| útirajz
kiállítás-bemutató
|
|
Cigányok Mexikóban Lorenzo Armendáriz: Állandóan úton Cigányok Mexikóban? Igen, sôt nemcsak ott, hanem a legtöbb latin-amerikai országban. „Minden év márciusában egy ágrólszakadt cigánycsalád vert sátrat a falu végén, és sípok, dobok fülsiketítô lármájával hirdette a legújabb találmányokat. Elôször a mágnest mutatták be. Egy testes, torzonborz szakállú, verébkezu cigány, aki Melchiades néven mutatkozott be, harsány hangon bocsátotta közszemlére a macedóniai alkimista bölcsek nyolcadik csodáját, ahogy ô nevezte. Két fémrudat hordott házról házra, és mindenki rémülten látta, hogy az üstök, fazekak, parázsfogó vasak, tepsik leesnek a helyükrôl, a fa kiszakadni kívánkozó szögek és csavarok elszánt igyekezetétôl recseg, a régóta elkallódott tárgyak is sorra elôbújnak onnan, ahol a legjobban keresték ôket, és eszeveszett kavarodásban vonszolják magukat Melchiades buvös vasai után.” Gabriel García Márquez Nobel-díjas kolumbiai író regénye, a Száz év magány kezdôdik ezzel a történettel. Tény, hogy a történészek egészen 1498-ig, Kolumbusz harmadik expedíciójáig vezetik vissza a cigányok latin-amerikai történetét. A nevük alapján a legénység két férfi és két nôtagjáról tételezik föl, hogy cigányok voltak. Hogy rajtuk kívül még hányan és pontosan honnan érkeztek a kontinensre a következô évszázadok során, nincsenek átfogó adatok. Az biztos, hogy Mexikótól Venezuelán át Chiléig szerte Latin-Amerikában élnek különféle etnikai csoportokhoz tartozó romák, máig megôrizve vándorló életformájukat. Tavaly egy bolíviai lap hosszú riportban számolt be egy szintén Melquiades nevu spanyolországi cigány „király” közeli érkezésérôl. La Pazban, az ország fôvárosában házasodott össze a fia kolumbiai menyasszonyával. Csak Argentínából vagy ötszázan érkeztek az alkalomra, több csoportban vertek sátrat és folytatták megszokott tevékenységüket: a nôk a tenyér- vagy kártyajóslást, a férfiak pedig használt autók adásvételét. Ha nem is tudjuk, hányan vannak, a latin-amerikai cigányság erôteljes jelenlétét és öntudatát jelzi, hogy a Nemzetközi Roma Unió, az IRU októberi olaszországi kongresszusán felmerült: a következô ilyen tanácskozást Mexikóvárosban kellene tartani. A mexikói romákkal kapcsolatban a kiállítást megnyitó Torbágyi Péter történésztôl tudjuk, hogy az országban mindmáig ôk jelentik a bevándorlók egyik legnépesebb csoportját. Ennél jóval érdekesebb, hogy nem a spanyol nyelvben bevett gitano, hanem az húngaro (kiejtve: úngaro) szóval jelölik ôket, ami annyit tesz, hogy magyar. Ez pedig egyértelmuen arra utal, hogy felmenôik Magyarországról vándoroltak ki. A budapesti Mai Manó Házban kiállított képek alkotója, Lorenzo Armendáriz a titokzatos nevu Jalisco, Michoacán, Nayarít tartományban kísérte a vándorló romákat. Elmaradott, szegény vidékek lehetnek ezek. A modernizációba jobban bekapcsolódott területeken aligha várják az emberek a vándormozit, s tapsolják meg az ágrólszakadt mutatványosokat. Furcsa és meglepô: 1995-ben vagyunk, jelenidôben tehát: Mexikó a világ nagy szappanopera-termelôi közé tartozik, egész Latin-Amerikát is bôven ellepte a fogyasztói tömegkultúra. Armendáriz képei viszont valami sokkal meszszebbi, már-már idôtlenné merevedett múltba kalauzolják a nézôt. A vándormozi ponyvafalai közé: a csillagos ég fölöttük a plafon. Zsúfolt lakókocsik sarkába, hevenyészett sminkasztalok, -tükrök elé, a naiv attrakciók közötti-utáni fáradt pillanatokba. Elmélázhatunk a buvész megkopott kellékein, ahogy megmutatja hozzá hasonlóan szegény közönségének a „háromba vágott leányt”. Megnézhetjük a „társulat” hatalmas kamionjait: tapintható, ahogy széteszi a rozsda a monstrumokat. Látjuk a csoport szépasszonyát, a dörzsölt szívtiprót, amint saját egyszeru örömükre egy felvétel pillanatáig kilendülnek a hétköznapi nyomorúságból. De kileshetjük ünnepi óráikat is, amikor néhány apró, büszke gesztussal éppen csak jelzik az idôsebbek, hogy mulat az húngaro. A kiállított képek jelenidejuségükkel együtt is inkább leletek, egy eltunôben lévô, esendôen meghitt hangulat, egy mikrovilág talán utolsó lenyomatai. Lehet, hogy a képeken látható ifjú artisták, bohócok, reménybeli erômuvészek már meg is váltak kellékeiktôl, a vetítôgépben sem cserélik ki a kiégett izzót, a napszítta, esô áztatta sátorponyva alatt nem csattan fel többé a taps. De a nyomuk, fizikai emlékképük megmarad a fotók mélabús félhomályában, a mély árnyékokban, a fáradt villanykörtefényben. Kovácsy Tibor
|