| Egy fiúról
Bandor Tamás (1976–2004)
| |
|
Egy fiúról Bandor Tamás (1976–2004) Rohanunk egyik szintről a másikra, harcolunk, ki-ki a maga gépe előtt keresgéli az escape-et. Újra és újra visszalépünk az egyszer már bejárt idő folyosóira, hogy kezelhetőbbé váljon a minden sarok mögül újabb fenyegetéssel elénk toppanó real time. Ám hiába futunk az ismert utakon, ha a szintünket már keresztül-kasul bejártuk, felszedtünk mindent és lelőttünk mindenkit, előbb-utóbb tovább kéne lépnünk. Sokáig tesszük is, de egyszer abbahagyjuk az átjárók keresését, megállunk az üres folyosón és megpróbáljuk belakni a kazamatát. Sarokba támasztjuk a fegyvert, feldíszítjük a falakat, bútorokat tolunk a golyónyomok elé, aztán leülünk, hallgatjuk a fal túloldaláról átszűrődő zajokat és várunk, míg kikapcsolja valaki a gépet. Van, aki sok szintet bejár, van, aki hamar feladja: nem találja az átjárót, nem ismeri a kódot, és idejekorán nippekkel kezdi telezsúfolni bedeszkázott, szálkás ketrecét. Tamás sok kódot és sok átjárót ismert és nagyon messze volt még attól, hogy ne menjen tovább. Kevés lőszerrel és gyenge fegyverekkel indulhatott, mégis könnyedén szaladt végig a folyosókon, egyre erősebben, egyre nehezebb szinteken jutva túl. Kiemelkedően tehetséges volt. Igazi polihisztorrá válhatott volna, annyira különböző területeken tudott a legjobbak közé kerülni. Azt tett a számítógéppel, amit csak akart, kezdőként a legtehetségesebb újságíró volt, akivel valaha találkoztam. Végigcsinálta – hol hátrébb lépve, hol óvatosan belemerülve – az elmúlt tíz év cigány önszerveződését, politikáját és projektbizniszét, biztos ítélőképességgel figyelve a szereplőket. Kikerülhetetlen szereplője lett volna a cigány ügynek, ha akarja. Ugyanakkor nem kényszerült volna rá: képességei révén bárhol, bármikor építhetett volna karriert, el is várta, hogy ne cigányként kezeljék akkor, amikor az csak egy kényelmesen felragasztható címke, ami semmit sem magyaráz. Hatalmas szerepe volt abban, hogy elindult és szakmailag meg tudott erősödni a Rádió ©, de meghatározó vezetője lehetett volna bármely médiumnak. Valahogy mindig az volt az érzésem, hogy bármennyire is teljes valójával vett részt mindenben, ami arra érdemes volt, mintha mindig lett volna egy egérútja, ami egy más, de hasonlóan érdekes világ felé vezeti. Vagy Caesar leszek, vagy semmi, mondhatta volna bátran, de szerencsére hiányzott belőle az előbb-utóbb mindenkit gyengévé csupaszító karriervágy. Jó volt látni néha kissé karcos, néha sértődős, de alapjában nyugodt, magában bízó személyiségét, komoly figyelmét, amin szinte érződött, ahogy szívja magába és rendezi össze az információkat, és jó volt vele lenni akkor is, amikor önfeledten volt fiatal roma srác, ahogy visszaemlékezett kamaszkora legszebb táboraira, ahogy gitározott, ahogy énekelt. Annak a rendszerváltás utáni első fiatal roma generációnak volt nagyon fontos tagja, amely már nem kényszerült rossz kompromisszumokra (bár sokan mégis megkötik a magukét), s amelynek néhány képviselője új értelmiségi szerepeket próbálgat. Reméljük, mind többen közülük megőrzik hitelességüket, ahogy ez Tamásnak sikerült. Kerényi György
|