| Főút
A hónap témája
| |
|
Iskolabajok
Phare-pénzből Egy nem publikus jelentés közérdekű megállapításai A cigány (illetve tágabban: a halmozottan hátrányos helyzetű) gyerekek iskolai integrációját az Európa Unió nagy pénzekkel támogatja Magyarországon. Az 1999-es PHARE-program 2001-ben indult, és tavaly megszületett az első évek támogatásainak utólagos hatásvizsgálata. A jelentést az Oktatási Minisztérium a mai napig nem hagyta jóvá, így – bár már nyomtatásban is elkészült – elvileg nem publikus. A jelentés szerint a pénzt sok esetben nemhogy az integrációra, hanem kifejezetten szegregációra használták fel. Bár a Fleck Gábor szociológus és kutatócsoportja által folytatott vizsgálat megállapításai nem publikusak, ennek ellenére nem volt nehéz az anyaghoz hozzájutnom, mivel a Roma Polgárjogi Alapítvány közéleti-kulturális rendezvénysorozatának egyik vitaestjén maga a hatástanulmány volt a téma, és a meghívóhoz a tanulmányt is csatolták. Az esten egyébként Fleck Gábor, a jelentés készítője mellett az oktatási tárca is képviseltette magát. Bár a hivatalos jelentések szerint az 1999-es PHARE-program – amelyben 207 iskola vett részt – alapvetően sikeresnek bizonyult, „néhány ennek ellentmondani látszó eset azonban arra vezette a program lebonyolítását végző Oktatási Minisztérium PHARE Programirodát, hogy utólagos hatásvizsgálatot rendeljen el a pályázók körében a program zárultával – a korábbi monitorozástól gyökeresen eltérő módszerekkel” – áll Fleck Gáborék jelentésében. A jelentés nem az egész program újramonitorozását jelentette, csupán annak két alpontját, az „Óvodai és általános iskolai pedagógiai programok továbbfejlesztése és megvalósítása” és az „Iskolai rendszerű speciális felzárkóztató és szakképesítő programok kidolgozása és megvalósítása” elnevezésű alprojekteket nézték meg újra, amelyek keretében 84 iskola nyert pályázati támogatást. Amin a milliárdok sem segítenek Véletlenszerűen választottak ki 19 iskolát és 9 szakiskolát a 84 intézmény közül, ahová két kérdezőbiztos ment együtt. Egyikük az iskolákat kereste fel egy adatlappal, másikuk a programban érintett családokkal készített interjút (ez utóbbi kérdező minden helyszínen roma származású volt, míg az iskolákba nem romákat küldtek). Az adatlap egyrészt az iskola, másrészt a PHARE által finanszírozott program működésével kapcsolatban tett fel néhány egyszerű kérdést; továbbá olyan kérdéseket tartalmazott, amelyek megválaszolásából pedagógusok cigánysághoz való viszonyára lehet következtetni. Az interjú során pedig – egy oldottabb, beszélgetős helyzetben – a családok élethelyzetére, a gyerek családon belüli helyére, a szülők iskolához való viszonyára, a gyerek és a szülők iskolával kapcsolatos véleményére voltak kíváncsiak, illetve arra, mennyit és mit tudnak az iskolában lezajlott PHARE-programról. Mivel a vizsgálatba alig több mint kéttucat iskolát vontak be, a számszerű adatok összesített elemzése súlyos torzításokhoz vezetett volna. Így a tanulmány inkább a tipikus hibákra, illetve sikerekre kívánta felhívni a figyelmet. Nem arra voltak tehát kíváncsiak, hogy a pályázati kiírásban szereplő irányelvekből hánynak feleltek meg az intézmények, és hánynak nem, hanem inkább arra, hogy a hátrányos helyzetű, illetve cigány gyerekek oktatásában milyen eredményeket értek el. Ez leginkább a továbbtanulási statisztikákkal, a bukások, lemorzsolódások számával, az intézményen belüli szegregáció, illetve integráció meglétével, a cigánysággal kapcsolatos pedagógusi véleményekkel, a családdal való kapcsolattartással mérhető egyik oldalról, másik oldalról pedig azzal, hogy a szülő elégedett-e az iskolával, vagy a gyerek szeret-e járni az intézménybe. „Ezzel arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy egy lebonyolítási szempontból sikeresnek értékelt program is lehet elhibázott, ha maga a pályázati kiírás is tartalmaz szakmailag vitatható elemeket” – fogalmaznak a kutatók. Megállapításuk szerint alig találtak olyan intézményt, amellyel kapcsolatban ne merültek volna fel súlyos problémák a gyerekekkel való bánásmód, az alkalmazott vagy helyesnek vélt pedagógiai módszerek, a szülőkkel való kapcsolattartás, az etnikai vagy szociális