Belső bórító
Félig bevallott tételek
Félig bevallott tételek


„Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.”
Esterházy Péter: Harmonia caelestis



Az ember azt gondolná, hogy ha valaki jót tesz, azzal szívesen dicsekszik a többi ember előtt… Sőt, e dicsekvők, ha megkérjük rá őket, hosszasan és részletesen előadják, hogyan is tették mindazt a „jót”, amiért persze elismerés és hála jár nekik. Mint a zenészek egy sikeres koncert után, amikor felzúg a „Vissza! Vissza!”, s ők újra és újra meghajolnak, és belecsapnak a húrokba…
Az egymást követő kormányok szívesen dicsekszenek azzal, mi mindent tettek a romákért, főképpen azt emelve ki, mily szépen emelkedik évről évre a „romapénzek” nagysága. Röpködnek a milliárdok, szállnak a szép szavak az erről szóló sajtótájékoztatókon. Nemrég például nagy megelégedéssel jelentették be az illetékesek a Cigányügyi Tárcaközi Bizottság ülésének szünetében, hogy még annál is többet költöttek a különböző minisztériumok a cigányság „felemelésére és integrálására”, mint amennyit eredetileg gondoltak, terveztek. 2003-ban több mint 16 milliárd forintot! Csak a munkaügyi tárca 8,5 milliárd forint felhasználásáról számolt be. Az ország költségvetésében persze semmi kis számok ezek, de azért egyszerű halandónak felfoghatatlan összegek. Mi, egyszerű halandók lévén, tán el sem hisszük, hogy létezik ennyi pénz, azért nagy örömünkben azt is szerettük volna megtudni, mi van a számok mögött. Éppen csak azért, hogy számunkra, és persze elsősorban olvasóink számára, érthetővé, emberi léptékűvé szelídítsük ezeket az ujjongó számsorokat. Örömmel adtunk volna hírt arról, hány korgó gyomrot sikerült ennyi pénzből megetetni, hány fázó embertársunkat betakarni, mennyinek munkát adni. Mert jó dolgok ezek, ha megtörténnek, s ha megtörténtek, miért ne beszélnénk róluk, miért ne tapsolhatnánk kormányunknak, hogy „Vissza! Vissza!”
Úgy látszik, kormányunk nem akar ráadást, elfáradtak tán a nagy muzsikálás közben, vagy mi. Nem akarják, hogy mindenki megismerje mindazt a jót, amit ők tettek. Gondolhatnánk, hogy talán szeméremből nem, de tudva, hogy politikusokról beszélünk, ez a verzió kevéssé hihető. Régi magyar közmondás jut eszembe: „Ritka, mint a szemérmes politikus!” (Vagy nem így szól(t) ez régen?) Mindegy is, nem tudni miért, a minisztériumok romaügyi teljesítményéről szóló beszámolókat – kapaszkodjanak meg! – titkosította a kormány, állítólag húsz évre. (Látják, most hazudok: tudom, miért, de még ez a kis miért is titkos! Tiszta kémfilm itt ez az élet.) Közönséges halandó így nem láthat a számok mögé, nem számolhatunk be Olvasóinknak arról, mennyi korgó gyomrot, fázó lelket stb. Így viszont olybá tűnik nekünk ez a kormányzati teljesítmény, mint azé a zenekaré, amelyik kijön a színpadra, meghajol, bemondja a szám címét, majd elvonul a színpad mögé, s önmagának játszik, ne hallja senki más, s aztán még a tapsot is elvárja.
Nos, kedves hatalom – hogy Mester Ákos fordulatával éljek –, talán ne tessenek csodálkozni, ha egyre gyakrabban elmarad a taps. Az emberek igazi zenére, valódi előadásra váltottak jegyet ebben a színházban. Ha illuzionistákat akartak volna, bűvészeket, akkor a cirkuszhoz fáradtak volna. Aki árnyjátékra vágyik, japán színházba megy. Ugye, nagy merészség ezekhez hasonlítani a kormányzati munkát?


Néző