| Útvonal
Tudósítás
| |
|
Túlélni nehéz időket
Kiállítás a vészkorszak Újpestjéről  Sajnos nagyon rövid ideg tartott nyitva az a kiállítás, amelyet nemrégiben láthattunk az Újpest Galériában Újpesti Holokauszt címmel. A rendezvény a vészkorszakot nem csupán a zsidók, hanem – végre-valahára – a cigányság szemszögéből is ábrázolta. Ezért feltétlenül minden dicséret megilleti a szervezőket (Újpesti Zsidó Hitközség, Újpesti Roma Kisebbségi Önkormányzat, Újpesti Helytörténeti Gyűjtemény és Újpest Önkormányzata), hiszen tudatosan (!) szembeszegültek azzal az általánossá vált gyakorlattal, amely szétválasztja és egymástól függetlenül tárgyalja a kiirtásra szántak különböző csoportjaival történteket. (Mintha a nekik szánt sors nem a fajelmélet egy-egy leágazása lenne.) Sajátos ugyan, hogy a szó, amivel a nézőket invitálják – holokauszt – a zsidók tragédiájára utal (tévesen, de ez egy másik, igencsak hosszú történet), ezért helyesebb lenne ebben az esetben a vészkorszak (vagy a soá) kifejezés, ám ez mit sem von le a kiállítás értékéből. A kiállításéból, amely nem a rendezők zsenialitásáról, egyéni látásmódjáról, egyáltalán a tárlat létrehozóiról, hanem a bemutatni kívánt eseményekről szólt. Három teremben volt látható az anyag, képileg jól megoldva, ritkaságértékű dokumentumokat is felvonultatva részint a vészkorszakról általában, részint az Újpesten történtekről, kiemelve a cigányok tragédiáját. A kiállítás jól tagolt, bár magyarázat vagy némi történelmi ismeret kell a megértéséhez. (Megjegyzendő, hogy a IV. kerület vezetői – összefogva Rákospalota elöljáróival – a mostani, hatvanadik holokauszt-évfordulón a cigányságról és a zsidóságról együttes megemlékezést tartottak július 11-én.) A második világháború idején Újpest még önálló város volt. A ’44-es nagy nyári deportálások elsősorban a zsidókat érintették ugyan, de – Rosner Lászlónak, az újpesti zsidó hitközség elöljárójának, a kiállítás lelkének közlése szerint – a magyar hatóságok felhasználták a zsidótlanítást a cigányok elleni támadásokra is. A nácik nemigen vettek tudomást arról, hogy hazánkban léteznek cigányok, a magyar vezetők (alispánok, főispánok, szolgabírók stb.) jó része azonban – ki-ki saját jó- vagy rosszindulata szerint, szervezetlenül, önkényesen – területük cigányait is bezsúfolták a vagonokba. Nem törődtek azzal, hogy letelepült, foglalkozással rendelkező, avagy kóborló személyekről van-e szó. Meg akartak szabadulni mindenkitől, aki nem „árja”. Előzménye a nagy deportálási akciónak az úgynevezett munkaszolgálat, amely fegyvertelen katonáskodásra kényszerítette a zsidókat, és mint kevésbé közismert, a cigányokat is. Ukrajnában, hadműveleti területen már ’42–43-ban működtek cigány munkaszolgálatos századok. Ezekről sajnos keveset tudunk, hiszen gyerekcipőben jár még a cigányság második világháborús szenvedéseinek kutatása, és a magyarországi cigányok általában rendkívül rövid élete miatt élő tanú is már alig-alig akad. A kiállítóteremben, ha nem is túlélőkkel, de leszármazottaikal, a Rostás testvérekkel, Vilmával és Jánossal beszélgetve megtudtuk, hogy ők már a háború után születtek, mindketten túl vannak az ötvenen. Édesanyjukat Dachauba deportálták, onnan Ravensbrückbe, majd Neuhausenbe és tovább, ismeretlen kis táborokba. Ennek az útnak írásos bizonyítékai megtalálhatók voltak a kiállítás tárlóiban. (Ő talán a legjobban dokumentált cigány deportált.) Nem újpesti, Kispestről vitték el. Épp kenyérért állt sorba, amikor a nyilasok kiemelték és elhurcolták. Útja az óbudai téglagyárba vezetett, s onnan tovább. Bizonyára szerencsésnek nevezhető, hiszen a rendszerető nácik háborúvégi kapkodó, egymásnak ellentmondó intézkedéseinek köszönheti életét. Rostás János elmondta azt is, hogy édesapja, akit nem véletlenszerűen, hanem otthonról – lista alapján – vittek el, nem élte túl a háborút. Idősebb asszony lapozgatott a dokumentációkban. Mint elmondta: zsidó, újpesti, egész családját innen vitték el ’44-ben. Nevét nem árulja el. Panaszkodik, hogy rengeteg rokonát vesztette el a vészkorszakban. Majd napjainkról szólva: „Érdekes, hogy minél jobban hasonlít világunk az elmúlt időkre, annál érdektelenebb a lakosság.” Mondja, hogy aki nem érintett, becsukja a szemét, nem lát, nem hall. „Valahogy túl kell élni a mai nehéz időket” – teszi hozzá. Szele György
|