útonálló
vélemény
Vége már?





Drága Babáim!

Levelem a legjobb egészségben találjon benneteket, ne olyanban, mint engem hagyott. Tudjátok, beteg vagyok. Fáj a szívem, de most hál’ istennek nem ti értetek. Csak hát a fájdalom, a görcsök, amik szorítanak, azok egyformák, a mieink. Mindig azt hiszem, hogy vége már, hogy ha leírtam és kiírtam magamból a fájdalmakat, akkor elmúlik minden görcs a szívem környékérôl. De nem múlhat, mert holnap megint kezdôdik egy új nap, ami után megint csak jön a kérdés: mikor lesz vége már?
Úgy hittem ezt már év elején is, amikor Manót temettük. Tudjátok, azt a cigány fiatalembert, akinek két gyermeke volt, és megtévedvén – börtönbe jutott. Ez aztán az életébe került, mert – számomra máig érthetetlen módon – kigyulladt a gumiszoba, amibe bezárták. Hiába tüntetett a család, hiába jöttek-mentek a börtönkapu elôtt a polgárjogi aktivisták, a hatóságok bizton állították: semmi jogtalanság nem történt. Tavaly december 5-én Manót eltemették. Vége már.
Februárban – emlékeztek? – megírtuk nektek is, hogy Kiskunmajsán marhavagonokban laknak a cigányok. Felnôttek, gyerekek, híres emberek rokonai, és a „névtelenek”. Állatok fekhelyén, 13-14 négyzetméteren akár húszan is. Mert a „leglegitimebb” cigány ember így oldotta meg a sorsukat. A polgármesterük háromszáz milliót kérne, hogy a marhavagonokra azt mondhassuk: vége már.
A vagonnál nem sokkal jobb az, amit márciusban írtam nektek. Emlékezzetek: akkor voltam Nyíregyházán a gettóban. Tudjátok, Babáim, az olyan hely, ahová kerítéssel körbevéve elkülönítik az embereket. És ebben a megyei jogú városban már így, elkerítve, kiközösítve élnek a cigányok vagy negyven éve. Mint minden rendes gettóban, van iskola is, nehogy már a városba merészkedjenek a gettólakók gyerekei. Megírtam nektek, hogy itt „felkenik” a cigány gyerekeket a falra a pedagógusok, miközben a szinte százszázalékosan roma gyerekekbôl álló iskola is kapott integrációra pénzt a PHARE-tól. De ez az elsô integrációs fejpénz volt, az elsô pályázati lehetôség után. S páran azt hittük, hogy miután leírtuk, elmondtuk, hogy még meg is fizetik azt, hogy cigány gyermekeket üthetnek, vághatnak – büntetlenül , szóval azt hittük, hogy az ilyen integrálásnak, felzárkóztatásnak vége már.






A nyíregyházi gyermekek néha éheztek is, mert a szüleik mind munkanélküliek. Meg fáztak is nagyon, mert az ajtókat is feltüzelték. Drága Babáim, a szívem szorítgatta a bánat, amikor a gettófestô Gábor felesége elmesélte (miközben megágyazott a füstös, sötét, „muteremlakásban” nekünk), hogy elégették már a táblaképeket is, hogy meg ne fagyjanak, és hogy igen, hát eladta a testét is, hogy az urának ecsetet vegyen. De arra még így se futja, hogy a gettóból elmehessen, és a gyermekeit az intézetbôl kihozhassa. Ott, a lopott árammal világított hajnali órán egy másik asszony meg azt sorolta, hogy a bíróságon külön folyosón tárgyalják a romák ügyeit.
Tavasszal azt hittem, a borzalmaknak vége már. De az április Tiszavasváriban talált, ahol – olvastátok? – kutya nagyságú patkányok harapdálták a gyerekeket. Én meg csak egy éjszakát töltöttem a közösségi házuk padlóján, és belebetegedtem. De mindennél jobban az fájt, hogy a pici csecsemôket is abban a hideg padlójú, fagyott levegôju hodályban vizsgálta a gyermekorvos, hogy a rendôrök nemcsak az én szemembe világítottak bele, hanem az ott lakóknak sem hagynak nyugvást – ahogy mondták. És nem engedték ôket a polgármesteri hivatalba sem, a segélyeket is csak a telepen osztották, és szórakozni sem mehettek a városba. Ugye, ti sem hiszitek, hogy vége már?
Ugyanekkor eltervezték, hogy Ózdon aztán vége már, elég volt a nyomortelepbôl, felújítják Hétest. Hogy az ott lakó cigányokkal pedig mi lesz? Nos, velük aztán találkoztunk pár hónap múlva Budapesten, de errôl majd késôbb.
