MŰÚT
filmkritika
Örök lecke
Út a halálba: Roma holokauszt és kárpótlás


Droma ande merimo / Út a halálba
Történelmi dokumentumfilm, 2004.
Rendező: Fátyol Tivadar, Sánta Andrea


Valójában két külön filmről van szó – az egyik a 60 év előtti cigány holokausztot, a másik a napjainkban zajló kárpótlási folyamatot vizsgálja, miként az az alcímből kiderül. A 2 in 1 szerkezetnek persze megvan az elfogadható magyarázata, hiszen a film első részében megszólaló túlélők (és az áldozatok hozzátartozói) jogosultak a mai kárpótlásra, és ők szenvedik el a folyamat minden méltatlanságát, viszszásságát. Ez a történelmi, logikai kapcsolat azonban nem elég ahhoz, hogy egységessé tegye a filmet, ami, akárhogy nézzük is, két tematikusan és stilárisan élesen elkülönülő mozgóképből van összerakva, és az alkotók a ragasztón kívül csak egyetlen eszközt vettek igénybe a kettő egymásba fűzésére: a Lindri zenéjét.



Képünk illusztráció a Sintik és romák a náci rendszer idején című könyvből, Pont Kiadó, 2001


Van egyszer egy igen szép dokumentumfilm a cigány holokausztról, amely néhány túlélő – Szarka Jánosné, Danyi Béla, Murzsa Miklósné – visszaemlékezéseit, két történész – Szita Szabolcs és Karsai László – ismertetéseit szerkeszti egybe korabeli fotókkal, archív felvételekkel, az auschwitzi kiállítás dokumentumaival és tárgyi emlékeivel. A kegyeletnek kivételesen szép módja a film egységeit tagoló névsorolvasás, amelyben az áldozatok neve és halálának időpontja hangzik el. A történészek megvilágítják a „cigánykérdés” végső megoldásának fokozatait a kezdeti bizonytalankodástól az összeíráson és begyűjtésen át a deportálásig. Tudjuk, hogy eleinte tényleges szolgálatra hívták be a hadköteles férfiakat, illetve közmunkákra vezényelték ki a romákat, jóformán korra és nemre való tekintet nélkül. A németeknek nem voltak terveik a magyarországi cigányokkal, hiszen – a zsidókkal szemben – nem rendelkeztek vagyonnal, így a helyi hatóságok kezdetben önkényesen hoztak a romák ellen különböző kényszerintézkedéseket a náci mintát követő magyar „fajvédelem” jegyében. A cigány munkaszolgálatról csak 1944-ben született rendelet, de szerencsére már nem maradt idő a teljes körű végrehajtásra. Karsai László annak a vélekedésének is hangot ad, hogy a cigányok – ellentétben a zsidókkal –, számára rendkívül szimpatikus módon minden eszközzel igyekeztek elszabotálni a parancsokat, és az első adandó alkalommal megszöktek.
Emberileg mélyen rokonszenvezem Karsai megállapításával (és a romák polgári engedetlenségével), de történelmietlennek vélem. A zsidók éppen az aggályos törvénytisztelet révén reméltek asszimilálódni és boldogulni a magyar társadalomban, ahogy azt Szerb Antal tragikus példája kristálytisztán mutatja: amikor két bátor katonatiszt ki akarta szöktetni a gyűjtőtáborból, Szerb arra hivatkozva mondott nemet, hogy neki nincsen félnivalója, elvégre nem követett el semmit, és ezután is a törvényekbe kívánja helyezni a bizalmát. A cigányok viszont nem kaptak és nyomós okból nem is vártak semmi jót a hatóságoktól, így ők a nemzedékről nemzedékre hagyományozódó tapasztalatuk és népi bölcsességük diktálta stratégiákat követték. Már aki tehette. Mert az utolsó pillanatban, amikor az oroszok már átlépték a magyar határt, és biztosra lehetett venni, hogy a náci Németország el fogja veszteni a háborút, az elszabadult szélsőjobboldali, nyilas hatalomnak még sikerült összeszerveznie öt cigány munkaszolgálatos századot, és a komáromi erődből vagy más gyűjtőhelyekről elindítani több transzportot a haláltáborokba. Az áldozatok számát nehéz, szinte lehetetlen megbecsülni.
A nyilvántartások hiánya vagy hiányosságai egyenesági kapcsolatban állnak a kárpótlás visszásságaival. A film itt átvált a tényfeltáró riport műfajába, és rejtett kamerás felvételeket is bevetve vizsgálja, hogyan nézett ki mindez a gyakorlatban. Nem árt tisztázni, hogy nem az osztrák kárpótlásról van szó, amitől manapság hangos a sajtó, hanem a korábbi, svájci és német alapokból származó jóvátételről, amelyet az Amaro Drom dolgozott fel a legkimerítőbben a magyar sajtóban. Az osztrák kárpótlás ügyében ma gőzerővel folyik a rendőrségi vizsgálat, míg a svájci és a német pénzekkel – amelyek nagyságrendileg magasabb összeget jelentettek – történt nemzetközi visszaélések kérdése, úgy tűnik, elaludt. Az a filmből is kiderül, hogy maguknak a jogosultaknak jóval kevesebb jutott, mint azoknak a nagyobb részt nemzetközi, kisebb részt magyarországi szervezeteknek, amelyek – nem tudni, milyen szempontok alapján – elnyerték a pénz fölötti rendelkezés és az elosztás jogát. Ha mindehhez hozzávesszük az osztrák kárpótlás sajtóvisszhangját, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy a cigányság – úgy egyénileg, mint összességében – többet veszített, mint amennyit nyert az egészen.
Ami Fátyol Tivadar, Sánta Andrea, Puporka Lajos és a két remek operatőr, Rostás Mária és Csizmadia Ferenc filmjét illeti: újabb jelentős hozzájárulás a roma történelmi emlékezethez. Manapság gyakran hallani – nem függetlenül a Sorstalanságtól –, hogy minek 60 év múltán is ébren tartani a holokauszt emlékét. Rég volt, tán igaz se volt, és ami a legfőbb: semmi esély rá, hogy megismétlődjön. Bízzunk benne, hogy így van, de azért ne vegyünk rá mérget. Emlékezzünk, hányszor merült fel szűkebb régiónkban, Közép-Európában a cigányok megrendszabályozásának, elfalazásának, gettósításának terve, vagy legalábbis forró óhaja, nem egyszer felelős politikusok részéről. A holokauszt olyan lecke, amelyet nem lehet elégszer megtanulni.


Bori Erzsébet