útonálló
interjú
Életú(n)t interjú
„Világ életemben civil szerettem volna lenni”

Ügyvéd, költő, író, politikus, tanár, szövegíró, szövetséges, kitüntetett, lecigányozott, súlyemelő, vidéki és európai. A nagy szervező. A mintagyártó. Furmann Imre. Akinek a neve mellé tíz éve odaírják, hogy NEKI. Kijár ez neki, mert a romák ügyvédje cím már tíz éve az övé, amióta a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Irodát vezeti. Az emberi méltóság őrét a jogvédő iroda tizedik születésnapja alkalmából kérdeztük.



Fotó: Bordás Róbert



Hogyan lett önből a romák ügyvédje?
 Olyan közegben születtem, ahol a szolidaritás oly természetes volt, mint a levegővétel. Függetlenül attól, hogy szegény az ember, vagy gazdag, ha valaki segítségre szorult, akkor bizton számíthatott a másik ember segítségére. A másik ok, hogy nekem mindig valamin járt az agyam, és amit kitalálok, azt szeretem véghezvinni. Nem szeretem ugyan azokat a történeteket, amelyek úgy kezdődnek, hogy én már gyerekkoromban is…, mert az már kérkedés, és tőlem semmi nem áll távolabb, mint ez. Volt azonban egy gyerekkori cigány barátom. Úgy hívták, hogy Marci. Meghalt az édesapja. Nyolc-kilenc évesek lehettünk. Vasgyűjtést szerveztem és bevittük a srácokkal a MÉH-be, annak az árából vásároltunk cipőt, és átadtuk Marcinak az édesapja sírjánál. Nem szívesen mondom el, de talán ebben az interjúban mégiscsak meg kell említenem, hogy rengeteg olyan ember tűnt fel az utóbbi tíz-tizenöt évben a romák segítőjeként, akinek a romákhoz soha életében nem volt semmi köze. Ezért szoktam azt mondani, hogy többen élnek a romákból, mint ahányan a romákért. Egyetem után visszakerültem Pécsről Miskolcra. Különböző irodalmi alkotó közösségeket kerestem meg. Ekkor a nyolcvanas évek elején ismerkedtem meg sok cigány barátommal.

Mi vonzotta ezekhez az emberekhez? Hiszen nem túl szerencsés dolog felvállalni a romák barátságát.
Szerintem a romák barátságát jó felvállalni. De két különböző dolog a romák barátságát, vagy a romák jogvédelmét vállalni. A nyolcvanas évek elején Balogh Attila költő szervezett egy tábort. Attilával jó barátságban voltam, szinte mindennap találkoztunk. Az irodalom és a költészet hozott össze minket. Attila kitalált egy úgynevezett életmódtábort. A kicsi gyerekektől az idősekig, mindenkinek. A tábornak az volt a lényege, hogy együtt voltunk, együtt beszéltünk meg mindent, mint egy óriási nagycsalád. Ebben a táborban részt vett kisfiúként Horváth Aladár is. És nagyon örült, amikor Attila megdicsérte, hogy „Aladár, de szép neved van”. De ott volt vendégelőadóként Osztojkán Béla és Choli Daróczi Jóska is. Tehát azokkal a cigány emberekkel, akik művelték a cigány irodalmat, abszolút barátságban voltam.
Aztán a másik, hogy én soha nem tudtam elmenni a méltánytalanság, kiszolgáltatottság mellett szó nélkül.

Akiket említett, azok valóban meghatározó szereplői a roma közéletnek. Nagyon sokan indultak Borsodból.
 Nem véletlen, hogy az igazi nagy akció, ami fölkeltette a közvélemény figyelmét is, innen indult el. Ez az úgynevezett Gettó Ellenes Bizottság volt. S talán éppen azért Borsodból indultak, mert ott volt a legnagyobb a kiszolgáltatottság. Kicsit később, amikor én 1990-től 1993-ig a Magyar Demokrata Fórum alelnöke voltam, a pártnak nem volt roma politikája, holott mi már abban a bizonyos életmódtáborban – az előbb felsoroltakkal – arról beszélgettünk, hogy ha egyszer változások lesznek, akkor gyárbezárások is lesznek, elbocsátások is lesznek. És a romákat fel kell készíteni erre a helyzetre, és elé kell menni ennek. És ez be is következett. Az SZDSZ-nek voltak roma politikusai és szakértői, de az MDF-nek nem. Éppen ezért, amikor Osztojkán Béla bejelentkezett, akkor azonnal összehoztam egy elnökségi ülést, hogy a romák ügyéről beszéljünk.
Az MDF által felvezetett jobboldal nem igazán cigánybarát politikát folytató párt. Amit azonban idáig a személyes életéről elmondott, ennek ellentmond. Nem mond ellent. Rendszerváltó pártok mind gyűjtőpártok voltak. Együtt volt egy csomó ember az SZDSZ-ben, a Fideszben, az MDF-ben is. Voltak liberális gondolkodású emberek és voltak demokrata emberek és voltak jobboldalú politikusok is. Mára ezek lemorzsolódtak.

