Úthenger
Olvasónapló
Kik vagyunk?
Nemrég jelent meg a PONT Kiadó Interface sorozatában Ian Hancock Mi vagyunk a romani nép - Ame sam e romane dzene című munkája. Egy könyv. Cigányokról…



Ian Hancock: Mi vagyunk a romani nép – Ame sam e romane dzene
Pont Kiadó, Interface sorozat,
Budapest, 2004



A szerző sem akárki: Ian Hancock nyelvész, a nemzetközi roma közélet egyik legismertebb, nagy tisztelettel övezett alakja. Tanít a texasi Austin Egyetemen, rangos kitüntetések birtokosa, eddig több mint háromszáz cikket és könyvet írt, a washingtoni Holocaust Emlékmúzeum igazgatósági tagja.
Állítólag a dédnagyapja magyar cigány volt. Vajon ettől hitelesebb cigány ember lesz? Minden kétséget kizáróan elmondhatjuk róla, hogy ismeri a magyarországi cigányság nyelvét, kultúráját? Kijelenthetjük, hogy amit a professzor úr ír, az minden kétséget kizáróan igaz, mintegy ex katedra egzakt tudományos megállapítás? Ha csak a származásra lennénk tekintettel, akkor ugyanilyen súllyal esne latba Charlie Chaplin, akinek „anyja romanichal kovácsok családjából származott" és aki „annyi időt töltött romanik társaságában, amennyit csak tudott", de William Clinton, az USA volt elnöke is, akinek ősei skót cigányok voltak. De a professzor nem színész, és nem is … politikus, akartam mondani, de ebben már nem vagyok egészen biztos. Mindenesetre társadalomtudós, aki a cigány kultúrával és nyelvvel foglalkozik.
Ám nem ő az egyetlen, aki ezt teszi. A cigány kutatás sokkal régebbi keletű, mint ahogyan azt a legtöbben gondolnák. Csupán közmegegyezés kérdése, hogy egyes kutatókat, szerzőket hová sorolunk be, milyen minősítéssel látunk el.
Ha, teszem azt, én kijelentem, hogy Wlislocki Henrik kulturális antropológus volt, és ezt elég gyakran, elég sok helyen hangoztatom, előbb-utóbb gyökeret fog verni a tudományos köztudatban. Merthogy a köztudat, legyen az tudományos, vagy laikus, végső soron emberi. Főként ha még azzal a kétségbe nem vonható indoklással is megtoldom állításomat, miszerint a kulturális antropológia egyetlen ponton különbözik minden más társadalomtudománytól: a kutatás módszertanában. Az antropológus ugyanis belülről közelíti meg a vizsgált közösséget, úgy, hogy huzamos ideig együtt él velük, megismeri életmódjukat, hétköznapjaikat és ünnepeiket, hiedelmeiket és szokásaikat, magukról és a világról alkotott képüket, és persze - mindenekelőtt - a nyelvüket. Ezt hívjuk röviden terepmunkának, résztvevő megfigyelésnek.
Márpedig tudjuk, hogy Wlislocki mindezen kitételeknek maradéktalanul eleget tett: „Éveket töltött vándorcigányok társaságában, köztük élt, szokásaikat és gondolkodásukat a mindennapi élet tapasztalatai alapján ismerte, nyelvüket folyékonyan beszélte" - írja róla Vekerdi. Leonard Piasere pedig kerek-perec kijelenti egyik Wislocki emlékének szentelt írásában, hogy ő volt az első, cigányokkal foglalkozó szociálantropológus. Wislocki már 1883-1884- ben gyakorolta a terepmunkát és a hosszútávú résztvevő megfigyelést -- 40 évvel azelőtt, hogy Malinowski lefektette volna elméleteit. Ugye milyen meggyőző?
Mégis súlyos hibába esnénk, ha tényként fogadnánk el a fenti állítást, ami ugyanolyan képtelen ostobaság, mint azt kijelenteni, hogy Jézus volt az első kommunista. Ha jobban utána gondolunk, mindjárt két nyomós ellenérvet is találhatunk.
Első: Wislocki nem lehetett antropológus, mivel az ő idejében még egyáltalán nem létezett antropológia, mint ahogyan Jézus idejében sem létezett a kommunizmus. Második: bár valóban értékes kutatásokat végzett a cigányok körében és igen figyelemre méltó dolgokat mondott el róluk, munkája összességében mégsem felel meg az antropológiai szemléletnek. Sőt, a megítélése roppant szélsőséges, ha figyelembe vesszük például Jiri Lípa véleményét, aki szerint felelőtlen író volt: a divatot kihasználva olyan tudománytalan horrorgyűjtemény sorozatát alkotta meg a „mágikus" cigány szokásoknak, amivel teljesen eltorzította a valós cigány képet. Munkáinak már a címe is csupán „betekintést", „ízelítőt" kínál az olvasónak a cigány kultúrából, - mint manapság a média -, nem pedig egyfajta holisztikus, valóban korrekt és objektív, hiteles képet. Arról már nem is beszélve, hogy a felsőbbrendűségi érzés és a paternalista szemlélet is végigkíséri munkáit.
Ennyit a címekről és rangokról, a besorolásokról és a titulusokról. És akkor térjünk vissza eredeti témánkhoz, de még mindig elidőzve kicsit a címnél.
Formailag: Ame sam e Rromane dzene, vagyis, mi vagyunk a romani nép. Azt azonnal látjuk, hogy a professzor nem azt az írásmódot alkalmazza, ami a nemzetközi szabvány és amit a nálunk is honos, államilag akkreditált és elismert origó típusú nyelvvizsga követel. Mi ezt így írnánk: Ame sam le romane zhene. Természetesen lehet így is, és egészen addig, amíg lesznek olyanok, akik úgy gondolják, ők eltérhetnek a nemzetközi közmegegyezésektől, addig lehet úgy is. Csak éppen a kép lesz egyre zavarosabb tőle, ahelyett, hogy kitisztulna.
Tartalmilag: Hancock professzor következetesen a romani kifejezést használja ott, ahol mi a cigányt - mind főnévként, mind melléknévként. (Sőt: romanik, romanikkal, romani férfiak stb.) Csakhogy a romani semmiképp sem lehet főnév, mivel maga a szó nőnemű melléknév, ami nem használható főnévként, még kevésbé többes számban vagy hímnemben.
Minden ellenkező állítással szemben: a cigány nyelvben nem létezik nemre, számra való tekintet nélkül, általános értelemben vett cigány főnév (mint pl. az általános értelemben vett magyar). Ilyen csak melléknévként létezik, úgy viszont minden esetben nemre és számra mutatva:

