Műút
Filmkritika
Fassbindertől a „naiv filmművészetig”
Évzáró filmmustra a Fekete Doboz Roma Médiaiskolában



Fotó: Hernád Géza



Ha van értelmes, működő esélyegyenlőségi program, akkor a Fekete Doboz érettségizett roma fiataloknak indított médiaiskolája mindenképpen ilyen. Remélhetőleg már senkit nem lep meg, hogy amikor a cigány gyerekeket arról kérdezik, mik szeretnének lenni, ha nagyok lesznek, nem azt felelik, hogy vályogvetők meg kanalasok, hanem ugyanazt, mint sok-sok gyerek a világon: filmesek, tanárok, újságírók, színészek, informatikusok. Az álompályák között kitüntetett helyük van a televízióhoz, rádióhoz kötődő foglalkozásoknak, hiszen azt minden gyerek nézi, hallgatja, s kivált azok a szereplők ragadják meg a képzeletét, akik szem előtt vannak: a bemondók, műsorvezetők, riporterek. Más kérdés, hogy a vágyak később beleütköznek a valóságba, és megint más kérdés, mennyi esélye van egy falusi cigány fiatalnak bekerülni a médiába, legyen mégoly elhivatott is. És ha a közelébe sem jut, hogyan derülhet ki egyáltalán a tehetsége?
Ezen az eleve elrendelésén igyekszik változtatni a Fekete Doboz műhelye, amelyet megalakulása óta fokozott társadalmi felelősségérzet jellemez. Csodát tenni (bejuttatni a Színház- és Filmművészeti Egyetem valamelyik szakára a diákjaikat, képernyőre vagy bármilyen munkához juttatni őket a filmnél vagy a televízióban) nem tudnak, de legalább kipróbálhatják magukat. Kiderülhet, hogy milyen képességekkel rendelkeznek, mihez van érzékük, miközben megismerik a médiában folyó, „láthatatlan” tevékenységeket is: az operatőrét, a világosítóét, a vágóét, a szerkesztőét.
Többféle műfajban készítették el bemutatkozó munkáikat a rövid etűdöktől a dokumentumfilmen át a kisjátékfilmig. Nem sokan tudják, és bizonyára a fiatal filmesek is meglepődtek, milyen nehéz összehozni egy 2-3 perces „semmi kis” etűdöt. Én meg azon lepődtem meg, milyen változatos tematikát és megközelítést vonultattak fel. Mundér Gusztáv egy hagyományos lópatkolást örökített meg hangulatos képeken, cigány zenére (Patkolás), míg Kormányos Katalin fiatal turistákat a pesti belvárosban, akiknek jövés-menését ironikusan ellenpontozza a címadó dal (Hello Tourist). Révész Pál (Az éhség) és Bordás Róbert (Ébren) egyaránt az élet árnyas oldaláról vette a témát, de hogy mégse legyen olyan sötét a kép, szellemesen idézőjelek közé tették csattanóra kihegyezett kis történetüket. Galyas Gyula filmje (Fagyűjtés délelőtt) happy enddel zárul – az összegyűjtött rőzsével begyújt a család, lehet főzni, melegedni, a gyerekek boldogan játszanak –, de az estére már csak pislákoló parázs arra utal, hogy másnap reggel megint csak hidegben ébrednek, és kezdődik elölről a létért folyó harc.
Kimondottan érdekes tárgyat választott a két hosszabb dokumentumfilm készítője. Révész Pál Börtönhaknija egy lakodalmas popot játszó zenekart kísér el egy elítélteknek adott jótékonysági koncertre. Minden érdekeltet megszólaltatnak, beszélnek a muzsikusok, a rabok, a fegyház igazgatója, és elmondja, amit az adott helyzetben mondania kell örömszerzésről, kultúrprogramról, kis változatosságról az egyhangú rabéletben. A néző először nem érti, miért kellett ezek után még az egyik zenész családját is felkeresniük a filmeseknek. De aztán fény derül a történet hátterére: az egyik zenész rokona az illető büntetés-végrehajtási intézetben ül, és így reméltek neki kedvezményeket, extra beszélőt juttatni. Ám ez mit sem változtat a lényegen: az elítéltek valóban kikapcsolódtak, mulathattak egyet. A Börtönhaknit – akárcsak a Mint méhecskéket és az egyik etűdöt – Bordás Róbert fotografálta, ami arra enged következtetni, hogy ő már választott: operaőrnek készül.
Fógel Katalin filmjének hőse egy transzvesztita pár. Ennél extrémebb, botrányszagúbb témát elképzelni is nehéz, de a rendezőnek sikerül a lehetetlen: emberközelbe hozni őket. A két férfi hosszú évek óta él együtt élettársi közösségben és igencsak szegényesen, szobakonyhában, kisnyugdíjból, szociális támogatásra szorulva. Az egész élettörténetüket elmondják a riporter Baranyi Laurának, nem kerülve meg a kényes kérdéseket (szex, prostitúció, kábítószer) sem. A legnagyszerűbb azonban a Mint a méhecskék szerkezete: miközben zajlik a beszélgetés, a két borostás, szakadt férfi a szemünk előtt vedlik át tip-top nővé. Hétvége van, szórakozni készülnek, frizura, smink, ünneplő ruha, minden, ami kell. Megadják a módját, a nézőnek pedig leesik az álla az átváltozás láttán, és arra gondol, hogy törődhetne kicsit többet is a megjelenésével. Egy nagyszerű Fassbinder film is eszembe jutott, az Amikor 13 újhold van egy évben, amely először szembesített azzal, hogy minden nő között a transzvesztita szenved, dolgozik meg leginkább azért, hogy nő legyen. Könnyű belátni, mennyi munka van abban, hogy egy nem különösebben előnyös külsejű, nem fiatal és nem gazdag férfi vonzó hölggyé formálja magát. Fógel Katalinnak még arra is volt gondja, hogy egy apró gesztussal közösséget vállaljon hőseivel, amikor a film végén belenéz ugyanabba a tükörbe, amely előtt József és Gina szépítkezett.
Király Márkot egy dokumentumfilmben láttam először, amelyben Gandhi gimnazisták beszéltek terveikről: Márk belenézett a kamerába és közölte, hogy márpedig ő filmrendező lesz. És lőn. Már tavaly észrevétette magát egy kisjátékfilmmel (Tékozló fiak), és most folytatja az ott megkezdett utat. Ismét bibliai történetet választott, ezúttal az irgalmas szamaritánusét és a jóságról mondott példabeszédet megint mai környezetbe helyezte. Ennek a filmnek is Orsós Róbert volt a társrendezője és az amatőr szereplők egy része is ismerős már A tékozló fiakból. A legjobbak a katolikus pap és a református lelkész közös jelenetei, utóbbit Horváth Gyula játssza emlékezetesen. És a pozitív hős szerepében telitalálat Bogdán Péter. A Valami angyali magán viseli az amatőrfilmek több jellegzetességét, de nem amatőr film. Hanem valami más minőség. A mozgóképek esetében nem volt használatos a képzőművészetben bevettnek számító naiv festészet megjelölés. Legalábbis eddig. De Király Márk rendezői működésének, stílusának, hangvételének behatárolására ezt tartom a legpontosabb jelzőnek. A tékozló fiak és a Valami angyali a legjobb értelemben vett naiv filmművészet.
Tudom, milyen nehéz bekerülni a filmes vagy televíziós szakmába, ezért csak remélni merem, hogy a tehetséges, kitartó és nem utolsósorban szerencsés fiatalok még hallatni fognak magukról.


Bori Erzsébet