szegregáció, vagy a cigányságról alkotott vélemények alapján. Így el lehet mondani, hogy kormányzati és európai uniós pénzekből az elmúlt időszakban ugyanazt az elhibázott gyakorlatot folytatták az iskolák, amit évtizedek óta kritizálnak az oktatással foglalkozó szakemberek. „Hárommilliárd forint elköltése és a program megvalósításának pozitív minősítése után még mindig előfordul, hogy néhány iskolában testileg bántalmazzák a gyerekeket, csúfolják őket származásuk miatt, másik osztályba rakják egy részüket, szellemi fogyatékosnak minősítik a hátrányos helyzetű családból kikerült hatévest és így tovább” – áll a jelentésben. Ezeket a kemény szavakat ráadásul Michael Stewart antropológus bevezetője tette még hangsúlyosabbá, aki az egészet egy szocialista csavargyárhoz hasonlította, ahol bár a tervet teljesítik, de mégis teljesen értelmetlen az egész. Stewart előszavát már csak szóbeszédből ismerhettem meg, mert még a nem publikus jelentésből is kihúzták. Két kormány között a pad alatt Kérdés, hogy ha már a program lezárultával jöttek arra rá, hogy egy hibás rendszer fenntartásához asszisztáltak (az Amaro Drom már 2001 júniusában a pályázat hibáiról írt a Fürdőszobák uniós pénzből című cikkben), amire az elhibázott monitorozási módszer miatt a program időtartamán belül nem derülhetett fény, és ha már maga az OM rendelte meg az utólagos hatásvizsgálatot, ráadásul egy kormányváltás is volt a program kiírása óta, akkor miért titkolják a jelentést. Tény, hogy az 1999-es PHARE-program kiírása még a Fidesz-kormány vezetésével történt, s a végrehajtás nagy része is abban a ciklusban zajlott le. Az új, Magyar Bálint vezette minisztérium ambiciózus tervekkel vágott bele a ciklusba, Mohácsi Viktória romaügyi miniszteri biztos lett és Szőke Judit vezetésével integrációs hálózat jött létre. Az új kurzusban az „integrált oktatás” lett a kulcsszó, felváltva a korábban preferált „felzárkóztató” és „kisebbségi” programok kifejezéseket. Mivel a most folyó 2001-es PHARE-program kiírásába már a jelenlegi oktatási kormányzat is beleszólhatott, az elbírálást és lebonyolítást már az új oktatási minisztérium végezte, illetve végzi, könnyű szívvel tromfolhatnák le az elődök munkáját. A hibákat szerették volna elkerülni az új pályázatnál, erre utal Sipos János, az OM közoktatásért felelős helyettes államtitkára is, amikor az Amaro Dromnak azt nyilatkozta, hogy „a most folyó pályázatokra vonatkozóan a monitoringrendszer felépítése során sokkal részletesebben került kidolgozásra a program eredményességét, hatékonyságát, hatásosságát és fenntarthatóságát jelző indikátorrendszer, és más módszertan alapján folyik a monitoring is”. A pályázati kiírásba pedig olyan biztosítékokat igyekeztek beépíteni, hogy elvileg ne fordulhasson elő a jelenlegihez hasonló helyzet, azaz hogy a program végén PHARE-pénzből finanszírozott szegregált iskolákat találjanak az értékelésnél.  Az unióban így csinálják (Brüsszel) Fotó: Hidvégi-B. Attila Koncepciózus negativizmus Ami a ’99-es programról készült jelentés sorsát illeti, azzal kapcsolatban Sipos János e-mailben arról tájékoztatott, hogy az OM azért nem fogadta el a vizsgálati anyagot, mert az összegző jelentés néhány esetben nem megfelelően alátámasztott következtetéseket tartalmazott. – A tanulmány készítőjével hamarosan egyeztetünk, és a szükséges korrekciók elvégzése után nincs akadálya a hatásvizsgálat nyilvánosságra hozásának – nyilatkozta. Egy tavaly decemberi konferencián Sipos János két dolgot kifogásolt a tanulmánnyal kapcsolatban: az egyik, hogy kevés interjú készült a szülőkkel, mivel szerinte elégedetlen szülőt bármikor lehet találni. A másik, hogy kiknek a közlései alapján töltötték ki az iskolai adatlapokat. Ezenkívül a helyettes államtitkár azt is szóvá tette, hogy a jelentésben olyan súlyos csúsztatások vannak, amelyek koncepciózusan a negatívumokat erősítik. Szerinte a tanulmányból pontosan ki kellene derülnie, hogy a rosszul sikerült pályázatokban mi az iskolák felelőssége és mi az, amiről maga a pályázati kiírás tehet. Egyéves program több hónap csúszásban De hagyjuk a múltat. A 2001-es PHARE-projekt szintén a halmozottan hátrányos helyzetű, elsősorban roma népesség