| útonálló
vélemény
|
|
Adventi vízió Képzelt interjú „… nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot…" (József Attila) A dolog persze úgy van, hogy a nagy emberrel természetesen hónapokig tart egy interjú egyeztetése. Vagyishogy nem vele, hanem minden rendu és rangú sajtófelelôsével, hadseregnyi kommunikációs szakértôjével, osztályával és fôosztályával, azok vezetôivel és alvezetôivel, remélem, senkit nem hagytam ki, mert akkor esetleg legközelebb éppúgy nem lesz interjú, mint ahogy most sem lett. Azért legalább elképzelhetem, milyen lett, lehetett volna, ha mégis. Annyira talán még futja az ô idejébôl is, hogy ha csak virtuálisan, képletesen, de megjelenjen itt, e lap hasábjain, pajkosan kikacsintva a betuk kusza szálai közül, mert hát érti ô a tréfát, meg a humort (ha tán nem is szereti). Szóval az interjú! Hosszasan készülôdik az egész szerkesztôség, válságstábot állítunk fel, mondana végre valaki egy jó kérdést, mert az igaz, hogy mi kértük az interjút, de hogy mi az öreg istent lehetne kérdezni, arról gôzünk sincs. Vagyis van, persze, hogy lenne, csak annyira már ismerjük a nagy embereket, hogy tudjuk: mi ugyan kérdezhetünk, de válaszolni nem az ember fog, hanem a publik, a politikus-maszk mögé bújt rémkirály, akinek talán már egyetlen sejtje sincsen, amelyik ne lenne százszorosan összetörve, kifacsarva, meggyötörve, esetleg eladva, s ilyenformán mit is kérdezhetnénk, amire ne tudnánk eleve a senkitnemérdekel-választ, megette az egészet a fene! Lassan azért felsorakoznak a kérdések a számítógép képernyôjének dísz-terén, vigyázzba állnak, tudják, hogy nem akárkik ôk, a legeslegfontosabb kérdések ifjú gárdistái, mert a legeslegfontosabbnak szólnak majd. Kinyitjuk a szerkesztôség ajtaját, ablakait szélesre tárjuk, s úgy száll a cigarettafüst (szofi meg priluki – kinek, ahogy mérte), mint sikeres pápaválasztás után a vatikáni jelzés az irgalmatlan ég felé. Az Interjú napján korán reggel kelek, amúgy is, de most érzem, hogy ez a koránkelés nem csak amolyan felesleges hóbort, önmagáért való koránkelés, mert ez most Miatta van. Készítem a szellememet, és persze a testemet is a Nagy Találkozásra, hiszen én még Vele soha, igaz, ismerek valakit, aki nagyon erôsen hasonlít Rá, s ha néha a hasonmással beszélek, kicsit úgy érzem, nekem külön bejáratú Nagy Emberem van. Még meg is borotválkozom tehát ezen a korai reggelen, nyakkendôt is kötök, ne már azt gondolja, nem volt gyerekszobám, azért mert cigánylapnál dolgozom (amúgy nem volt, vagyis nem olyan klasszikus, bár úgy hallottam neki sem). A nyitott ablakon keresztül hirtelen rigók és pacsirták éneke köszönti a Nagy Napot, micsoda reggel! Jó, ez nem igaz, odakint kurva hideg van, az ablak zárva, s a nyóckerben amúgy se énekelnek a pacsirták. Legfeljebb reppelnek. De hát miért pont ez lenne igaz, ez az egész nem az, de képzeletemben bármelyik madárka úgy dalol és akkor és ott, ahol akar, akár a Teleki téren is. Tizenötször ellenôrzöm a magnóban az aksit, a mikrofonban az elemet, a minidiszket, minden muködik, mint az ország. A metróból kilépve a pompázatos Kossuth tér fekszik elibém, szemben a Duna túlpartján a nagyszeru Buda várát látnám, de esik az esô, ráfagy a szemüvegemre, nem látok én semmit. Felfokozott idegállapotban lépek be a Parlament épületébe, az ôrök elvégzik a kötelezô tüdôszurést, nem találnak fegyvert nálam. (Félve mondom, mert meghallják, s intézkedést foganatosítanak: „a szó veszélyes fegyver …") Kedves hölgy vezet fel interjúalanyom irodájának elô-elôszobájába (én közben még idegesebb leszek, mert mi a fenével töröljem meg befagyott pótszememet, gondoltam, tán a kisasszony szoknyáját kéne felhajtani, alkalmas tárgynak látszik, mármint a szoknya, persze nem merem, még azt hinné…). Rövid várakozás után onnan is tovább, s még tovább, be, egészen a dolgozószobába, ahol már ott ül Ô, szemüvege mögött megcsillan okos szeme, vagy szeme elôtt megcsillan okos szemüvege, hirtelen nem is tudom. Feláll, elém siet, udvarias házigazda. Kézfogás közben mélyen a szemembe néz, s azt mondja: Szevasz, basztál-e! Nézek, mint süket disznó a zsebórára! Meglepô belépô, nem tudtam, hogy mostanában már ez szokás, de megértem, a rohanó politikai mindennapokban a nagy ember kíváncsi, hogy ha már Ô nem, legalább mi, akikért Ô a lelkét is, igen-e és hányszor. Aztán elszégyellem magam kérdôjellé vált alakját látva: hát persze, nem azt mondta, hanem hogy: "T'haven bachtale!" (Legyetek szerencsések!): cigányújság, cigányköszöntés! Hogy aztán én cigánynak nézek-e ki, vagy inkább afgán zsinagógusnak, azt nem tudom, de mindegy is. Túlesünk a bemutatkozás ceremóniáján, Ô is megmondja a nevét, nem mintha nem tudnám, de az illem… A sarokban bôr ülôgarnitúra övezte dohányzóasztal, ide invitál. Belesüppedek a fotelba, alig bírom elôhalászni a felszerelésemet. Némi tiszteletkör után átnyújtok neki néhány Amarot, meglepôdik, jé, mi tényleg egészen újsághoz hasonlót csinálunk! Bekapcsolom a muszert, jöjjenek a betanult kérdések. – „folytatjuk…, pozitív dolgok…, integráció…, felszámoljuk…, testvéreink ôk…, közös haza…" – zsonganak a válaszok, még a mikrofon is begerjed. Nincs kedvem közbevágni. Mondja, csak mondja… Mindegy, válaszok nincsenek, kérdés sem, mert „kérdés csak ott van, ahol válasz is". Hölgy lekísér, szoknya, igen, de már nem kell, nincs rá szükségem, szemüvegem megokosodottan, tisztán csillogja vissza a korona szent fényeit. Kedvetlenül ballagok a téren át a metróhoz. Ónos esô esik, ráfagy a kedvem a tér füvére, Kossuth lesüti szoborszemét, mintha elvesztett volna valamit, s hiába keresi száz évek óta. Felnézek a Parlament kupolájára, megnyugtató, hogy az egykori vörös csillag, mint óriás karácsonyfa-csúcs dísz, másfél évtizede becsomagolva várja feltámadását valahol egy jól ôrzött raktárban Lenin-szobrokkal társalogva. Piros-fehér-zöld lobogó dacol az esôvel a kupola tetején. Legalább szabadok vagyunk! Vagy ha nem, hát képzelünk magunknak egy kis szabadságot. nézô
|