| utbaigazito
konzvismerteto
| |
|
Nincs idô Loss Sándor 1961–2004 Körülvettenek engem a világ dolgai, és nincs erô közülük kiszabadítani. Talán nem is akarnám. Tán így rendjénvaló. Halál elôl ne meneküljön azki meghaló. (Szilágyi Domokos)  Fotó: Ádám János Sokáig úgy hiszi az ember: mindenre ideje van, „végtelen a tér” és az idô, „mely munkára hív”. S e végtelen idôben nem tunik végzetesnek, ha egyik-másik dolgunkat elodázzuk, halasztgatjuk – lustaságból, figyelmetlenségbôl, felelôtlenségbôl? Vagy csak mert kényelmesebb a munka mindennapi biztonságos(?) ketrecébe zárva eleve feloldozni magunkat? Rohanunk egyik interjúról a másikra, írjuk a senki által nem olvasott cikkeket, mindig lapzárta van, és mindig akadnak rettenetesen halaszthatatlan és életbevágó semmiségek – így persze eleve felmentést adhatunk magunknak, ha semmire nincs idônk. Pedig legtöbbször éppen a semmire van idônk, azzal bíbelôdünk, azt forgatjuk, s eközben, mint napraforgó magja, kipereg markunkból a féltékeny idô. Mert ha minduntalan a semmit kergetjük, a valamire tényleg nem marad idônk. Hiába átkozza az ember magát, hiába küszködik a könnyekkel, amelyekkel mindig önmagát is elsiratná, ha lenne hozzá bátorsága, az eltékozolt napokat-éveket-életeket soha nem könyörögheti meg nem történtté. A keresztény egyház tanítása szerint nemcsak gondolatainkkal, szavainkkal, tetteinkkel vétkezhetünk, hanem azzal is, amit elmulasztottunk megtenni. Gyakran esünk e mulasztásos vétség bunébe, amelynek legnagyobb büntetése a lelkiismeret-furdalás: vajon segíthettünk volna-e – önmagunkon vagy a Másikon –, ha megtesszük, amit elfeledtünk megtenni. Azt mondják: egy pillangó szárnyának rezdülése talán pusztító vihart okoz a Föld egy másik részén, mennyivel inkább hatása lehet az emberi cselekedeteknek? Találkozni valakivel, akivel nem találkoztunk mégsem. De a „semmibôl csak semmi nô” – azaz mégsem: a semmibôl is valami lesz, következménye van annak is, ami nem történt meg, hiány marad önmagunkban és a világban is. Napok óta azon gondolkodom, vajon megmenthetô-e az ember egy másik ember által, akár a haláltól is? Vajon, ha megteszünk egy semmi kis dolgot, amely éppen annyi csak, mint a lepke rezdülése, nem adhat-e ez a kis semmiség mégis teljesen más irányt egy másik ember életének vagy halálának? Néha azzal áltatom magam kétségbeesetten: mindenkinek be kell tölteni a sorsát, amely neki rendeltetett. Sem a semmi, sem a valami azon nem változtathat. De nincs igazi felmentés és feloldozás, csak a szégyen, hogy tehettem volna valamit. De nem tettem semmit. Loss Sándorral nem találkoztam az elmúlt húsz évben. Egy gimnáziumba jártunk, és bár idôsebb volt, az iskola utáni iskolában: presszókban, koncerteken, házi- és egyéb bulikon gyakran összefutottunk. Nem volt a legközelebbi barátom, de tudtunk egymásról abban a laza szálakkal egymáshoz kapcsolódó iskola utáni társaságban. Ha bármelyikükkel ma találkozom, úgy ülünk le beszélgetni, mintha csak tegnap este lett volna, hogy együtt csápoltunk a nagykállói kultúrházban az aktuális rockkoncerten. Persze tudtam róla, hisz aki a roma ügyben mozgolódik, ismerheti tanulmányait, jogi, szociológiai kutatásait. A véletlen hozott – volna – ismét egymás közelébe bennünket egy évvel ezelôtt. Üzent, névjegyét küldve, hogy feltétlenül találkozzunk, beszélgessünk, s én is üzentem, hogy mindenképpen keresem majd. Terveztem is mindig, amikor Debrecenben jártam, hogy felhívom, de persze mindig rohanni kellett, vissza a munkához vagy haza, vagy nem is tudom. Majd legközelebb – gondoltam, újra és újra elmerülve a „semmire van idô”-ben. Nincs legközelebb. Soha nem lesz már idôm a valamire. Pedig csak 43 éves volt, azt hittem, harminc-negyven évünk is van arra, hogy újra leüljünk beszélgetni. Egy kis kocsmaasztalnál, füstbe burkolózva. Kocsmaasztal is van, füst is van. Csak Loss Sándor nincs sehol. Nézô László
|