útonálló
vélemény
Időutazás
Kormányfők A romákért – indul a roma évtized

Szófiában nyolc közép-kelet-európai ország kormányfője közös nyilatkozatot írt alá, amelyben vállalták, hogy a következő tíz évben kiemelt figyelmet szentelnek a romák problémáinak orvoslására, teljesítik a hazáik akcióterveiben vállalt kötelezettségeiket, és egyébként is minden nagyon jó lesz. Kezdetét vette a Roma Évtized Program, ha amúgy valaki nem vette volna észre…



Ha az ember Szófiába utazik, és abban a kivételes szerencsében van része, hogy ezt repülőgéppel teheti, valami kelekótya időutazónak érezheti magát. Az út ugyan csak egyórás, mégis két óráig tart, mert ha egykor indul a gép, az órás utat háromra teszi meg az időeltolódás miatt. Visszafelé még faramucibb a helyzet: majdnem hamarabb hazaérünk, mint ahogy elindultunk. Persze Szófiába érve aztán másfajta időélményünk is lehet: végighajtva a városon úgy érezhetjük, ott ragadt valami az egész homályos múltból, és kavarog a város felett, beivódva az évszázados falakba, a szocializmus mauzóleumaiként itt maradt sivár lakótelepekbe, a félbehagyott új épületekbe és persze egy kicsit a fázósan siető emberekbe is. Mondjuk abba a szerencsétlen rokkant koldusba, aki rongyokba tekert térden-könyökön csúszva közlekedik a délutáni csúcsforgalomban, keresztül a havas-jeges úton, kocsik sorfalai között, autók között, akik tudvalevőleg itt nem állnak meg a gyalogosoknak még a zebránál sem, igaz, az szinte hiánycikk is a városban, persze minek, ha úgyse…
Bulgária múltja nem túl vidám, de hát melyik országé az, itt Kelet-Európában? Az országot kétszer sikerült az oroszoknak felszabadítani, egyszer az évszázados török uralom alól, egyszer pedig a második világháború idején, igaz, akkor már az oroszokból szovjetekké váltak. Persze e felszabadítások nem emberbaráti cselekedetek voltak, sokkal inkább a politikai-hatalmi érdekek vezérelték előbb az orosz cárt, majd Sztálin elvtársat. Mondják, a török uralom után olyan szegény és kivéreztetett volt az ország, hogy még a különféle hivatalnokokat is Oroszországból kellett importálni, mert nem volt élő bolgár, aki a közigazgatási feladatokat el tudta volna látni. Most Bulgáriában összekeveredett a múlt-jelen és jövendő, és kicsit úgy érzi az ember, nem is a tényekből, hanem inkább valahogy a levegőbe szimatolva, hogy nem engedik el egymást: viaskodnak, cibálják egymást az idők, de hogy ki lesz a győztes, nem nagyon tudni. Talán ezt a viadalt jelzi, hogy a miniszterelnök itt tulajdonképpen cár, vagy a cár a miniszterelnök: Szimeon Szakszkoburggotszki, a Sax-Coburg-Gotha dinasztia egykori gyermekkirálya, lényegében újra elfoglalta trónját, csak most kormányfői széknek nevezik.
Mindez itt és most nem lenne érdekes, és nem is történelmi élményszerző útra érkeztem Bulgáriába. Február másodikán itt írták alá a Roma Évtized Program indulásáról szóló nyilatkozatot azon országok miniszterelnökei vagy helyetteseik, akik e programban szerepet vállaltak. Lapunk munkatársaként a miniszterelnöki hivatal meghívására, más médiumokkal együtt a hivatalos delegációval érkeztem a bolgár fővárosba.