A korábbi roma barátai viszont ellenzéki pártok tagjai, szimpatizánsai voltak. A rendszerváltás környékén barátságok mentek szét azért, mert nem ugyanaz alá a zászló alá sorakoztak fel. Ön nem veszítette el korábbi roma barátait?
 Nem, nem veszítettem el őket. Nem mondom, hogy sülve-főve együtt voltunk. Van egy ilyen mondás, hogy ha az ember hivatalt kap, akkor ahhoz észt is kap. Magyarországon ez fordítva van, hogy aki hivatalt kap, annak elmegy az esze. Én azért ügyeltem arra, hogy úgy nézhessek a tükörbe, hogy valóban én nézzek onnan vissza. Nekem mindenféle pártban vannak barátaim, jó ismerőseim. Ez Miskolcon is így volt. Borsodban a rendszerváltást én vezényeltem le. És kifejezetten büszke voltam arra, hogy az ottani eléggé nagy feszültségekkel terhelt területen egy rossz szó nélkül, mocskolás nélkül zajlott le a rendszerváltozás. Az igazi probléma velem ott kezdődött, hogy Csurka István megírta azt az ominózus dolgozatát, és én voltam az első az országban, aki nyilatkozott ellene. E miatt az írás miatt robbant ki az MDF-ben a vita. Létrehoztuk az MDF-en belül a nemzeti liberális csoportot. Abban a harcban elvéreztünk, és engem kinyomtak az MDF-elnökségéből. Ezután már nem is vettem részt az MDF politikájában. De megmondom őszintén, nem is nagyon bántam. Én világ életemben inkább civil ember szerettem volna lenni, nem pártitkár. Igazából nem éreztem magam jól a bőrömben. Én inkább szervezni szerettem.

Miért nem lett önből parlamenti képviselő?
 Fel voltak osztva a szerepek. Akkor is, most is állandóan ülésező parlament van. Az volt a megállapodás, hogy aki párttisztséget vállal, az ne vállaljon képviselőséget, mert nem fogja tudni ellátni a feladatát, így tehát Lezsák Sándor sem lett képviselő az első ciklusban. Az más kérdés, hogy ő kiment a pártból, és akkor hozta létre az alapítványát, én pedig már 1990-ben bejelentettem, mert nem tetszett a párttitkári szerep, hogy én szeretnék más területre menni, de aztán részben Lezsák, részben Antall József rábeszéltek arra, hogy maradjak, mert szükség van rám. Valamit nyertem is: egy csomó tapasztalatot.
Közvetlen közelből figyelhettem meg az emberi jellemek változását. Én pedig visszamentem ügyvédnek. Az első időszakban megviselt. Egy pár napig padlón voltam, mert elég sok energiát fektettem a rendszerváltozásba. És úgy adódott, hogy egyik pillanatban még a televízióban nyilatkoztam az MDF alelnökeként, és két vagy három hét múlva mint kirendelt ügyvéd a miskolci bíróság folyosóján mentem. És akkor azt mondtam, hogy kezdjünk el pénzt keresni. Ugyanis, ellentétben a közvéleménybe tuszkoltakkal, én mint alelnök nem kerestem sokat. Csak annyit, hogy éppen hogy meg lehetett élni belőle. Annyi pénzünk volt, hogy amikor újra kezdtem az ügyvédi pályát, akkor tudtam venni egy használt Ladát.
Mindezt Miskolcon. Igen, én mai napig kétlaki életet élek.

Felesége, Pankucsi Márta is ismert ember.
 Igen, egy ideig ő volt a Népjóléti Minisztérium szóvivője, aztán pedig az Oktatási Minisztérium Civilkapcsolatok Osztályának vezetője. Most a miskolci szociológiai tanszék vezetője, és helyettes dékán.

Így neki is köze volt a romákhoz.
 A Gettó Ellenes Bizottság tagja volt. A fiam – aki politológus – és a feleségem Miskolcon élnek.

