| belső oldal
|
|
Csodára várva
„kiszolgáltatottnak lenni mit jelent”
(Kányádi Sándor) Molnár Ferenc (Caramel) nem volt elég gyenge, hogy visszatartsa minduntalan kiszökni akaró könnyeit a Megasztár színpadán, amikor a zsuri – produkcióját értékelve – csak szuperlatívuszokban tudott róla beszélni. A végsô eredményhirdetésnél kiderült, a fiatalember döntôbe jutott. Lett aztán még nagyobb sírás, mindenki könnyeit nyelte, Presserestül. Örömünnep volt ez, de én nem csupán az örömöt láttam a cigány fiú szemében. Valami hitetlenséget, mint aki csodát lát, pedig ezerszer elmondták már neki: csodák nincsenek ezen a világon. S innentol kezdve ne is törodjünk ezzel a zseniális fiatalemberrel, (neki már jó), mert a boldog hitetlenség a szemében messzebbre vezet bennünket. Hány ilyen szem van vajon az országban, a Földön. Hány ilyen ember, aki jobb sorsra érdemes, mert gyönyöruen tehetséges, s mégis: maltert hord, más házát és hazáját építi, más rohadt kertjében szedi a gyümölcsöt, éhbérért. Van, aki nem is bírja, s úgy dönt, gazember lesz, mert nem lát más kiutat. Hány embernek nincs útja ténylegesen felfelé? Azt csinálni, amit szeretne, amihez tehetsége, kedve van! Olykor azért, mert szegény, gyakran azért, mert még cigány is. S néha, nem biztos, hogy éppen lázadásból, lehet, gyengeségbôl, a kilátástalanság irgalmatlan kényszerétôl, bunözô lesz, alkoholista, kábítószeres, s már nem is tiszta szívvel, de ha kell, embert is öl. Isten ôrizz, hogy felmentsem a bunözôket: sorsáért mindenki önmaga is felel. Sohasem a társadalom kezében van a balta, amely fejbe veri az öregasszonyt, akinél a pénz van. Csodák tényleg ritkán történnek. Milyen ország ez, ahol csodaszámba megy, ha egy tehetséges fiatal (aki történetesen roma) végre azt teheti, amire született? Micsoda világ ez, ahol hajléktalanok fagynak halálra a plázanépség izguló szemei elôtt, gyerekek szédülnek ki az iskolapadból éhségükben. Jó, talán éhen nem halnak, néha megérkezik a segély a postaautóval, éppenséggel el lehet éldegélni valahogy. „Igen: élni, míg élünk, / Igen: ez a szabály./ De mit csináljunk az életünkkel,/ Ha fáj?” (Ady) Vannak persze, akik már bent vannak a tutiban: minden gondjuk a hatalom és a pénz. Ôket nem érdekli már ez az egész, legszívesebben ki is uznék innen a szegényeket, a kiszolgáltatottakat, a cigányokat, mert „túl sokba kerülnek”, üzletileg nem kifizetôdô vállalkozás a szociális gondoskodás. Persze nem ezt mondják, mert politikailag igen korrekt dolog a szociális érzékenység, különösen így karácsony tájékán, tán még teát is fôznek a Blaha Lujza téren, meg krumplilevest, s könnyekig meghatódva (maguktól) adják oda valami szerencsétlennek megunt nagykabátjukat. Jó lenne talán egy népszavazást tartanunk arról is, hogy mostantól kezdve nem hagyunk senkit cserben ebben a hazában, legyen az cigány, zsidó, örmény, hun vagy kun, besenyô vagy tót: tehát magyar. Mert amíg egyetlen egy éhezô gyerek van, senki nem alhat nyugodtan. De csodák nincsenek. S ha mégis történik olykor valami, ami hasonlít a csodára, s általa legalább egy ember megmenekülni látszik befalazott életébôl, örüljünk vele együtt. Boldog Karácsonyt mindenkinek! Nézô
|