társadalmi beilleszkedését támogatja, különösen az esélyegyenlőség megteremtését az oktatás, a képzés, a közösségfejlesztés, az érdekképviselet és a munkaerő-piaci esélyek javításának területén. A program célul tűzte ki a kapcsolat javítását a többségi társadalom és a roma kisebbség között, a társadalmi kohézió erősítése érdekében. A programon belül lehetőség nyílik roma közösségi házak és információs központok hálózatának kiépítésére, a szükségletekhez alkalmazkodó oktatási programok, valamint a munkaerő-piaci esélyeket javító képzések indítására. A program kiemelt célkitűzései közé tartozik a roma gyerekek tanulmányi eredményeinek javítása, a kisegítő iskolai rendszerből a hagyományos rendszerbe történő átsegítése – áll a pályázati kiírásban. A programra 2,5 milliárd forintot költenek, és a programok 2003 szeptembere és 2004 szeptembere között zajlanak. Persze, ahogy a ’99-es programnál, itt is több rendellenesség tapasztalható máris. Még decemberben is több olyan roma közösségi ház volt, amely nem jutott hozzá a pénzéhez, pedig a programokat idén szeptemberre be kell fejezni. A minisztérium egyik munkatársa erre a problémára reagálva elmondta, hogy hamarosan kérdőívet fognak kiküldeni a nyertes közösségi házaknak, hogy felmérjék, igénylik-e a szerződés meghosszabbítását, vagy a késve, vagy még meg sem érkezett pénz nélkül is boldogulnak. Márpedig, aki boldogul pénz nélkül, az eleve elárulja, hogy nincs is semmiféle megvalósítandó programja. Tanulnak-e a tanulságokból? A korábbi pályázat egyik fő tanulságaként levonható elhibázott monitorrendszert is másképp akarják kialakítani. „A múltkori bonyolult volt, rengeteg ábrával és grafikonnal, többszáz oldalon. Senki se olvasta el őket, és csak a programért felelős embert kérdezték meg ” – állítja Fleck Gábor. Ráadásul a monitorjelentés gyakran közmegegyezésen alapszik, akár nem is rosszindulatból, hanem azért, mert egy jó programot akart finanszíroztatni a pályázó, de arra nem volt kiírás, ezért egész másra kérték a pénzt hivatalosan. „A mostani monitorrendszer még kidolgozás alatt áll” – mondta el az Amaro Dromnak Lovász György, az OM Alapkezelőségi Igazgatóságának egyik munkatársa. (A tavaly ősszel megszűnt OM PHARE Iroda munkáját az OMAI vette át.) Neves szakértőkkel állítják össze a monitorozó kérdőívet, felmérést készítenek a program közben felmerülő problémákról, a munkába bevonják a helyi roma szervezetet, önkormányzatot. Létrehoznak egy szakmai tanácsadó hálózatot, amely, ha valahol probléma merül fel, segít megoldani. A három alprogramhoz (közösségi házak, iskolai pedagógia program, romológia a felsőoktatásban) három munkacsoportot hoztak létre, amelyek a monitorozást és a programok eredményességét is figyelik. A 2001-es PHARE-programban 28 iskola nyert a hátrányos helyzetű, elsősorban roma gyermekek iskolai integrációját segítő pedagógiai programok fejlesztése, adaptálása és alkalmazása című alprojektben. Ha jól számoltam, ebből 10 iskola már a korábbi 1999-es PHARE-programban is nyertesként szerepelt. A tíz ismételten nyertes iskolából kettő abba a véletlen mintába is beleesett, amit Fleck Gáborék újravizsgáltak… Békési rejtélyek Az egyik – meg nem nevezett – másodszorra is nyertes Békés megyei iskolában szegregáció jeleire bukkantak a kutatók. „Az iskolában speciális tantervű osztály működik. A kisegítő oktatás az iskola egy elkülönült épületében zajlik, két összevont és három külön csoportban” – áll a jelentésben. A PHARE-program mindössze 18 alsó tagozatos gyereket érintett, akik drámapedagógiai foglalkozásban részesültek. A szülők egy része azonban mit sem tudott a programról, és aki hallott róla, az is csak a gyerekek elmeséléséből értesült, mivel az iskola nem tájékoztatta a családokat. A kommunikáció egyébként is elég vitatható az iskola és a szülők között. A tanárok egyik felkeresett szülőnél sem jártak családlátogatáson, csak írásban üzennek, ha valami gond van, vagy ha fizetni kell valamit. A fizetős programok amúgy is problémát jelentenek a legtöbb családban. A szülők úgy érzik, az ő gyerekeik ki vannak rekesztve a jobb programokból – kirándulásokból, utazásokból –, mert nincs pénzük befizetni a költségeket. A