A Roma Évtized Programról még 2003-ban határoztak egy Budapesten rendezett konferencián, amely a „Romák a bővülő Európában” címet viselte. A konferenciát és az évtized programot is a Soros György által létrehozott Nyílt Társadalom Intézet (OSI) és a Világbank kezdeményezte. E kezdeményezés mellé az akkori magyar kormányfő, Medgyessy Péter határozottan odaállt, így az előkészítő munka nagy része nálunk folyt, lévén egyúttal az „elnökséget” is megkaptuk erre az időre. A programot azért indították el Sorosék, mert ezekben az országokban él Európa legnagyobb kisebbsége, a cigányság, és nagyjából minden országban – ha eltérő módokon is – hasonlóan nehéz helyzetekkel kell megküzdeniük: szegénység, munkanélküliség, kirekesztettség, gyűlölet és sokszor reménytelenség… Mind-ezt felszámolni vagy legalább küzdeni ellene tényleg Európa egyik legnagyobb kihívása. Nos, a Roma Évtized Programban erre vállalkozott nyolc ország: Bulgária, Csehország, Horvátország, Macedónia, Magyarország, Románia, Szerbia-Montenegró és Szlovákia.






Program, ami nincs

Sokan kérdezgették Szófiában is a mindenfelől odasereglő roma és nem roma újságírók a kormányfőket: mondanák el, konkrétan mit is jelent ez a hangzatos elnevezés, milyen programokat, pénzeket, eszközöket stb. A válaszok persze elég elnagyoltak voltak, ami nem is csoda, hiszen maga a program kincs, ami nincs. Vagyis úgy van, hogy nem közös programokat, terveket és pénzeket használ fel e nyolc ország, hanem mindenik a saját maga által elkészített úgynevezett „action plan”-jét, cselekvési tervét használja majd, saját költségvetési forrásokkal, amelyekhez esetleg meg lehet szerezni az Európai Unió vagy más szervezetek támogatását is. Ilyen külső forrásból táplálkozik a nemrég 42 millió dollárral megalapított Roma Oktatási Alap is, amelynek Budapest lesz a központja, és amelynek a fő célkitűzése az, hogy segítse ezen országokban a romák oktatási esélyeinek javítását, s erre különféle pályázatokon lehet majd pénzt nyerni. Azért a Roma Évtized mégsem egészen szemfényvesztés: állítólag Soros György és a Világbank azt akarta elérni, hogy ezekben az országokban a legmagasabb szinten is beszédtéma legyen a romák helyzete, ne söpörjék a szőnyeg alá a problémákat, ráadásul, ha a kormányok, kormányfők aláírásukkal is elkötelezik magukat, talán tényleg történik is végre valami. Ha valóban ez volt a fő célkitűzés, ez sikerült.
De térjünk vissza Szófiába, ahol a sűrű hóesésben araszoló kocsisorban még az a szentségtörő kérdés is megfogalmazódik az ember fejében, hogy miért szidjuk mi Budapest közlekedését, a dugókat, az utakat: akinek kedve van az autós kalandokhoz, nyugodtan utazzon Bulgáriába, Budapest rögvest sokkal szebb és élhetőbb város lesz. Persze mindenkinek a saját nyomora a fontos és megélhető valóság… Mert hát megnézhetnénk éppen Prágát vagy Pozsonyt is, hogy csak a „P” betűseket említsem. Itt, a városban, ahogy hírlik, éppen a magyarokat szidják: a mi nyakunkba varrják, hogy ennyit kell a cigányokkal foglalkozni, mikor van nekik éppen elég bajuk maguktól is. Ez a vélekedés, mármint hogy mi vagyunk a ludasok a dologban, a konferencia idején talán nem is alaptalan. Ugye, a kezdeményező Soros György, magyar származású Amerikában élő üzletember, említettem már Medgyessyt, aki támogatta ezt az egész ötletet, most itt ül a színpadon a rendezvény társelnökeként Gyurcsány Ferenc, ráadásul még két magyar miniszterelnök-helyettes, ami persze nem azt jelenti, hogy nekünk három saját országunk van, csupán azt, hogy Szlovákiát Csáky Pál, Romániát pedig Markó Béla képviseli a hiányzó kormányfők helyetteseként.
