| A mi Szigetünk
A mi Szigetünk
|
|
A mi Szigetünk
Idén vettem rá magam először, hogy kimenjek az óbudai szigetre azon a bizonyos augusztusi héten, megnézni, mi is zajlik ott valójában. Mire a hatalmas hírverés, az infantilis reklámok? Mi hajtja évről évre ide a rengeteg hátizsákos turistát? Milyen az a kollektív élmény, az a „szigetfíling”, hogyan nő, bővül, színesedik ez a „kultúrhurrikán”, ez a „megabuli”? Az első nap délutánján érkeztem, megkaptam a karkötőt, a csuklóra erősítendő belépőjegyet – az uniformizálódás egyetlen lehetőségét. Hiszen már a kapuban színes forgatag fogad. Befelé sodródó tömeg, táskavizsgáló fiúk, akik igen lazán veszik az óvintézkedést. Bejutottam. Pontosabban belecsöppentem a hangulatba, amit akkor még nem srófoltak a csúcsra, de húzóerejét már megmutatta. Csak sétáltam, és már az első félórában elfáradt a szemem a számolhatatlan látnivalótól. Olyasmi jutott eszembe, hogy egy nagyszerű ember vendége vagyok, aki tisztában van ezernyi értékével, őszintén és önzetlenül osztogatja bájait, derűje szárnyaló, életöröme magával ragadó, az én dolgom csak annyi, hogy jól érezzem magam. És persze meggyőz. Annak ellenére, hogy számomra zavaró a por, csípnek a szúnyogok, kiábrándítóak a kellemetlen részegek, szörnyű állapotban vannak a mobil vécék. Na, de ez az én kényelemcentrikus meglátásom, és mindenkinek lehetnek feledhető tulajdonságai… A közönséggel kapcsolatban először azt hittem, meg tudom majd állapítani, kiből van a legtöbb, kinek is szól igazán ez a programhalmaz, ez a koncertkavalkád. Aztán amikor a fehérszőke germán sörözik az afrofrizurás feketével; amikor a hastáncos lányok maguk közé veszik az értelmi fogyatékos kiskamaszt; ha tűsarok-piercing-szoli-kisasszony agyagozni készül a rózsáskendős cigánylánnyal; és a kipás zsidó fiú tüzed ad a bőrnadrágos ötvenesnek, akinek ez az egész csak a régi nagy love&peace-forradalom utórezgése – valahogy értelmetlenné válik a feltételezés, hogy ez egy rétegrendezvény. Nem az. Több annál. Kettős üzenetet hordoz: lehetsz bárki – elfogadunk. Tartozhatsz bármely divathullámhoz, bármely korosztályhoz, kisebbségi, vallási csoporthoz. A lényeg, hogy gyűlölet ne legyen benned. Csak megismerési vágy. Hiszen a kíváncsiság maga az intelligencia. Az elfogadás az emberség. Azt hiszem, akkor rájöttem, hogy valahol mélyen erről szól a Sziget; miközben sodródtam a tömeggel a vörös tarajos punk, a bőgatyás rapper, a fekete körmű dark, a középkorú egyetemi tanárnő, a tévés, a kismama meg a politikus mellett. Igen, ezért a sátorforgatag, a színpadsokaság. Ez a „beginning of a beautiful friendship”, ami talán folytatódik majd a külvilágban is… Ezután fölöslegesnek érzem a sztárok felsorolását, a büszkélkedést a cigány szereplőkkel – sok értelmiségi, művész, zenész volt jelen közülünk –, vagy az impozáns roma sátrak dicséretét. Fontosabbnak érzem megjegyezni, hogy talán felemelkedni látszik előttünk az előítélet sűrű köde. Talán sikerül végre megismertetni magunkat. És ebben ez a fesztivál is segített. Örülök, hogy mi is ott voltunk, hogy kivettük a részünket a hajógyári kincsesládából, és mi is adtunk bele – szívet, lelket, tehetséget. A miénk is volt ez a Sziget. Horváth Barbara
  Fotók: HBA |