Tehát ’93-ban elment pénzt keresni.
 Igen, néhány nagyvállalatot képviseltem. És jól is éreztem magam, már amikor magamhoz tértem az MDF-es jobbhorog után. És cikkeket írtam napilapokba. Miskolcon létrehoztam egy valóságos polgári kört. Összejöttem a Mirage nevű alternatív zenekarral, szöveget írtam nekik, és ki is adtunk egy kazettát. A költészet számomra mindig is fontos volt. 1988-ban jelent meg a verseskötetem, Lendületlenül volt a címe; ezért a kötetért a clevelandi magyaroktól József Attila-díjat kaptam. Utána 2000-ben megjelent Átutazóban címen egy prózai kötetem, majd 2002-ben megjelent a Köznapi Gyilkosságok, amely pedig a kifejezetten roma tematikájú publicisztikákat, esszéket és velem készített interjúkat tartalmazott. Készül egy negyedik kötetem is, de most visszatértem a költészethez. Ez számomra azért fontos, mert a romák élete, ha nem romantikusan nézzük, akkor is költészet. Nagyon szépen, nagyon tisztán tudnak beszélni.
Tehát nagyon sok mindent csináltam, mert nagyon nyughatatlan természetű vagyok. Sok konferenciára jártam akkoriban. Egy ilyenen találkoztam össze Bíró Andrással. Egyszer csak úgy ’93 vége felé csörgött a telefonom, és Bíró András volt. Elmondta, hogy létre kellene hozni egy jogvédő irodát, és ő rám gondolt. Kértem egy kis időt. Nem telt el három nap, nem hagyott nyugodni, hogy ebben van lehetőség. Vagyis az emberi élet kiteljesítésére. Én soha nem akartam csak egy szimpla ügyvéd lenni, mindig valami többre vágytam. És ezt ennek láttam. Tudtam, hogy nehéz lesz. Felhívtam Bíró Andrást, hogy már nem tudok aludni sem. És elvállaltam. Tudtam, hogy ezzel egy időben a vállalkozói világban való tevékenységem fokozatosan fog leépülni. Ez így is történt. Semmink nem volt. Abban az időben is mentek tönkre vállalkozók, akiknek nem volt pénzük, úgyhogy különböző tárgyakkal fizettek ki. Így például hoztam egy mechanikus meg egy elektromos írógépet. Meg keverős ventillátort.

Hol volt az első iroda?
 Az egy albérlet volt. Kint volt Újpesten. Az egyik szobában egyetemisták laktak, a másikban volt a NEKI.

Azt már a Másság Alapítvány fizette?
 Igen. De csak egy munkatárs volt. Én meg voltam az igazgató és egyben a jogász is. Úgy indítottuk, hogy a Másság Alapítvány összehívta az összes roma szervezet, és elmondtuk, hogy akarunk egy ilyen irodát. Kérjük a segítségüket, tegyenek javaslatot. Támogatták. Aztán béreltünk egy helyiséget, a Flaszter kiadója befogadott minket a bérelt irodájába. Aztán ott lekerültünk a pincébe. De elvoltunk ott is. Meg kell találni az életben a bájos pillanatokat is. Aztán találtunk támogatókat is. A sajtó nagyon nagy segítségünkre volt. Voltak ismerőseim, megkerestem ügyvédeket. Ingyen hirdethettünk az ügyvédek lapjában. És elkezdtek ügyvédek jelentkezni.

Hány ügyvédje van most a jogvédő irodának?
Most itt dolgozik az irodában hat ügyvéd, de körülbelül olyan hetven-nyolcvan ügyvéddel dolgozunk. Több megyében is vannak olyan ügyvédek, akiket meg tudunk bízni.

Már meg tudják fizetni őket?
 Igen, igaz, hogy nem piaci áron. Belátható időn belül nem is lesz erre lehetőségünk. S, ha ez már egy „életunt” interjú, akkor el kell, hogy mondjam, én is belefáradtam az állandó kunyerálásba, az állandó pályázatírásba. Hogy az ember nem tud előre tervezni. Azért ez valahol nem természetes dolog. És én meg tudom érteni sajnos azokat a civil szervezeteket, akik feladják. Nekünk is van olyan ügyünk, amivel nem tudunk mit kezdeni, de mi úgy állunk hozzá, hogy valamit azért megpróbálunk lendíteni. Visszatekintve a tíz évre: én szeretem magam mindig sokkal okosabb emberekkel körbevenni. És hallgattam is az okos emberekre. De csak nézzük az iroda munkatársait. Itt most felnőtt egy új generáció, akik egyrészt okosabbak, mint én vagyok, nyelveket beszélnek, minden további nélkül tudják a problémákat kezelni, és százötven százalékkal koncentrálnak az ügyre. A másik az, hogy ennek a munkának a kapcsán el lehetett fogadtatni a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberekkel azt, hogy ne hagyják magukat, ne hagyják megsérteni az emberi méltóságukat. Vegyenek elégtételt, forduljanak jogászhoz, mert valahol van valamiféle lehetőség. Biztos vagyok benne, hogy az a számsor, amelyet közzéteszünk minden évben, hogy ennyi diszkrimináció volt, nem fedi a valóságot. Annál jóval több diszkrimináció történik ebben az országban. De itt is történt elmozdulás. Kaptam úgy idézést, hogy a kihallgatáson az „ügyvédje” rovatba az én nevemet írta be az illető, pedig életemben nem láttam. Ez jólesett, mert ez azt jelenti, hogy elterjedt a hírünk, tudnak rólunk.