Hogy miért éppen Bulgária adja a következő öt év elnökségét, és miért itt e konferencia, annak egyesek szerint nagyon egyszerű magyarázata van: az említett Szimeon, aki úgy cár, hogy miniszterelnök, állítólag megkérte Medgyessy Pétert, adná át neki az elnökséget majdan, lévén, hogy itt éppen választási kampány lesz (persze hol nincs és mikor?), és bizony jól jönne a kormányzó pártnak a majdnem milliós nagyságú roma közösség támogatása a júniusban esedékes választásokon. Bár lehet, addigra megbukik a kormány, mert Bulgária másik kisebbségének pártja, a törökök megorroltak rá, ki akarnak lépni a koalícióból. A több mint egymillió főt számláló törökök nemzeti pártja a rossznyelvek szerint nem azért haragudott meg, mert olyan rosszul mennek az ország dolgai, hogy az számukra vállalhatatlan, hanem mert a kormány olyan privatizációs stratégiát fogadott el a dohányiparban, amely sérti az érdekeiket, tudniillik a törökök nagy része termelőként és más módon is érdekelt ebben az iparágban. A törökök amúgy is érdekes helyzetben vannak az országban. A nagyjából 8 milliós népességnek a tíz százalékát is meghaladja a számuk. Évekkel ezelőtt szinte kiűzték őket az országból, sokuknak elvették minden személyes papírját is, így sokáig két világ és ország határán lebegtek: Törökország sem nagyon tudta (akarta) őket befogadni, vissza sem jöhettek, mert a bolgárok azt mondták: na de papírok nélkül? Házaikat, vagyonukat elszedték, szóval megtörtént velük, ami ilyenkor szokott. Aztán a bolgár kormányok kénytelen-kelletlen beleegyeztek, hogy rendezik a törökök helyzetét, már csak azért is, mert majdhogynem háborús állapotok fenyegettek Törökországgal, amelyik bizony már a NATO tagja, s akkoriban úgy tűnt, hamarabb befogadják őket az unióba is. Most viszont ismét fordult a kocka: Bulgária várhatóan 2007-ben „egyesül Európával”, Törökország csatlakozása pedig elég bizonytalan. Szóval a törökök most a koalícióval való szakítással fenyegetőznek, s ez nagyon rosszul jön a kormánynak, így aztán még nagyobb jelentőséget kapott egy ilyen egész világra szóló konferencia, amely a romákat próbálja meggyőzni a bolgár kormány irántuk való jóságáról. A választási kampány amúgy a hírek szerint itt úgy zajlik, hogy ételt meg pálinkát osztanak a romáknak, így próbálván szavazatokat vásárolni. Hogy sikerül-e, azt most nem nagyon tudni, mindenestre a bulgáriai roma szervezetek egy része a konferencia előtt bejelentette, hogy hatalmas tüntetést szerveznek a rendezvény ellen, amelyet egyszerűen színpadi mutatványnak tartanak.
A rossz idő – vagy más, „meggyőzőbb” okok? – miatt a tüntetésen mindössze vagy negyvenen vettek részt, szabadságot és egyenjogúságot követelve. Ehhez képest a bolgár kormányfő és mások is nem felejtették el kihangsúlyozni: a romák is felelősök sorsuk alakításában, s ez itt egészen úgy hangzott, mintha közben azt gondolták volna: csak ők, mármint a cigányok a hibásak, ha úgy élnek, ahogy. Ezzel persze nem nagyon lopták be magukat a nemzetközi roma szervezetek szívébe, már aznap több tiltakozás megjelent az interneten e miatt.








Nézzünk magunkba!