Rom - férfi, férj, tágabb értelemben: cigányember (egyes számú, hímnemű főnév)
Romnyi - asszony, feleség, tágabb értelemben: cigányasszony (egyes számú, nőnemű főnév)
Roma - cigányok ( többes számú, hímnemű főnév)
Romnya - cigányasszonyok (többes számú nőnemű főnév)
Romano - cigány (hímnemű melléknév)
Romani - cigány (nőnemű melléknév)
Romane - cigány (többes számú melléknév)
Romano rom - cigány férfi
Romani romnyi - cigány asszony
Romane roma - cigány férfiak
Romane romnya - cigány asszonyok.

Ennek oka, hogy a cigány nyelv - a többi indo-európai nyelvhez hasonlóan -- nem szintetizáló nyelv (mint a magyar), hanem analizáló. Nem összevon, hanem kibont. Éppen ezért nem létezik olyan főnév sem, hogy szülő, de még olyan sem, hogy gyerek, olyan pedig végképp nem, hogy házastárs.
Ezt a tényt mindenkinek, mindenhol, mindenkor figyelembe kell venni, mert aki ezt figyelmen kívül hagyja, az azt sem értheti, hogy mért ütközik még magyarul is gyakran igen nagy nehézségbe egy adatlap kitöltése, cigányul pedig nem hogy kitölteni, de egy az egyben még lefordítani sem lehet.
Mindig megkülönböztetjük egymástól az apát és az anyát, és nem csomagoljuk őket össze a szülő szóban (ami a magyarban is megvolt, mert a szülő értelemszerűen az anya, és nem a nemző). Ha valakitől a szülei hogyléte felől érdeklődöm, azt csak úgy kérdezhetem: Tyo dad, thaj tyi dej sar sile? (Apád és anyád hogy van?) A tágabb értelemben vett gyerek, a shavóro is kisfiút, fiúgyereket jelent; a kislány, vagy lánygyerek az shejóri.
Ezek olyan alapvető cigány nyelvi ismeretek, melyeket én magam minden nyelvtanfolyamon elmondok hallgatóimnak, és amelyekkel minden bizonnyal Hancock professzor úr is tisztában van. Épp ezért nem értem, miért nem vitatja ezt meg magyarországi autentikus cigány értelmiségiekkel, nyelvészekkel, mielőtt úgy kezdi el használni, mint egyetlen helyes terminust.
Ő maga gyakran hivatkozik arra, hogy jól ismeri a magyar cigányok által beszélt nyelvet, ahogy a kultúrájukat is, és úgy próbálja eladni önkényesen kreált fogalmait, mintha azzal én is egyetértenék, vagy beleszólhattam volna. Pedig szerény személyemet soha senki nem kérdezte meg erről - ahogy a porrajmosról sem.
A fogalmak tisztázását nem zárhatjuk le anélkül, hogy utóbbi fogalmat kicsit körbe ne járnánk, már csak azért is, mivel a fogalom megalkotója Hancock professzor, aki ebben a munkájában is igen terjedelmes fejezetet szentel a „porrajmos"-nak. Őszintén szólva már a szó leírása is sérti a szeméremérzetemet, különösen egy olyan írásban, amit feltehetően több cigány anyanyelvű ember is olvasni fog. Ám szeméremérzet ide vagy oda, nem én találtam ki ezt a fogalmat, és nem is nekem kell miatta szégyenkeznem. Tudom, hogy több helyen, többször tiltakoztak már a kifejezés nyilvános használata ellen. Én csak Choli Daróczi Józseftől idéznék, mivel ő a szó etimológiáját is ismerteti:
„A porrajmos szó roma holocaustra vonatkozó használata ellen az Országos Cigány Információs és Művelődési Központ roma nyelvi kabinetjének munkatársaival tiltakoztunk. /…/ A szó Amerikából vándorolt át Magyarországra, s egy Ian Hancock nevű „roma professzor" agyából pattant ki. /…/ A szó Ian Hancock értelmezésében felfalást, elemésztést jelent. Lehet, hogy az Amerikában élő, roma nyelvet nem beszélő amerikai cigányok számára a porrajmos egyértelműen felfalást jelent, de a magyarországi roma nyelvet beszélők körében a fogalom csak egyet jelent, nevezetesen „nemi kitárulkozást".

