útinapló
riport
„Hol jár az isten?”

Budapesten senki számára nem újdonság, hogy hajléktalanok vannak. Hogy az átlag ember lába nyomában – az utcán – élnek, halnak. Sokan tudnak arról is, hogy egyre többen lesznek, hogy néhányan ezen a télen is megfagynak majd. Azon pedig nem túl sokan gondolkodnak, hogy – mint minden embernek – lehetnek érzéseik, vágyaik, gyerekeik és karácsonyi álmaik.








A gondolataim már a csövesek körül forognak, mert riportot kell készítenem róluk. De ezúttal nem azokról, akik a fôváros utcáin élnek, nem azokról, akik sorba állnak az ingyen levesért, és nem is azokról, akiknek a hajléktalanszállók priccsei az utolsó ágyaik. Hanem azokról, akik elbújnak Budapest erdeiben, mert valamiért ott jobb nekik, mint az utcán, aluljárókban. S amíg lélekben készülök, a hetes buszról „gicsses“ jelenet látszik: egy jó nagy templom lépcsôjén megvetett „ágyában” ülve könyvet olvasgat egy hajléktalan asszony. Fényes délelôtt, egy nagy forgalmú budapesti utcán.

„Kimegyek a zölderdôbe”
 A HÉV-rôl leszállva azonnal az erôdben is vagyunk, csak át kell szaladni az országúton az autók között. Bent a bozótban meg kellene találnunk egy cigány asszonyt hat kicsi gyerekkel. Mert azt mondta az egyik nagy cigány politikus, hogy biztosan ott lesznek, nem is akarnak elmenni onnan, a sátraikból. Hát keressük a nyomokat a sötétben, hol lehetnek. Azért jövünk este, mert sztereotíp gondolkodásunk szerint napközben biztosan a városban keresik a betevôt, mint minden hajléktalan. Nem ez az egyetlen dolog, amit rosszul gondolunk.
A nyomok, hogy emberek laknak, látszanak még a sötétben is: egy tisztáson üres kábelhuzalok, tehát akik itt élnek, rezeznek. Vagyis a „valahogyan” beszerzett rézhuzalokról itt nyúzzák le a szigetelést, és aztán eladják a rezet vagy alumíniumot. Odébb egy szemétkupacra bukkanunk. De vezetnek a baltával levágott gallyak is. Amennyire látszik a sötétben, kicsi gyermek is lehet az erdôben, mert papírpelenkát is látunk elszórva. Az erdô határához érkezve rájövünk, hogy eltévedtünk, mert nem találjuk a sátrakat, a HÉV-bôl látott tábortüzek meg jó messze vannak, nem abban az irányban, ahová a politikus irányított. Nyomkeresünk tovább az ellenkezô irányba. És egyszer csak feltunik egy fehér dzseki. Megtorpan a benne lévô gazdája, aztán visszafelé veszi az irányt a surube.
Szólunk neki, megáll. A sötétben is látszik, hogy fiatal nô. S mögötte látszik egy kis ösvény, ahonnan kutyák szaladnak elénk, és igen, már valami sátorféle is dereng…
Jön két fiatal cigány férfi is. Mondjuk, hogy kit keresünk, és amikor a cigány politikus nevét említjük, már vezetnek is a sátrakhoz. Ugyanis a politikus cége most adott nekik húszezer forintot fára, hogy futsenek. Amikor errôl még a városban gondolkodtam, akkor nagy tábortüzet láttam képzeletben, amely mellett melegszenek majd biztosan, és a fényénél lehet fényképezni. Ezt is rosszul gondoltam. Az erdôlakók ugyanis véletlenül sem gyújtanak nyílt tüzet, mert azzal elárulják magukat – de az tényleg csak akkor fontos szempont, ha gyerekek is vannak velük. Mert a „mezei”, akarom mondani az erdôlakó hajléktalan felnôtt nem érdekel senkit. De a kisgyermekeket mindenki félti a hatóságoktól.
A két – egymással szemközt lévô – sátor elôtt kicsi dróthálós kerítés. Vezetnek a cigány aszszonyhoz, meg a gyerekeihez. Valami ajtószeruségen megyünk be. Az elsô dolog a hôség, ami megcsap, és a sötétség. De egy másik – pléddel fedett nyílás után – még melegebb „helyiségbe” érve egy mécsesnek is kicsi gyertya csonkjainál már látszik: megérkeztünk. És számítottunk a „katarzisra”, az erdôlakó kicsi gyermekekre, de mégis mellbevágó, amikor látjuk is ôket. Egy kisfiú és egy kislány a takarók alatt. Szemükben visszatükrözôdik a mécses fénye, és talán a félelem is: kik lehetünk, akik késô este ôket keressük. A gyertya mellett kis asztalkán akkumulátoros pici tévében valami show-musor fut. A gyermekek ágya szélén ott ül egy asszony, akinek a nevét nem írhatom le – ô és a gyermekei érdekében. Mondjuk, legyen Erika. A kis – tízéves körüli – fiúcskát meg Jancsikának, a kislányt pedig Juliskának – találom ki hirtelenjében.