A hangzatos ünnepi frázisok mellett azért értelmes gondolatok is elhangzottak a miniszterelnökök beszédeiben. Markó Béla, román miniszterelnök-helyettes abban látja a kisebbségi ügyek megfelelő kezelésének kulcsát Romániában, hogy ott a magyarság szintén kisebbségben, de most ugyanakkor kormányon is van, és a romániai magyar politikusok elkötelezettek a kisebbségek ügyében. Markó, aki pedig szintén pedzegette a felelősség kérdését, óriási sikert aratott, majdnem nagyobbat, mint a Szófiában az eseményen fellépő Száztagú Cigányzenekar, pusztán azzal, hogy néhány mondatot cigány nyelven mondott el. Talán Gyurcsány Ferenctől tanulta – emlékszünk a Parlamentben elhangzott lovári nyelvű mondatra. Gyurcsány egyébként azt mondta, hogy sokkal nagyobb felelősséget kellene vállalniuk a társadalmaknak a romák és a szegények problémáinak orvoslásában. A szegénységnek szerinte nincs színe (mindegy, hogy valaki bolgár, román vagy cigány szegény), de lelke van: a szegénység lelke a hiány. Az élelem, a munkahely, az egészség hiánya, amely ellen nem speciális, elkülönített roma programokkal kell küzdeni. Viszont speciális eszközök szükségesek a romákat sújtó egyéb problémák, a kirekesztettség, a megkülönböztetés felszámolására, és ebben minden társadalomnak, a civil szervezeteknek, de az egész Európai Uniónak is megvan a felelőssége. Gyurcsány szerint könynyű törvényeket alkotni a mai modern demokratikus társadalmakban, s azokkal többnyire nincs is baj, de ez kevés. Beszélni is könnyű a problémákról, de ez is kevés, „itt az ideje a tetteknek”. Csáky Pál, a harmadik magyar, Szlovákia miniszterelnök-helyetteseként arról számolt be, hogy országa a következő három évre 16 millió eurót kapott az EU-tól, a romákkal kapcsolatos infrastrukturális beruházásokra. Szimeon bolgár miniszterelnök pedig azt emelte ki, hogy a Roma Évtized Program lehetőséget ad arra is, hogy kedvezőbb kép alakuljon ki a romákról a többségi társadalomban. Ezt a képet kifogásolta egyébként a legtöbb hozzászóló a nemzetközi sajtótájékoztatón is, többször megkérdezve a megjelent kormányfőket: mit tudnak tenni annak érdekében, hogy a romák méltó módon jelenjenek meg a médiában, illetve a roma médiák is megfelelő szerephez és forrásokhoz jussanak? Nos, érdemleges választ nem nagyon tudtak adni, Soros György sem biztatta több pénzzel a roma média munkatársait, azt viszont megígérte, hogy az eddigi támogatásokat a továbbiakban is szeretné megadni.


Van remény?!
Úgy tűnt, a válaszokkal, különösen a szerbiai és bulgáriai romák nem nagyon voltak elégedettek. Többen megfogalmazták, hogy ez az egész Roma Évtized Program valójában egy hókuszpókusz, amiben némi igazuk lehet, lásd fent.
Bulgáriában hasonló a helyzet a miénkhez: sokkal kevesebben vallják magukat romának a népszámláláskor, mint ahányan valójában vannak. Sokan közülük, ha kérdezik, töröknek mondják magukat. Becslések szerint azonban az egymilliót is meghaladja lélekszámuk, akár egy-két százezer fővel is, ami igen jelentős népességet jelent, főképpen ha azt vesszük, hogy a nyolcmilliósnak mondott Bulgáriában egészen konkrétan nagyjából hétmillió ember lakik ténylegesen az országban. A cigányok nagy része munkanélküli, egészen mély szegénységben él. Magyarországon jó néhány cigánytelep van, de az ottaniak szerint Bulgáriában szinte csak az van – a romák számára legalábbis, mert hát egyébként itt is vannak jól menő életek: az utakon hatalmas nyugati autók, terepjárók is suhannak a koszlott Zsigulik, leharcolt Opelek között.
