felsorolása után szabad formában vallhatunk önmagunkról: ki saját, ki választott verssel, ki ars poeticának is felfogható idézettel. Az így két „részből” megrajzolt egyes önportrékkal szemben láthatók a további művek.

A sort Balogh Tibor Szerencse/ Gauguin tiszteletére című olajfestménye nyitja: a mester stílusában megfestett, jellegzetes, heverő tahiti nőalakok kockajátékot játszanak. A szerencse forgandóságára vonatkozó asszociációk sorolása helyett fontosabbnak tartom kiemelni a nagy, árnyalat nélküli színfoltokkal dolgozó „naiv”, de egyéni stílus megidézését; egy olyan nemzetközi tendencia (jelesül az appropriation art) felbukkanását, amely ebben az esetben nemcsak a tradicionális roma stílus általános jellemzőire reflektál, hanem művészettörténeti tudásból fakadó „felülnézetet” is tükröz.

A korábbi alkotók művének idézetszerű átírása a posztmodern művészetben jelent meg: a stiláris parafrázisok avantgárdja azonban Picasso volt. Talán nem véletlen, hogy Sörös Ivánt Picasso 1937-es Guernica című hatalmas festménye ihlette meg: a tenyérnyi rézkarcok a méret és a technika megváltoztatása mellett nem a kép egészét, csak töredékeit idézik meg – mint ahogy önarcképét is húsz darab, egy-egy testrészéről készített (lábujj, fül stb.), közeli fénykép egymás mellé rendezéséből alakítja ki (lásd a 25. oldalt).

Tonté Erzsébet művein az aktstúdiumokból ismerős, meztelen torzók vonalrajzai tűnnek fel sejtelmes, derengő fényben: a rejtőzködő testtöredékeket szinte elfedi a lazúros, folyatós technika.

Raatzsch J. André akvarell portréit mintha börtönbe zárnák a nagy paszpartu keretek: a nyers, egymással ütköző színekből kialakuló profiloknak csak arcuk van, fülük, hajuk hiányzik. Ennél is érdekesebbek azonban azok az alkotásai, amelyekben a háromdimenziós szobrászatot redukálja egyedi technikájú, síkbeli művekké. Fejeket készít: két üveglap közé szorított fonalak hálójából vagy szürke bádoglemezből, amelyre színes fonalakkal „ráhímezi” az elcsúszott orrott, szájat, s mindez elé – térimitációként – apró műpázsitot helyez.

Kállai Henrik három farost alapú festményén roma nők vörösen izzó portréi jelennek meg. Míg a sorozatból kilógó, „befejezetlen”, azaz keretezetlen vászon szerepeltetése nem túlzottan szerencsés, a kiállítást lezáró figurális műve (megnyúlt, vörös ruhás alak) viszont azáltal, hogy stilárisan utal a korai orosz expresszionizmus festőire (leginkább Javlenszkijre), méltó keretbe foglalja a tárlatot.

Kállai András titokzatos női portréin érthetetlen, ráolvasáshoz vagy rejtelmes szertartáshoz kapcsolódó feliratok tűnnek fel. A sejtelmességet tovább erősíti az alakokra rávetülő háromszög forma, amely motívum – mint egy Klee-reminiszcencia – felbukkan finom monotypiáin is.

Pelsőczi Sándor konceptes kísérletei egybesűrítik a kiállítás hívószavait. Láthatunk olyan fotóportré-sorozatot, amelyen a teljes arcfelület sosem jelenik meg, felhasználja és fokozatosan olvashatatlanná teszi Leonardo életrajzát, egymásra montírozza és elforgatja egy újság sportrovatának részletét, vagy számítógépes manipulációk sorozatán keresztül játékos és ironikus „képregényt” készít. Erre az általa használt új „köztes” műfaj, az elektronikus grafika kiváló eszköz, amely a virtuális valóság burjánzó dömpingje ellenében egy új típusú művészetet hoz létre.

A választás szabadsága – amely lehetővé teszi, hogy a képtöredékek generálásával létrejövő mesterséges vizuális világokból öntörvényűen és bármely külső elvárást figyelmen kívül hagyva kiemeljünk egyes elemeket – egyben a művészet szabadsága is.

A Várban kiállító művészek szabadok és tehetségesek. Találkozni műveikkel valódi ünnepi élmény – nagyon remélem, hogy sokszor lesz még ilyen örömben részünk.

Dékei Kriszta