„A nevedet nem átkozom”
 Az asszony a sztereotip kérdésekre válaszol: épp csak negyvenéves múlt, már többé-kevésbé kilenc éve hajléktalan. Egy borsodi nagyváros nyomortelepérôl menekült a pesti erdôkbe. Igen, összességében hat gyerek él a két sátorban, de most Erika egyik, már felnôtt lánya (aki a picijével szintén sátorlakó) hazautazott a vidéki nagyvárosba, hivatalos ügyeit intézni. Az aszszony négy gyereke két hites házasságból van. Amikor elindult Pestre kilenc évvel ezelôtt, akkor éppen a második ura elôl menekült. Meg se állt az ismerôsökig. Azok viszont épp olyan életet éltek, amelyet az elsô férje, és épp úgy nem akarta, hogy a gyermekei a bun közelébe éljenek, ezért feltört – az akkor még négy kiskorú gyermekével – a XII. kerületben egy nyaralót. Az iskoláskorúakat pedig beíratta egy budai általánosba. De a hatóságok, meg a tulajdonosok hamar rájöttek, hogy „önkényesek” lakják a nyaralót, úgyhogy mielôtt a kilakoltatásra került volna a sor – amely a gyerekek állami gondozásba vételével járt volna –, Erika megint talált magának egy erdôt, és csak a gyermekei számára legfontosabb holmival, felverte a sátrát. Amiben – mármint a téliesített sátor építésében – igen nagy szaktudásra tett szert. Mert ahogy a gyertyafénynél mesélô asszony mondja: nem mindegy ám, hogy hová és mibôl épít az ember menedéket. Ezt a mostanit már ô állította, de volt, hogy segítséget kért más erdôlakó férfiaktól.
– Azt pedig nem kívánhatja az ember ingyen. Hát így sokba került a sátor – emlékszik vissza.
Ezt a mostanit már két kezével építette, nejlonból – az belekerül vagy négyezerbe –, no meg a szögek. De ennek a belseje deszkával van bélelve, mert a nejlont felolvasztaná a kis vaskályha, aminek kéményét a sátor tetején vezetik ki – okulok. Ennek – látom a gyertyafénynél – a mostani sátornak még „ablakai” is vannak, mert a deszkába be van ékelve néhány üvegdarab.
Erika rászól a kicsikre, aludjanak most már, holnap iskola. És sorolja a sorsát tovább, amíg a gyerekek engedelmesen behunyják szemüket és elalszanak.
Az iskolákba – a kilenc év alatt most kerültek a másodikba a gyerekek – nem tudják természetesen, hogy a gyerekek erdôlakók. Mert akkor már rég elvitték volna ôket intézetbe – mondja gépiesen Erika. Okosak, tudják, hogy mit mesélhetnek az „otthonukról”.
Kérdezem, hogyan tudnak tanulni a gyerekek, akikrôl azt mondja az anyjuk, hogy jó tanulók. Mert a kis gyertyánál nem nagyon lehet. Azt válaszolja, hogy napközisek, ott írják meg a leckét. De ha Jancsikának még otthon is kellene valamit tanulni – verset tanulni, fogalmazást írnia a karácsonyról –, akkor még több gyertyát gyújtanak. Ugyanis a kisfiú szívasztmás, akármivel nem világíthatnak. Most éppen nem tudta idôben befizetni a napközit – az iskola máris gyermekvédelmisekkel fenyegetôzik –, mert nem kapta még meg a családi pótlékot. A kötelezô járandóság mellett még jön a nevelési segély is – bankkártyára. Erikának ugyanis van egy fiktív budapesti ideiglenes lakcíme, így el tudta intézni a segélyt. A bankkártya pedig kimondottan hasznos a vándorló fedélnélkülinek.
A tanszereket mindig megveszi Erika, hogy még kevésbé tunjenek ki a gyermekei a többi közül. És a cigány asszonynak most buntudata van, mert a cigány politikustól kapott húszezerbôl nem csak fát vett, hanem cipôt, melegítônadrágot is Jancsinak és Juliskának.
Az apák meg persze hogy nem segítenek. Az egyik – de el ne áruljuk senkinek, ki az – nagyon híres, és nagyon gazdag ember. De a gazdagságát nem egyenes úton szerezte, és Erika nem akarta a gyermekeinek ezt a kötelezô sorsot.
És nem akartam a hites férjem háremében sem létezni – mondja Erika csöndesen, a gyerekek még álmukba se halják meg, hogy miért is élnek ôk egy erdôben.
Nem haragszom rájuk – említi a gyerekek apját az asszony –, de már a gyerekek sem akarnak velük találkozni. Jancsika, ha összefutunk a városban az apjával, azért szóba áll vele. Csak hiányzik neki a férfiminta. Én pedig már megbocsátottam nekik.