Azt mondják, aki náluk módosabb cigánynak számít, az nálunk még a szegénysoron lakna. Magyarországot itt valami példának tartják még mindig, olyan országnak, amely mindenben sikeresebb, mint ők, és ahol sokkal jobb cigánynak is lenni, mint náluk, legalábbis ezt mondta az a néhány újságíró-kolléga, aki kinti roma lapoknál dolgozik, elképesztő körülmények között egyébként. Néhány napot volt alkalmuk Magyarországon tölteni, innen a csodálat. Persze, ha itt élnének, talán másként éreznének.
Magyarországi kollégáimmal jobban érdekelt bennünket a hétköznapi romák élete, mint a számunkra rendezett fogadás, szerettünk volna elmenni a Szófia külső részén található roma telepre, de sehogyan sem sikerült megszervezni az utazást. Időközben a fogadásról is lekéstünk, mert a sűrű hóesésben és a hatalmas forgalomban lehetetlen volt eljutni annak helyszínére is. Megpróbálkoztunk a „nagyon hivatalosaknak” rendezett fogadással is, ám oda a szigorú (és rendkívül modortalan, mondjuk ki: bunkó) kormányőrök be nem engedtek volna bennünket, hiába a gondunkat viselő sajtóosztályos magyar hölgy minden igyekezete. Én például Batiz András kormányszóvivő lettem hirtelen a kezembe nyomott meghívó szerint, de ezt a biztonságiak nem nagyon hitték, mint ahogy azt sem, hogy egy másik kollégám a bulgáriai magyar nagykövet, annak ellenére sem, hogy az éppen távozó Gyurcsány Ferenc is megpróbált betessékelni bennünket. Talán így jártunk jól, mert az említett Batiz úr a lényegre fókuszálva ajánlott számunkra egy helyi cigány vendéglőt, ahová ők is hamarosan elzarándokolni igyekeznek. A Kosarite nevű hely olyan, mint egy hatalmas hodály, régi falusi hangulatot áraszt, a helyi népi művészet ereklyéivel díszítették falait. Mondják, egyébként normál időben a helyi maffia kedvelt szórakozóhelye, s nyaranta meztelen táncosnők kápráztatják a közönséget, sajnos, a mi tiszteletünkre a táncosnők elmaradtak, igaz, legalább a maffia is. Amúgy a pincérek nagyon kedves és segítőkész emberek, töltögetik a helyi specialitást, a szőlőpálinkát, ha kifogyni látszik a pohárból. Néhány töltögetés után aztán megérkezett szinte az egész magyar küldöttség, meg a szlovák, meg a román, meg persze a helyiek is. Hatalmas hangú énekesek kápráztattak bennünket, köztük Johny Iliev, akit már egész Európa ismerhet (mi is írtunk róla), a zenekar pedig valahogy érezhetően roma alapokon, de mindent játszott: Santana slágereitől a „modern” sikerdalokig, és közben persze azt a sajátos balkáni, kicsit törökös, kicsit szerbes, bolgáros, de ugyanakkor flamencós zenét, amelytől főképpen a helyi erők, s aztán mások is, rögvest táncra perdültek, óriási hangulatot varázsolva a táncparkettre. S még egy csoda az étteremből: a WC-s néni a világ legkedvesebb embere, egy töpörödött öreg cigányasszony, ki tudja, honnan, rögtön levette, hogy Magyarországról jöttem, s olyan kedvesen, szeretettel beszélt kis angoltudásával, olyan meleg barátsággal simogatta meg a karomat, hogy kedvem lett volna összeölelgetni rögtön. Azt gondoltam, ha ilyenek a bulgáriai cigány emberek, nincs veszve semmi, még akkor sem, ha egy egész évtizedet akarnak rájuk szentelni a hatalmasok. Ők ezt is túlélik valahogy. Ahol ennyi szeretet és kedvesség van, az ismeretlenek iránt is, ott van még remény. Ott még csodák is történhetnek. Hogy is mondta Paul Valery? „A világ helyzete sohasem reménytelen, mert sohasem azokon múlik, akik nem hisznek az életben, hanem azokon, akik hisznek benne.”


Kép és szöveg: Néző László