| Úticél
Vendégváró
| |
|
Fotók,
puha háttérben Kópia Kávézó
Egyazon térben több funkciós szórakozó- vagy kultúrhelyet nyitni, amilyen egy galéria-kávézó, nem lehet könnyű dolog. A felhasználó többnyire csak annyit érzékel, hogy az egyik funkció (a vendéglátás a maga sürgés-forgásával) ráül a másikra, az pedig szinte észrevétlen marad. A vendéglátás és a műélvezet összeházasításának budapesti példái többnyire puszta háttérré, hangulati aláfestéssé egyszerűsítik a kiállított alkotásokat. Az efféle divatosan hűvös „életforma-szórakozóhelyeken” már-már idétlen fontoskodásnak tűnne, ha valaki az eszegető-iszogató vendégek asztala fölé tornyosulva a kiállított munkákat bámulná ráérősen – nem is nagyon próbálkoznak az emberek ilyesmivel. A Kópia Kávézó (további megjelölése szerint: fotóműterem-galéria) téradottságai ebből a szempontból különösen szerencsések: a külső, boltíves pincehelyiség behajló fala szinte a néző szemébe tolja a képeket. A néhány kicsi, kerek asztal a régi székekkel, fotelokkal inkább hangulatos beszélgetésre csábít, mint féktelen tivornyára, az első pillanattól fogva egyértelmű, hogy kiállítótérben, nem pedig kocsmában vagyunk, így hát nem idétlen dolog végignézni a képeket. Régi kredenc, albumokkal, könyvekkel, folyóiratokkal (és füstölővel, dobozszámra), megkopott szőnyegek, ízlés és szeretet egyszerre kell hozzá, hogy egy nyilvános hely ennyire melegen otthonos lehessen, a látszat-ódonság tolakodó erőltetettsége nélkül. A falakon a fotók nem a díszlet részei, hanem havonta váltakozó kiállítások, amelyek a tágasabb hátsó helyiségben is folytatódnak. Ez utóbbi különféle rendezvények befogadására is alkalmas, a hosszú asztal mellett nagyobb társaság is elfér – például bridzstanfolyamokat, felolvasó esteket tartanak itt –, de amikor február végén Balogh Attila Egyvéleményen című új kötetének a bemutatóját rendezték, ideiglenes széksorokkal zsúfolt, élénk előadóteremmé változott a csendes kávézó. Hasonlóan különleges alkalom volt az utolsó márciusi csütörtök este is: Kása Béla fotói kerültek ekkor a falakra, a megnyitót magyar népzene kísérte, a vendégek között többnyire fényképészek – a kívülálló szinte szakmai találkozón érezhette magát. A kiállítás egyik fele erdélyi népzenészeket mutat be, a másik pedig az indiai Gujaratban élő nomád pásztorokat. Lehetetlen eldönteni, melyik anyag a szebb, elmélyültebb – annyi biztos, hogy egyfajta belső ujjongás töltött el a képeket nézegetve. Ritka élmény az a szívszorító emelkedettség, amit ez a kiállítás a látogatónak kínál. Persze nem véletlen, hogy a pincekávézó ennyire fotográfia-központú. Az üzletet a Horváth M. Judit–Stalter György fotóművész-páros vezeti, akiket talán roma témájú szociófotóik (Amaro Drom 1991–1995.; Más Világ – Other World, Fotóalbum, Budapest, 1998. Szerzői kiadás.) miatt ismernek a legtöbben, de a munkásságuk, témáik köre jóval szélesebb. A „fotóműterem” kifejezés használatának értelméről Stalter világosít föl. Azt tervezik, hogy a hátulsó helyiségben valóban beindítanak egy igazi fotóműtermet, ahol hagyományos módon lehet majd fényképezkedni. Klasszikus, művészi portrék készülnének itt – ami már csak a költségek miatt is értelemszerűen üzleti vállalkozás, a beindításához, megismertetéséhez például megfelelő marketing-előkészületek szükségesek. Ez hát a jövő. A jelen pedig egy meghitt, barátságos találkozóhely, afféle apró kultúrközpont, ahová érdemes betérni akár csak egy kávéra, pohár borra is, ráadásul azzal a megnyugtató tudattal, hogy mindig a fotóművészet javából válogatott képekkel találkozunk a falakon. – kt –
 Fotó: Huszti István |