Útonálló
Vélemény
A roma büszkeség napja





Augusztus 20. Vége a nyárnak, néhány szerelemnek, és tegnap óta a Medgyesy- kormánynak. No, de van pár dolog a világtörténelemben, ami nem változik. A népnek mindig kijár a cirkusz, ha már kenyérre nem futja is.
Nincs abban semmi különleges, hogy egy álmos péntek reggelen repülők húznak rajokban Budapest fölött, közben békés turisták őgyelegnek a Duna felé. A csöndes Belvárosban pedig néhány mérges „bennszülött” keresi a kenyeret is, mert az állami ünnep alkalmából bezárnak a boltok. A nyitva tartó maszekoknál meg véletlenül sem az új kenyeret – aminek ünneplésére elcsendesül az élet – lehet kapni, hanem a régi csomagoltat, jó drágán. Na de nemcsak a kenyérről van itt szó, hanem az államról is, amit megalapítottak, és most van az ünnepe. Igaz, az állam tegnap mintha elkezdett volna szétesni, mert a demokrácia első olyan fura napja jött el, amikor egy miniszterelnök bejelenti a lemondását, és estére már el is fogadják. Az emberek meg törhetik a fejüket, hogy milyen állama lesz az országnak egy hónap múlva.
Azért persze vannak dolgok, amelyek nem kerültek veszélybe, csak azért, mert kormányválság van. Tűzijáték például biztosan lesz, és lássuk be, ez már valami. Mert a lemondóban lévő kormány nem túl rég elhalasztotta egy héttel a mulatságot. Sőt! Volt, hogy utólag sem tudhattuk, mennyibe került a néhány szemet kiégető szemfényvesztés, mert az akkori állam nem volt hajlandó megmondani. Most majdnem biztosra mehetünk: ez is csak egy olyan piros betűs ünnep, mint a többi.
S tényleg. A metró Nagyvárad téri megállójánál tömegesen szállnak ki a romák – mint minden évben egy ideje –, az aluljáró is csak romáktól színesül. Megszokhatta már a város, meg a nép is, hogy a romáknak saját ünnepe lesz a munkáé (május 1.) és az Alkotmányé (augusztus 20.) a VIII. kerületi Orczy kertben. Államalkotó tényezőként ugyanis alkotmányos joguk van ahhoz, hogy külön ünnepeljenek, úgy, ahogy jólesik. Már ha van rá pénzük. Mert egyébként ki másnak jutna eszébe, hogy cigány zenére mulasson, ünnepeljen, mondjuk az, aki a légi bemutató és katonai parádé helyett így töltené idejét. A Fővárosi Cigány Önkormányzatnak meg a Romano Khernek például eszébe jutott már pár éve. És azóta biztosak lehetnek benne a budapestiek, hogy itt aztán pontosan, időben és ingyen hallgathatják az ország legnevesebb roma művészeit, akiknek kazettái, CD-i a nem roma autókból ugyanúgy zengenek Budapest utcáin, mint a romák Zsigulijából. Igen, már szinte unalmas, hogy mindig időben kezdődnek, élvezhető minőségben a programok. Hogy az Orczy kert egy héttel a diákszigeti bulizás után olyan meleg, családias: itt is, ott is roma családok ülnek a földön, előkerülnek a rántott húsos szendvicsek, paradicsommal, paprikával, ahogy kell.
Az egyetlen, ami kis időre felkavarja a délutáni kedélyeket, hogy szélvihar kerekedik, páran kezdenek aggódni: lesz-e tűzijáték. Ami kisebb, mint az állami, de biztosabb. Többen emlékeznek a törzsközönségből, hogy tavalyelőtt idejöttek azok a nem romák is, akik adófizető polgárként nem kapták meg a „nagy tűzijátékot”. Mert itt a kicsihez mindenki hozzáfér, mindenki láthatja, és már előre tudhatják, hogy így is lesz. És valahogy itt nem tiporják az emberek egymást, hogy közel legyenek a bulihoz. Csak szépen cserélődnek a színpad előtt, ahogy a zenekarok váltják egymást. Hol a fiatalok mennek előre, és nézik rajongó tekintettel a példaképeket, akik ugyanolyan romák, mint ők, hol az idősebbek nyújtogatják a nyakukat, hogyan is néz ki az a cigány muzsikus, akire érdemes felnézni. A színpadtól távolabb is békés a hangulat. Pedig a tóparti asztaloknál, néhány fa alatt összetalálkozik a roma közélet is. De mintha ezen a napon nem lennének különbségek, se politikailag, se világnézetileg. Itt senki nem akar nagygyűlést tartani a mulatság örve alatt, ezért senki sem csap össze egymással, és senki nem lepődik meg semmin. A fellépő művészek is valahogy mások itt: lejönnek a színpadról, aztán beállnak ők is a közönség közé. És ebben nincs semmi feltűnő. Ja, és szinte mindenki köszönget, mert mintha mindenki ismerne mindenkit.
Azért páran mégsem tudnak kibújni a bőrükből, gondolnak a holnapra is: azt találgatják, mi lesz velünk, romákkal. Mert vannak, akik most jöttek meg vidékről, és „ott aztán nagyon durva dolgok esnek meg a cigányokkal”. De mások leintik a hangulatrondítókat: ma csak mulassunk, mert egy darabig megint nincs rá lehetőség. Az örökös válságkezelők meg csendben maradnak: ma tényleg nem ennek van itt az ideje, ez itt a roma büszkeség napja, amikor jó cigánynak, romának lenni.
Este, a tűzijáték után – amelynek során senkinek nem esik baja – tömegesen indulnak a romák a kert kapuja felé, pedig a fő produkciók még csak most jönnek. Maradnának, mondják, de hát megy a vonatuk, vidékről jöttek, mert nekik évente csak kétszer adatik meg az ilyen szabad szórakozás. S miközben mennek a búsuló vidékiek, befelé áramlanak a pesti cigányok. Már nem is lehet visszatartani őket attól, hogy közvetlenül a kordonon belül, a színpad előtt táncoljanak a nagy zenekarok muzsikájára. De nem is tartja őket vissza senki. Még az a kevés számú biztonsági őr is eltűnt, aki a délután folyamán még látszódott. És nem is kell senkit óvni senkitől.
Amikor vége a hivatalos bulinak, még sokan maradnak a kertben. Leülnek az asztalokhoz a sötétben, énekelnek, isznak, beszélgetnek. Mert olyan nehéz elhinni, hogy már vége, hogy legközelebb majd csak május elsején, szóval csak úgy félévente egyszer lehetünk így együtt. Hogy holnaptól megint csak választópolgárokként hallgathatjuk a saját muzsikáinkat – mondjuk kampányfogásként a szavazatunkért.


Horváth Margit