„Én a drótosládából is megélek”
 Erika tavaly anyaotthonban élt a gyerekeivel. De nem tudta fizetni, mert munkát nem kap Pesten. Vidéki nagyvárosban hivatalosan bejelentett munkás volt a hat általánost végzett cigány asszony, de amikor a külföldi tulajdonosok bezárták a gyárat, minden igazoló irata náluk maradt. Arra meg nincs pénze, hogy utazgasson – a gyerekkel együtt – beszerezni a papírokat, ugyanis még mindig vidéki lakcíme van. Az iskolában egy korábbi, rosszul sikerült albérletnek a címét adták meg. De a tanárok hál istennek nem nagyon erôltetik a családlátogatást – meséli Erika.
Így hát – a hiányzó nyolc általános, a papírok és a származás miatt – még csak munkanélküli járadékot sem kaphat. Ami a családiból, meg a segélyekbôl bejön, körülbelül huszonegyezer forint, ebbôl kell napközit, tanszert, ruhát, élelmet venni.
Meg fát is, futeni, hiszen az erdôt nem tüzelhetik fel, mert akkor még börtönbe is vihetnék. Mint az asszony öccsét. Aki – amikor meglátja a fényképezôgépeket a kezünkben – remegve kiszalad a sátorból. Erika magyarázza, hogy az öccse – mondjuk Jóska –, most jött a börtönbôl, négy évet ült. Azért, mert összejött a sok szabálysértési büntetés, amit a rezezésért kapott.
Mert ôk sem kapnak munkát, hát lopnak – mondja természetes hangon Erika.
Az asszony elmeséli azt is, hogy ô hogyan egészíti ki a huszonegyezer forintját: híres színésznôk lakását takarítja. De azok nem pénzt adnak, hanem ruhát, élelmet. Ha mégis ki kell fizetnie valamit, akkor adnak ezer, ezerötszáz forintot egy napra. Erika megpróbálkozott egy nagy áruházláncnál elhelyezkedni, de oda éjszakára kellett volna járni. Ô pedig nem akarja magukra hagyni a gyermekeit.
Egyszer voltak csak nélkülem egy napot – Erika arcán egyre kevésbé tükrözôdik a gyertyacsonk fénye –, amikor még egy másik erdôbe mentem ágakat törni. Egy nagy nehéz ág rám zuhant. Eltörte a lábam. Kórházba vittek, begipszelték. Akkor a nagyobb lányok vigyáztak a kicsikre.
Másnap már a begipszelt lábával csúszott ki az erdôbe.
Erika kijavítja magát, amikor arról kérdezem, hogy bírja. Igen, egyszer még magára hagyta ôket. Amikor éppen megint szedniük kellett a sátorfájukat, valamelyik erdôt el kellett hagyniuk. Annyira elkeseredett, hogy beszedett egy csomó gyógyszert, meg akart halni. De kimosták a gyomrát. Amúgy sem volt vészes – mosolyodja el magát az asszony, mert volt abban minden, kutyagyógyszer, meg amit talált a kukákban. Ugyanis azt is gyujtik a szemétbôl. A budapestiek által jól ismert csövi piacon a kukázott gyögyszert is megveszik. A boltokban meg visszaváltják az üres üvegeket. S ha ez sem elég, akkor Erika kimegy a Moszkva térre délután. Ott osztanak a hajléktalanoknak zsíros kenyeret meg teát, azt hazaviszi a gyermekeinek vacsorára.
Vizet a szomszédos gyárból kapnak, mert – ahogy Erika mondja – megsajnálták ôket. Így kézzel mossa a ruháikat. A gyerekek kétnaponta, a felnôttek hetente fürdenek lavórban. És az is megesik, hogy ott, ahol a kis akkumulátort feltöltik, megengedik, hogy a ruhájukat is kimossák mosógéppel.