Porraimos
porr: szótő, nőnemű főnév (e porr)
jelentése: bél, emésztőrendszeri csatorna, átvitt értelemben: testnyílás
porravel: főnévből képzett ige, cselekvő, visszaható ige
jelentése: kitát, kitár, szétnyit, kitárulkozik
A szó tövéből következik, hogy belet, bélvégződést, testnyílást, szájat, végbelet, vaginát, péniszt… tár ki.
porraimo: nőnemű főnévből (e porr) képzett hímnemű főnév (o porraimo)
jelentése: a kitárulkozás, a szétnyitás, a kitárás, a kitátás pl. száj, végbél, vagina, pénisz
porraimos: a főnév (porraimo) tárgyas alakja; az „s" hang a tárgy ragja, úgy mint:
foro foro-s podo podo-s; sholdo sholdo-s dopo dopo-s; galbeno galbeno-s colo colo-s; és így tovább.
A mássalhangzóra végződő főnevek után a tárgy ragja kötőhangzóval kapcsolódik a főnévhez („e" kötőhang );
„o" - ra végződő főnevek után közvetlenül a főnévhez kapcsolódik a tárgyrag(„s").
A nem „o" magánhangzóra végződő főnevekhez az illeszkedés szabályai az irányadók (mély és magas hangrendű magánhangzók illeszkedési szabálya), de az illeszkedési szabály nem azonos, eltér a magyar illeszkedési szabálytól!
/…/ A szó kitalálójának csupán dédszülei voltak magyar cigányok, akik nem beszélték a roma nyelvet. Ian Hancock roma ügy iránti elkötelezettsége tiszteletre méltó, de tudomásul kell vennie, hogy egyetlen „megtanult" nyelvet sem lehet anyanyelvi szinten elsajátítani."
Én ehhez nem is tennék hozzá mást, ha csak annyit nem, hogy a cigányok körében amelyik nőre azt mondják, hogy „porradyi", az a legbecstelenebb jelzők közé tartozik, a perverz, gyerekeket megrontó mutogatós bácsit pedig úgy hívjuk: „porrado".
Akkor hogy lehet ebben a káoszban kiigazodni? - kérdezhetik. Nem könnyű. És egyre nehezebb lesz, ha nem születik meg egyfajta tudományos és kulturális konszenzus, minimum az írásmód, az alapfogalmak, definíciók és terminusok szintjén; ugyanis ahhoz, hogy egyáltalán egy nyelvet beszéljünk, elengedhetetlen lenne, hogy ugyanazon fogalmak alatt ugyanazt értsük.
Nem szándékom kétségbe vonni Hancock professzor jóhiszeműségét, hiszen könyve valóban sok értékes adattal, információval szolgálhat az olvasónak, még akkor is, ha néhol felületes, pongyolán fogalmaz és rendkívül vértelen érveket sorakoztat fel állításai bizonyítására. Őszintén szólva kicsit bosszantó érzés ez az után a várakozás után, amelyet az előszóban támasztott bennünk. Ott ugyanis azt ígéri, téveszméket oszlat el, sztereotípiákat cáfol meg, tényeket közöl hazugságok helyett.
Egy álommal kevesebb - mondanák erre Charlie Chaplin, William Clinton és Ian Hancock hazájában. Pedig milyen jó lett volna megmerülni kicsit abban az álomban, hogy végre van valaki, aki tényleg lefektette a cigány tudomány és kultúra kanonizált változatát, mintegy cigány Mózesként, és hogy innentől végre minden kitisztul és sokkal egyszerűbb lesz.


Glonczi Ernő