Amikor az interjúról beszélgettünk, említette, hogy hozza a kitüntetéseit.
 Olyan kitüntetést nem kaptam, ami pénzzel jár, tehát lecsó nincs. Itt vannak a falon. Göncz Árpád köztársasági elnök úr aranyéremmel tüntetett ki a romák jogvédelméért, Aba Horváth Istvánék civil szervezete Hajdú-Bihar megyében az „Emberi méltóságért” kitüntetést adta. Eleve a cím! Kitüntetés ezért – hát ne legyen boldog az ember! 1996-ban Magyarországon volt a Cigányok Világtalálkozója. Itt volt az Orczy kertben. Ott kaptam egy díjat, egy szobrászművész kis szobrát. Amikor kimentem a díjért, olyan vastaps volt, hogy percekig nem lehetett megszólalni. Aztán kaptam a Magyar Köztársaság tiszti keresztjét a tavalyi évben. Olyan rossz állapotban voltam, mert beteg voltam. Előtte injekcióztak. Lecsóval ez se jár, de a köztársasági elnök adta át, az emberi jogokért végzett munkámért. A fogadás nagyon felemelő volt, és ember az ember, mindenkinek jólesik az elismerés. Meginterjúvoltak és én véletlenül azt találtam mondani, hogy: jó, jó, én most kaptam ezt a kitüntetést az államtól, de én most bemegyek a NEKI-be, és ott egy olyan ügy lesz, amelyben az állam valamelyik szerve jogsértést követ el, úgy beperelem, kitüntetés ide-vagy oda, mint a huzat! Mert engem ezek nem szoktak annyira felemelni. Jólesik, de az embert ez nem változtathatja meg. Láttam ott Juhász Ferenc költőt, csak a versein keresztül ismertem addig. És amikor megkaptam a kitüntetést, mentem vissza a helyemre és közben egy laza mozdulattal megöleltük egymást. Ez is olyan jó érzés volt, mint akár maga a kitüntetés.

Lecigányozták már?
 Igen. De aki ilyen munkát vállal, annak empátiaképességgel kell rendelkeznie, és annak számítania kell ilyesmire. De azért nem vagyok olyan gyenge fiú, hogy csak úgy hagynám magam. Nagyon-nagyon kemény csatározásokat szoktam folytatni a bíróság előtt, ügyészségen, rendőrségen. Nem vagyok egyszerű, szelíd ellenfél. Én sem hagyom magam, mert a saját emberi méltóságomra legalább annyira kényes vagyok, mint a máséra. De a jogsértő emberi méltóságát is tiszteletben kell tartani. Ugyanakkor el kell, hogy mondjam, van olyan bíróság, amelynél elszorul a gyomrom, ha oda kell menni, mert néha el kell menni egész Strasbourgig, ha az ember bizonyítani akarja az igazát.

Volt-e olyan az elmúlt tíz év alatt, hogy annyira elkeseredett a „méltánytalanságokon”, hogy azt mondta, befejezi.
 Volt olyan, igen, néhányszor, hogy azt gondoltam, hogy lecsapom az ügyvédi igazolványom az asztalra és abbahagyom, mert Magyarországon nem érdemes. De alapelvem volt az is, hogy az ember mielőtt cselekedne, ne tízig számoljon, hanem húszig vagy harmincig. Olyan is volt, amikor maguk a sértett felek vigasztaltak minket, mert annyira méltánytalan volt az eljárás velünk szemben. Persze, hogy megfordul az ember fejében az évek múlásával, hogy ne játssza itt az ember a súlyos fiút, még ha időnként súlyokat is emel. De hát nekem a súlyemelés az utóbbi időben az életet jelenti, mert hát beteg vagyok.

Mi a betegsége?
 A májamat támadta meg egy vírus, kezelték, most úgy néz ki, hogy jól vagyok. Nagyon sokat fogytam, volt, amikor már lépni is alig volt erőm. De hát így kerek az élet.

Most hogy van?
 Közepesen. Érzem én, ezt a munkát nem lehet úgy csinálni, hogy amíg fel nem bukik az ember. Kell „megálljt” parancsolni. Nagyon sokáig nem tudtam nemet mondani. De ezt nem lehet, kicsit el kellett gondolkodnom. Most már tudok.


Horváth Margit