Műút
zenekritika
A belsô hang
Parno Graszt – lemezen és filmen


Parno Graszt: Járom az utam
 Fonó Records, 2004.

Parno Graszt – Ünnepek és hétköznapok
 Rendezte: Silló Sándor – 2003. 58 perc









Három szó elég megmondani, mi az, hogy Parno Graszt: sugárzás, ôszinteség, közvetlenség. (Több tucat mondatot írok le most, és a végén ugyanide jutok, lefogadom.) Mindegy, hogy hatvan embernek játszanak egy szuk, alkalmi szabadtéri pódiumon, mint ôsszel a budapesti belvárosi „Gödör” elôtt, vagy ezres nemzetközi közönségnek, mint a Sziget Fesztivál hatalmas világzenei színpadán, a hangulat ugyanaz: áttetszôen tiszta deru, mintha könnyu szél fújna.
Ennek a semmihez sem hasonlítható életérzésnek volna jó utánajárni, megkeresni a gyökereit – gondoltam hónapokon át, miközben Járom az utam címu második lemezüket hallgattam. Hiszen maga a zene is annyira szorosan kötôdik a személyükhöz, annyira az ô elôadásmódjuk teszi kizárólagosan érvényessé a dalokat, hogy a világuk megértéséhez sokat segíthet bármilyen, akár felszínes betekintés a hétköznapjaikba. Így okoskodtam, de még azt is meghánytam-vetettem magamban, hogy bizony, a népzene elôadásának ma már végképp kiveszôben van az olyan autentikus módja, mint az övék. Persze, hiteles az is, amikor a gyujtô megénekelteti-megzenélteti alanyát, az elôadó pedig aprólékosan elsajátítja a felvételrôl azt az elôadásmódot, ami több mint a dallam, a díszítések, a technikai finomságok öszszege, amiben a mindennapok apró részletei adódnak össze. Tisztán autentikusnak viszont szigorúan véve csak azt a népzenét nevezhetjük, amely továbbra is él, idôrôl idôre megszólal hagyományos, „otthoni” közegében is, amelynek a hallgatóság ugyanúgy részese, mint az elôadók, ráadásul el is mosódik ez a határvonal: miközben az „elôadó” táncol éppen, a „hallgató” kezébe veszi a hangszerét. A zenét, ami a mindennapi élet része. (Ebbôl viszont egyenesen következik, hogy az ilyesfajta zenélés eltunésével a hitelesség kérdése értelmét veszti, és az „anyagkezelés” alázata és alkotóereje egyszerre lesz a minôség lehetséges mércéje.)
Teltek-múltak a hónapok, hol ezért, hol meg azért nem jutottam el Paszabra, ahol a Parno Graszt tagjai élnek. Silló Sándor és forgatócsoportja viszont a jelek szerint nem szöszmötölt ennyit: ôk még tavasszal elutaztak a kis Szabolcs megyei településre, aztán egy órába surítve be is mutatták, hogyan él az a roma nagycsalád, pontosabban családok rokoni szálakkal átszôtt szövevénye, amelybôl az együttes kinôtt. A Parno Graszt: Ünnepek és hétköznapok címu filmet valamikor a nyáron az M2 tévécsatorna is leadta, december elején pedig a Verzió dokumentumfilm fesztiválon vetítették Budapesten, a Toldi moziban.
Nem annyira a néprajzi hitelesség, mint inkább a spontaneitás, a képsorok természetessége az, ami a filmet szeretni valóvá teszi. És persze a zenekar tagjai, illetve az ô rokonaik, barátaik, mindenki, az egész falu. Ôk maguk mutatják be önmagukat és a környezetüket a temetôbeli húsvéti megemlékezéstôl május 1-jéig, amikor Paszab község is „csatlakozik az unióhoz”. A zenekar „szóvivôje”, Oláh József szinte házról házra haladva kalauzol végig minket az együttesen belüli családi kapcsolatok bonyolult rendszerén. Megismerkedünk a gyönyöru hangú Máriákkal, Jakocska János énekes-gitárossal, aki aztán tényleg „óttentikus”, sorban mindenkivel, és eközben sehol egy fals hang, sehol semmi fontoskodás, fennhéjázás, semmi magakelletés. A hírnév, az európai világzenei ranglista elôkelô helyezése, amilyennel magyar zenekar se addig, se azóta nem büszkélkedhetett, úgy része a mindennapjaiknak, mint a lucernakaszálás, a kicsi, szegényes házak, a csigaházpucolás fillérekért, meg a nyíregyházi kisvonat. Persze a filmnek is erénye ez: nem tereli el a figyelmünket önzô, muvészkedô megoldásokkal, hagyja, sôt segíti, hogy minél mélyebbre láthassunk a paszabi romák nehéz életébe. És ezekkel a tapasztalatokkal aztán maga a zene, ez a második lemez is mintha új dimenziót nyerne: mélysége lesz.
Nem olyan muzsika ez, amit értelme volna túlértelmezni, túlbeszélni. Maradjunk abban, hogy nem véletlenül beszél a Parno Graszt éppen a zene nyelvén: az érzelmeknek, az élet egészének, a kicsi paszabi közösség nemzedékrôl-nemzedékre gazdagodó-változó kultúrájának alighanem ez az egyetlen hiteles – a kívülálló számára is felfogható – kifejezô eszköze.
Egy apró életkép a Szigetrôl: ahogy kitódulnak a színpad elé a saját koncertjük után, hogy valami egészen lenyugözô, megható, nem is tudom, milyen, mondjuk úgy, hogy bámészkodó és belefeledkezô ôszinteséggel hallgassák az utánuk következô fellépôket. Valahogy úgy, mint aki életében elôször találkozik azzal a ténnyel, hogy az övén kívül léteznek másféle világok is. Ami persze pont az ô esetükben nincs így, hiszen külföldet járnak, fesztiválokon lépnek föl, távoli országokban tapsolják vissza ôket lelkes hallgatóik.
És alighanem itt kell keresni a titkukat, ebben a számítgatás, kifelé figyelés nélküli önazonosságban, ebben a feltétel nélküli, természetes önbizalomban. Ez az, ami nélkül aligha volnának képesek ilyen megkérdôjelezhetetlen módon, csak és kizárólag a gyökereikre, velük született ízlésükre, arra a bizonyos belsô hangra hagyatkozni.


Kovácsy Tibor