„Mennybôl az angyal”
 Az erdôlakók is állítanak karácsonyfát a sátrakban. Csak ajándékot nem hoz senki, sem az angyalka, sem a Jézuska, sem az erdei tündérek. Pedig Juliska nagyon szeretne egy olyan babát, amit az akkumulátoros tévé reklámoz ilyentájt. A játékszer pisil is meg sír is. De olyan sokba kerül, hogy Erikának a teljes jövedelme is kevés lenne. Jancsika nem kér soha semmit. De talán nem csak ezért nem látunk a fülledt kis sátorban játékokat.
Kérdezem Erikát, hogy megkereste-e a segélyszervezeteket, amelyek karácsony tájékán fokozottan jótékonykodnak. Azt válaszolja, hogy hát persze, így jutott el a cigány politikus cégéhez is. De a nagyok még annyit sem segítettek, mint a kicsi civil szervezet.
– Odalöktek a kislyányomnak egy kis toppot, meg egy rövidke rakott szoknyát, hogy szégyenemben majd elsüllyedtem – látom, nyeli viszsza a könnyeit Erika.
Arról is megkérdezem az erdôlakó, sátorépítô cigány asszonyt, hogy ô, ha álmodik, akkor mirôl. Azt mondja elkomolyodva: – Értem a kérdést. Boldogságról álmodom. De hogy az nekem mi, azt nem mondom el. Persze, hogy szeretnék egy szoba-konyhát, ahová a gyerekeimen kívül vinném az öcsémet is. Ôt mindenki hajléktalanszállóra akarja küldeni. De ez csak egy álom. Igen, a gyerekeim már ismerik a fürdôszobát, mert az anyaotthonban volt. De a legnagyobb boldogság mégis csak az lenne, hogy ne kelljen már menekülni egyik erdôbôl a másikba, félteni a legfontosabbakat, hogy elveszik tôlem.


Szöveg: Horváth Margit
Fotók: Bordás Róbert