szerki
szerki
Hazátlanok

„édes Hazám, fogadj szívedbe…” (József Attila)



„Az a baj, hogy bárhová megyek ebben az országban, sehol nem érzem otthon magam. Mindenütt azt éreztetik velem, hogy idegen vagyok” – mondta a minap egyik kolleganőm, s még azt is hozzátette, hogy legszívesebben külföldre menne, mert bár ott is csak egy idegen lenne, de ezt természetesnek venné. De hogy a saját hazájában is ezt kell átélnie, ez lelket és testet romboló.
Azt hiszem, aligha lehet ettől megdöbbentőbb és elkeserítőbb dolgot mondani egy „gádzsónak”, aki így vagy úgy, de mégiscsak szereti vagy szeretni szeretné ezt az országot, ezt a hazát. Mert ha tényleg így érezhetik sokan, cigányok és talán mások is, hogy ez a föld, ez az ország nem ad nekik esélyt arra sem, hogy hazaként szeressék, akkor sokkal nagyobb baj van, mint amit a statisztikák kimutatni képesek. Mert baj a nyomorúság, a szegénység, a munkanélküliség is, de ha idegenek vagyunk saját hazánkban, még nagyobb baj.
Hogy baj van, azt persze régen tudjuk. Halálos betegségben szenved Magyarország. Ráadásul nem mutogathatunk kormányokra, hivatalokra, mert ezt a bajt nem csupán felülről vezénylik: mi magunk teremtjük újra napról napra. Nyilván megvan ebben a cigányság felelőssége is: talán nem kellett volna, nem kellene hagyni, tűrni a megaláztatást, a kirekesztést, a mindennapi gyalázatot – olykor saját választott vagy kijelölt, sőt önjelölt vezetőitől is („bilincseit a szolga/maga így gyártja s hordja…” – írta Illyés Gyula). Mindez azonban semmiség a többség felelősségéhez képest, s talán még nem késő, hogy megértsék, megértsük: a cigányság nélkül nincs Magyarországnak jövője. Persze ez szépen hangzik, tán egy nagygyűlés szónoklataként el is menne, de mit mondhat az ember a saját kollégájának vagy barátjának konkrét, mindennapi helyzetekben? Milyen életstratégiát ajánlhatunk, ha a haza, ahová születtél, nem otthonod, „nem ápol és eltakar”, hanem megtagad naponta? Lázadjanak fel, „tessenek forradalmat csinálni”, robbantgassanak, mint a baszkok vagy a palesztinok? Talán mégsem ez az egyetlen út.
Az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány jóvoltából tíz új munkatárssal bővült szerkesztőségünk. Rájuk nézve kedvem lenne az összes cigánygyűlölőt, kirekesztőt elvonultatni előttük, s azt mondani: nézzétek, íme tíz cigány fiatal, szépek és okosak, tettre készek, övék a jövő, tiétek a múlt. A haza éppen olyan, mint a szeretet: minél többet adunk belőle másnak, annál több marad nekünk is.
Március 15-e van. Ilyenkor még jobban fáj, ha a haza nem haza, a szabadság nem szabadság. Hát ezért harcoltak és haltak annyian, köztük cigányok is, 1848–49-ben, s azóta is oly sokszor? De talán nincs még minden veszve. Tegnap az utcán, a villamoson ünneplőbe öltözött cigány embereket, családokat láttam. Mellükön kokárda. Lám, ők még így is vállalják ezt a hazát, az ünnepeit, s persze ahétköznapokat is. Talán még megteremthetünk közösen egy olyan világot, ahol a haza is vállalja őket. A felelősség és a lehetőség a miénk!



Néző