Májusban nem utaztam, mert nem nagyon volt az újságomnak pénze (tudjátok, Babáim, az új pénzügyminiszternek az volt az elsô dolga, hogy csökkentse a civil szervezetek, no meg a kisebbségi lapok járandóságát). De hát nem is kellett utazni, csak az Illatos útra kimenni, mert bizony gettó Budapesten is akad. És nem is akármilyen! Ahová félnek kimenni a rendôrök is. De amikor mi ott jártunk, akkor éppen ott voltak, mert megszökött egy cigány kislány a nyomor elôl. Nem ô volt az egyetlen tizenéves, aki a menekülésnek ezt az útját választotta. Ugyanis a fôvárosi gettó igen kemény világ, Babáim: fényes nappal szúrják magukba a kábítószert már a kicsik is, és cigarettát kérnek a hatévesek. A nagyobbak meg fél-téglával dobálják az idegent. De ez a gettó a nôké. Mert a férfiak mind a börtönben senyvednek. Ugyanis, babáim, a gettólét egyik sajátossága, hogy elég a lakhelyetek címét mondani, és bezárul elôttetek a törvényes világ, így a munkahelyek kapui is. Élni pedig muszáj.
És ott is azt hitték az emberek, hogy megérkezvén a fôváros utolsó bugyrába: vége már. De rosszul gondolták, mert ôket is kilakoltatják a semmibe. Megírtam nektek, hogy a IX. kerület „elit” városrész szeretne lenni, és ezért a cigányoknak mennie kell. S, miközben mivelünk rajzoltatják gyermekük portréját az anyák, hogy beküldhessék a börtönbe, nos Babáim, mindeközben azt vizsgálta az Állami Számvevôszék, hogy mennyit sinkófáltak el a legitimek.
Júniusban azt hittem, jön az uborkaszezon, de akkor meg elmondták vagy századszorra az okosok, hogy a tíz éve alkotmányellenesnek minôsített kisebbségi törvény módosítása még mindig bizonytalan. Na, errôl – már, mint ennek a törvénynek a módosításáról, demokratizálásáról – már nem igen gondolom, hogy vége már.
Jaj, Babáim, júliusban fájt aztán a szívem igazán! Meg is írtam nektek az anginás rohamokat, mert bele kellett gondolnom, hogy cigányaszszonynak lenni tán a legkeservesebb a világon. Hisz nem elég, hogy nôk vagyunk, de még cigányok is. Hát, ha fel is vesznek dolgozni valahová, hogy kenyeret adjunk a babáink szájába, akkor elôbb-utóbb kiderül, hogy keményebb munkáért kisebb szelet kenyér jár nekünk. Hogy ugyan óriásplakátra raknak, kirakatba tuznek – fôleg, ha egy politikai párt színében európai uniós képviselôk leszünk –, de ott is csak a bôrünk színe számít, és ott is mások állítják be a mosolyunk. A pellengérnek, álpiedesztáloknak pedig soha nem akar vége lenni már, mert mindig akad, akiket odarakjanak. Szobrokat pedig mandátum nélkül nem állítanak cigányasszonyoknak.
De kit érdekelnek a csicsázott asszonyok a fekete Mercédeszek között, amikor közben elveszik azt, akit a legjobban szeretünk? Jakab Ricsi – fáj nektek is, Babáim? – csak 19 évet élt. Mert neki csak ennyi járt. Emlékeztek ti is – néhány hónap múlva hivatalosan is megállapították – , cigány szíve nem bírta a „rendôri elôállítást”. De errôl – mint késôbb olvashattátok – csak az ô szíve tehetett. Így hát neki tényleg vége már.
A roma lánykák, fiatal asszonyok, majd tíz százaléka súpyos depressziós. De még ennél is több gondolja, hogy vége már, elég volt, nem bírja tovább – olvashattátok ti is a kutatások eredményét: minden tizedik öngyilkosságot kísérel meg.
Igen, Babáim, én is szeretném, ha ennek a levélnek vége lehetne már, mert fáj a szívem, de hát Jakab Ricsi virrasztásával, a siratók hangjaival még nem ért véget a világ, az idô soha meg nem áll. Mások meg úgy döntöttek, hogy meghalnak inkább, de a nyilvánvaló törvénytelenséget nem viselik tovább.
O róluk augusztusban írtam nektek. Hogy éhségsztrájkba kezdtek Rakacán. Tudjátok, Babáim, ez az a hely Tündérországban (akarom írni Csereháton), ahol jószerivel csak cigányok élnek. Itt a legtisztább a levegô, itt él Patric, a legédesebb, legcsibészebb kis gombaszakértô négyéves fiúcska. És biztosan itt van a legtöbb csacsi is, hogy a cigányok szamárfogattal mehessenek az erdôbe fáért, amelynek lángjánál sütik a cigány kenyeret, a sparhert tetején a gombát. És itt azért mondták a cigányok, hogy vége már, mert már nem turhették, hogy a falu törvénytelenségeket követ el nap mint nap. Amúgy meg idôközi kisebbségi önkormányzati választást is akartak, mert Tündérországban (akarom írni újfent: Csereháton) még nem elcsépelt fogalom a demokrácia.
