Műút
Kiállítás
Homlokzat és libbenés
Nyári Gyula fényképeiről




A novemberi Erzsébetvárosi Napok keretében állította ki a fényképeit Nyári Gyula az Almássy téri Szabadidőközpontban, annak is a nagytermében. Kiállítóhelyként láttunk már ennél meghittebbet, de legalább a közönség és a művek találkozása magától megoldódott.
Éppen azokban a napokban például cigánybált is rendeztek itt. Aki viszont az utcáról tért be, mert a titkolózás dacára valahogy mégis tudomást szerzett a tárlatról, annak nem volt egyszerű a dolga. Az információs pult kisasszonya kissé tanácstalanul állt, amikor érdeklődni próbáltam. Úgy tűnt, hogy nincs senki az épületben, aki a kiállítással foglalatoskodna. Szerencsére ott múlatta az időt egy szokatlanul készséges, jókedvű biztonsági őr, aki vállalta, hogy kinyitja a termet és villanyt gyújt, az ajtó tehát kinyílt, a fény pedig engedelmesen szétáradt.
Nyári Gyula cigányzenész családból származik, aktív zenész ő maga is, emellett közel három évtizede fényképez – elsősorban sajtófotósként. (Lapunk is számos képét közölte már.) Volt tehát ideje kitanulni a mesterségét, és nyilván volt miből válogatnia, amikor ezt a kiállítást készítette elő. Lehet, hogy izgalmasabb lett volna, ha nem mindenből mutat egy keveset, hanem valami bátran kiválasztott, szűkebb témakörből többet. Egy kiállítás összértékét ugyanis nem az egyes művek értékének az összege adja, hanem ehhez még hozzáadódik az a hatás, kisugárzás, amely az egymáshoz kapcsolódó, egymást kiegészítő vagy ellenpontozó képek együttes sugallatából, hangulatából ered. Így inkább az élet sokarcúságát tanulmányozhattuk, egy hatalmas zenésztemetést, zeneiskolai életképeket, izgatott, átszellemült zenésztanulókkal, hajléktalanok szürke szomorúságban pergő napjait. Aztán egy végnapjait élő suszterműhelyt, külső-józsefvárosi cigányok életének elcsípett pillanatait.
Sorolhatnám, sorolhatnám, de inkább elmesélem a két kedvencemet. Az egyik (és emiatt magam is, azóta is meglepődöm) a Nemzeti Múzeum homlokzata. A Kálvin tér felől, valami felső emeleti ablakból készülhetett, teleobjektívvel. A szokatlan szög és az, ahogy az épület szinte tökéletesen kitölti a képmezőt, valami különös, friss, ünnepélyesen határozott hangulatot ad az ezerszer látott oszlopoknak, falaknak. Maga az épület töltődik fel erővel, magától értődő büszkeséggel a képen, és ami a furcsa: ettől csak barátságosabbnak látszik.
A másik egy különös, fanyar, kétségkívül véletlenhozta életkép, egy „elkapott pillanat”. Egyetlenegy, habár a kép címe Forró pillanatok. Szabadtéri hivatalos rendezvényen vagyunk, az elegáns résztvevők valami forró ételt esznek műanyag tálkákból. A középpontban egy nő ül, mobilozik éppen, tekintete élénk derűvel a távolba fúródik, mintha csak beszélgetőtársát kívánná fizikai valójában megpillantani. Két állva kanalazgató férfi eközben figyelmes várakozással lesi a pillanatot, amikor a beszélgetés lezárul végre, ők pedig tovább tehetik a szépet a légiesen rokonszenves nőnek, habár helyzetük szemlátomást reménytelen, hiszen a jelenet főszereplője nem az ő világukban él. Vagy ki tudja – a messzeségbe oldódó tekintet lehet ingerkedés is akár, hamisan libbenő remények ébresztgetése: dolgozzatok, legények! Akárhogy is: Nyári Gyula kincset talált, és jó, hogy ezt a kincset továbbadta nekünk.

Kovácsy