Műút
Filmkritika
Képek a húspiacról



Bódis Kriszta: Rabszolgavásár;
Csillag Ádám: Nincs kegyelem a földi pokolban


Az utóbbi években fontos dokumentumfilmek készültek a prostitúcióról. Nem lehet véletlen, hogy Bódis Kriszta és Csillag Ádám egyaránt többrészes sorozatban tervezte/tervezi feldolgozni a témát – pontosabban annak csak egy, a leginkább szem előtt lévő szeletét, az utcai prostitúciót –, hiszen többrétegű és szerteágazó társadalmi jelenségről van szó, számos bűnüldözési-igazságszolgáltatási, szociológiai, szociálpolitikai, társadalom-lélektani és ki tudja, még milyen vonatkozásokkal, amelyek közül semmiképp sem felejthető ki a legdrámaibb: a személyes vonatkozás.
Egyre többeket mozgat az a felismerés, hogy e felszíni tünet sokkal többet árul el társadalmunk állapotáról, mint szeretnénk. A szegénységgel, a diszkriminációval, az egyenlőtlenséggel, az igazságtalansággal szembesít bennünket. Tudom, sokan azzal hárítanak, hogy a prostituált könnyűvérű nő, aki a hitvány fizetésért végzett kemény munka helyett önként és dalolva választja a pénzkeresetnek ezt a kellemes módját, és megoldásként beérnék azzal, ha a „legősibb mesterség” napszámosait (a hajléktalanokkal, koldusokkal együtt) rendőrileg eltüntetnék az utcákról, hogy ne kelljen látni őket. És nem gondolnak arra, hogy a húspiacot is a kereslet-kínálat törvényei szabályozzák: azok állnak ott, akiknek a testük az egyetlen piacképes árujuk és azért állnak ott, mert van rájuk fizetőképes kereslet.
Bódis és Csillag filmjének már a címe is drámai: Rabszolgavásár és Nincs kegyelem a földi pokolban. Bódis Rabszolgavásárának eddig két része készült el; a harmadikat és a negyediket a futtatókról és a kliensekről szeretné (szerette volna?) forgatni, és ugyanezt tervezi Csillag is. A vállalkozás a lehetetlennel határos: a prostitúció működésének, működtetésének ez a két, elengedhetetlen szereplője gyakorlatilag megfoghatatlan, arctalan, rejtőzködő, s minden oka – sőt minden eszköze, hatalma – megvan arra, hogy ez így is maradjon. Ki hallott Magyarországon futtató hálózatok leleplezéséről, elítélt stricikről, kipellengérezett szexturistákról és politikusok szexbotrányairól? Ha balhé van, azt mindig a lányok viszik el.
A Rabszolgavásárban is őket látjuk-halljuk, amint – hála a rendező empatikus közeledésének – meglepő őszinteséggel és közvetlenséggel beszélnek magukról, a családjukról, az élethelyzetükről. A film második része börtönben készült. Nem tévedés: a prostitúció nem változott vissza büntetendő cselekménnyé, továbbra is szabad a vásár, viszont a közterületi „működést” rendeletek szabályozzák, megsértésükért bírságokat rónak ki, és néhány évvel ezelőtt egy téves jogértelmezés (más szóval törvénysértés) nyomán számos nőt zártak be, esetenként több évre is, hogy leüljék a sorozatos szabálysértések milliókra felgyűlt összegét. Amelyet persze a futtatók játszi könnyedséggel kifizethettek volna abból a tetemes, adó- és járulékmentes extraprofitból, amit a lányokon keresnek. De ugyanígy nem költenek orvosra, gyógyszerre, sőt az sem ritka eset, hogy a prostituált elájul az éhségtől, mert étlen-szomjan kell végigcsinálnia a hosszú műszakot az utcán. Minden más vállalkozó, aki ilyen gondatlanul bánik a termelőeszközével, gyorsan csődbe jut...