Szeptemberben sem kellett a fôvárosból kimozdulni, mert idejött a világ. Tudjátok Babáim, a Sziget fesztiválról írtunk akkor, ahová mutatóba, színesíteni a karnevált már mi, romák is kijárhatunk. Ja, és el ne felejtsem, hát megírtuk nektek, Babáim, a kormány átalakulást – tudjátok, amikor a miniszterelnök, az új, cigányul fogalmazta meg nagyjából azt, hogy végre eljövend a mi országunk is. Volt, aki elhitte, hogy a régi világnak vége már. Nekem, Babáim, nem ment nagyon ez a hit dolog, mert azért én megint csak vidéken járva azt láttam, hogy bizony nem változott semmi. Mármint az iskolai integráció körül legalábbis. Mert ott ahol voltam (most már annyit elárulok, hogy valahol Hevesben jártam) újra csak azt láttam, hogy a második integrációra szánt pénzen is nyúzzák a cigánygyerekeket, miközben a települést ôk tartják el a fejkvótáikkal, s közben a jegyzô rugdossa ôket – ahogy a névtelen gyerekek félve mesélték. Ahogy az egyiknek az anyja meg azt, hogy az iskolaigazgató fegyvert tart a gyereke fejéhez, de nem mernek feljelentgetni – pedig a cigány oktatási biztos ezt üzente rajtunk keresztül még a nyíregyházi megvert gyermekek kapcsán –, mert már így sem tudnak megélni, elmenekülni a bosszú elôl még kevésbé. Értitek már, Babáim, hogy miért nem írok le neveket még nektek sem?
Azzal, hogy csak egy Magyarország van, elvi síkon egyet is érthetnénk, igaz, Babáim? De éppen ezt az egy Magyarországot marasztalta el a Strasbourgi Emberi Jogok Bíróság embertelen bánásmódért – emlékeztek, megírtuk szeptemberben ezt is nektek –, mert a rendôrök megrugdostak egy cigány embert.
De hogy soha semminek nincs vége már, azt leginkább októberben mutattuk meg az újságunk címlapján. Emlékeztek, amikor egy karlendítés keserves emlékeket fakasztott fel sokunkban. Hát elmentünk az ellentüntetésre októberben, de én nem írtam akkor meg Babáim nektek, hogy majd megfagyott a szívem, amikor a szónokokat hallgatva lecigányozott a hátam mögött valaki, és a körülöttem állók nem szóltak érte. Pedig sokuk kezében volt annak a transzparensnek a rúdja, amin az áll: „cinkosok közt vétkes, aki hallgat”.
Októberben csoda történt – emlékeztek ti is. Csatkán – a roma búcsúban –, ha nem is ké-szen, de csak átadták az OCÖ-kápolnát. Biztos benne lehetett Isten keze is abban, hogy átvághatták a nemzetiszínu szalagot. Mert az államé nem volt benne, ahogy a megnyitón az államtitkár büszkén meg is erôsítette. És miközben ötezer roma fohászkodott az Úrhoz sorsa jobbrafordulásáért, az OCÖ politikusok egy része meg azért imádkozott, hogy ne kövessenek el ellenük puccsot – már megint.
Novemberben is meghult a szívünk, Babáim, mert arról kellett Nektek írnunk, hogy a holokauszt, a legembertelenebb népirtás roma áldozatai még mindig nem kaphatnak tisztességes kárpótlást. Ugye, Babácskáim, nektek sem tetszik ez a kifejezés? Ki gondolhatja azt komolyan, hogy kárpótolni lehet a borzalmakat valaha is? De hogy még vissza is idézik a fájdalmakat azzal, hogy ilyen cudarul elbánnak a megnyomorítottakkal! Hát számukra soha nem lesz vége már?
De leginkább december fagyott meg a szívemben az akarat. Nem azért, mert megint egy hideg gettó padlójáról tudósítottalak Titeket, nem is azért, mert újabb halált kellett megénekelni, hanem… de itt vannak elôttetek, Babáim, Jancsi és Juliska az erdôlakó hajléktalan gyermekek. A legfájdalmasabb, amit megírhattam Nektek. Ôk vajon honnan fogják megtudni, hogy elkezdôdött a Roma Évtized? Hogy biztosok, tanácsadók, államtitkárok, miniszterelnöki ígéretek, európai uniós képviselôk is mind csak annyit értek el, hogy az ózdi Hétesrôl menekült anyjuknak húszezer forintot adjanak tuzifára, hogy a sátrukat futeni tudják. Nekik ennyi jutott az esélyegyenlôségbôl. Mert gyertyájuk szenteste nem biztos, hogy lesz, ugyanis ôk nem választópolgárai sem kisebbségi, sem többségi testületeknek, így nem jár nekik sem ilyen, sem olyan segélycsomag. És hozzájuk még az értük, róluk szóló cikkem sem jut el.
De Ti, Babácskáim, szedjétek össze a kis holmitok közül – ahogy megbeszéltük – a ruhácskát, és a sírós babát nekik, én meg – ha addig végleg nem szakad meg a szívem – kiviszem hozzájuk. Mert a budapesti erdôbôl nem vezet Strasburgba és Brüsszelbe, de még csak a magyar parlamenthez sem út.
A legközelebbi levelemig pedig törjétek a fejeteket: ennek a mi utunknak, ennek a dágványosnak, vége már?


Horváth Margit