szülők közül többen is említették, hogy év közben gyerekük osztályát kettéválasztották, amiről ők nem tudtak, és azóta sem értik, miért volt szükség erre. A gyerekek értékelése, osztályozása is rejtélyes a családok számára: előfordul, hogy egyik évben meg akarják buktatni a gyereket, következő évben meg csupa négyes-ötös. A jelentés megállapítása szerint cigány népismeretet minden diák számára oktatnak az iskolában, az oktatók felkészültsége azonban erősen vitatható a témában: a tananyagként használt könyveket anélkül kérették fel a könyvtárból, hogy azokat ismerték volna, így nem csoda, hogy a tananyagba kétes minőségű munkák is bekerültek. A tanárok így jellemzik a diákokat: „A cigány családokon belül a legnagyobb probléma az alacsony kultúrfok, és az, hogy nincs problémamegoldó készségük. Ez utóbbi miatt a családon belüli agresszió mértéke igen nagy, amit nem okoz a szegénység önmagában. Sokszor nem mernek rossz jegyet adni a gyereknek, mert félnek, hogy a szülő otthon megveri” – állítják a jelentés szerint. A tantestület a teljes programot, azaz a drámapedagógia módszerét példaértékűnek és terjesztendőnek ítéli, mert azon kívül, hogy gyerekközpontú, alkalmazkodik az egyéni igényekhez, és a gyerekek kommunikációs készségére, önbecsülésére is pozitívan hat, továbbá a tantestületen belül is csökkenti a feszültségeket a gyerekek kezelhetőbbé válásának és sikereinek köszönhetően.  Fotó: Hernád Géza (az Amaro Drom fotópályázatának nyertese) „nincs értéke a tudásnak” A másik – 1999-ben és 2001-ben is – nyertes baranyai iskoláról már pozitívabb képet fest a kutatás. „Az iskolában kisebbségi oktatásként a cigány felzárkóztató programot nevezik meg, melyben 98 tanuló vesz részt. Az iskola működtet egy összevont kisegítő osztályt, melybe három évfolyamról összesen hat tanuló jár a Tanulói Képességeket Vizsgáló Szakértői Bizottság döntése alapján. (…) A program során az iskola oktatott cigány népismeretet is, minden tanuló számára. Ehhez saját kidolgozott tanmenetet és könyveket használtak, melyek saját forrásmunka alapján készültek. (…) A cigány gyerekek oktatásával kapcsolatos legsúlyosabb probléma az intézmény vezetője szerint az, hogy túl nagy létszámú csoportokban folyik oktatásuk.” Az igazgatónő azonban itt is finoman szólva sarkosan fogalmaz a cigányokkal kapcsolatban: „A cigány családokban a legnagyobb gond az, hogy a szociális körülmények nem kedveznek a normális életmódnak, illetve hogy a család nem motiválja a gyereket a tanulásra, mert náluk nincs értéke a tudásnak.” A program azonban hasznosnak bizonyult, hiszen olyan tanulságokat szűrtek le a pedagógusok, mint hogy „a gyerekekkel és a családokkal egyszerre kell foglalkozni, ki kell járni családlátogatásokra, motiválni kell őket és folyamatosan tartani a kapcsolatot”. Ebben a munkában nagy segítség a roma koordinátor alkalmazása – mutatott rá az igazgatónő. Az igazgató a tanulók szempontjából is hasznosnak értékelte a programot, mivel ennek révén nőtt a gyerekek önbizalma, motivációja, illetve pozitívan változott a pedagógusok és a nem cigány gyerekek szemlélete a cigánysággal kapcsolatban. Strukturális problémák Ma az iskolák fenntartási költségeiknek átlagosan 60 százalékát kapják meg az önkormányzattól minden nehézség nélkül. A többit más címen, különböző kiegészítő normatívák vagy pályázatok útján kell megszerezniük. Ha például felemelik a pedagógusok bérét, azt az önkormányzatnak kell kispórolnia, tehát érdekelt lesz abban, hogy minél olcsóbb, értsd: képzetlenebb, fiatalabb pedagógust alkalmazzon. Magyarán az önkormányzatok finanszírozás szempontjából ellenérdekeltek egy jó iskola fenntartásában. Az iskolák viszont pályázni kénytelenek, de nem arra, amire a pályázatok valók lennének, hogy egy-egy, az alapműködésen túlmutató programot megfinanszíroztassanak, hanem arra kell a pénz, hogy életben maradjanak. Hiába a pályázatok elvileg nyílt és demokratikus rendszere, hiánypótló szerepe az oktatási rendszer jobbá és színesebbé tételében. És ebből is csak az kap, aki tud pályázni, és nem feltétlenül az, aki valóban akar valamit csinálni. Olyan strukturális problémák ezek, amelyekben rövid távon nem remélhetünk változást. Kende Ágnes
|