Csillag Ádám pontosan dokumentálja a rabszolgapiac feltöltésének egyik egyszerű és nagyszerű módszerét. A városi vevő megjelenik egy vidéki diszkóban vagy más szórakozóhelyen, jó kocsija van, vastag pénztárcája és menő cuccai, válogathat a csinos lányok között. Gondos előtanulmányok során szűri ki a jobb módú, befolyásosabb vagy erős férfirokonokkal rendelkező családok lányait, és még mindig bőven marad választék szegény, elesett, beteg szülők gyerekeiből. Ezek a lányok nem prostituáltak akarnak lenni, hanem a világ összes lányához hasonlóan boldog párkapcsolatra, értelmes munkára, jobb életre vágynak, beleszeretnek a vonzó udvarlóba és legtöbbször már a második hétvégén elmennek vele. És a harmadikon már kint állnak az utcán. Közben kiderül, hogy az álomlovagnak más női is vannak, akik persze ugyanúgy, ugyanazzal keresik a pénzt, közben elcsattan néhány pofon és rendre előkerülnek a fenyítés és megfélemlítés egyéb formái is a bezárástól a késen át a kocsihoz kötözött „megautóztatásig”. Vannak, akik az első adandó alkalommal hazaszöknek, de ebből az életből nemigen van visszatérés. A filmben roma lányok szerepelnek – nem azért, mert jellemzően közülük kerül ki az utcai prostituáltak többsége; a statisztikák vagy akár Bódis filmjének tanúsága szerint ez nem így van, még akkor sem, ha halmozottan hátrányos, vert helyzetük ezerszeresen indokolná –, és akiket a családjuk talán igen, de a közösség soha többé nem fogad be, esélyük sincs minden kurva nagy álmára: csak addig csinálom, amíg össze nem gyűjtöm a pénzt egy szép otthonra, aztán férjhez megyek, gyerekeim lesznek és boldogan élek, míg meg nem halok. És otthon ugyanaz várja őket, ami elől elmenekültek, kilátástalan nyomor, munkanélküliség, unalmas, örömtelen élet. Sokszor még fenyegetés sem kell ahhoz, hogy bűnbánóan visszatérjenek a gazdájukhoz, akit ők véletlenül sem stricinek vagy futtatónak neveznek, hanem a szerelmüknek, az élettársuknak. Ez a férfi rövid időn belül az egyetlen kapcsolatukká és támaszukká válik, korlátlan hatalma lesz fölöttük, szabadon adja, veszi, kölcsönzi, elkártyázza, fogadásból vagy adósság fejében elveszíti, csereberéli őket, nemcsak a klienseknek, hanem más futtatóknak, akár külföldre is. És a sötét képletben mindig ott van az alkohol, a drog, a terhesség, a betegség. Az erőszak és a korai halál.
A Nincs kegyelem a földi pokolban egy nyomozati szakaszban lévő bűneset kapcsán meglepően nagy területet világít be egy sötét tájból, amely kívül esik a bulvársajtó érdeklődési körén. Az történt, hogy az egyik lány összeütközésbe került a futtatójával, aki úgy döntött, hogy összeköti a kellemest a hasznossal, és egy kábítószeres parti keretében, kollégák és más lányok társaságában bünteti meg függelemsértő rabszolganőjét. A válogatott kínzások és megaláztatások, többrendbeli megerőszakolás után a lány kórházba került, a többiek előzetes letartóztatásba. Egyszerű ügynek tűnik, mármint büntetőjogi szempontból, csakhogy a lányok nem akarnak, nem mernek a stricikre vallani. A kamera előtt is arc nélkül, óvatosan beszélnek, nyilvánvaló, hogy nem mondanak el mindent, de a gyanútlan nézőnek már az is sok, amit hall. A filmesek elkísérték a nyomozónőt a lányok szüleihez, akik maguk is reménytelen, kiszolgáltatott helyzetű emberek, sem magukon, sem a gyerekükön nem képesek segíteni, csak saját nyomorúságukat örökítik tovább – hetedíziglen. A rendező kérdései a megfélemlítés, a zsarolás, a lelki terror, az erőszak körül forognak, mert ez az a kenőanyag, amely olajozottan működteti a rendszert, és színről színre látjuk, hogy a rendőrnő nem tud mit kezdeni ezekkel a kérdésekkel.
Milyen esélyei lehetnek akkor egy megerőszakolt prostituáltnak? Még az a jobbik eset, ha csak körberöhögik. Majd pont azért töri kezét-lábát a rendőrség, mert egy kurvát megrugdosott a stricije. Továbbmegyek: a lányok szinte egytől egyig úgy gondolják, hogy a futtatójuknak joga van őket verni. A prostituáltak 10, más becslések szerint 20 százaléka gyermekkorú, tizennégy év alatti. Róluk, az ő védelmükről semmit sem hallani.
A filmek címei nem hatásvadászok: ez itt valóban rabszolgavásár, és olyan földi pokol, amelyből nincs menekvés.


Bori Erzsébet