Útravaló
Útravaló
Jónás Tamás
A filozófus házasodik





K, a k. nagy filozófus, feleségválasztani készült. Barátai, irigyei beszélték rá, s K egy idő után hagyta magát, előbb hagyta, hogy rábeszéljék – beszéltek rá eleget háta előtt, háta megett úgyis –, majd rá is beszélődött: feleséget fantáziált sétái során. A városban, ahol K lakott, s a legenda szerint csupán háromszor mozdult ki, mindháromszor temetésre, előbb apja, majd anyja, majd második apja temetésére, tehát ebben a városban, melyhez K k. nagyon kötődött, majd kétszázezer ember élt. Bennük valamivel több nő, mint szokásos, tehát a valamivel többnél valamivel több. Ennek okait ne kutassuk.
A filozóf, ötvenegy éves, még inkább fekete (még inkább sötétkék) hajú gondolatművész, -zsonglőr vagy -kókler – mikor, milyen kedve volt – szokása szerint reggel hét óra harminckét perckor ébredt, lavórban megmosdott, közben rádiót hallgatott, kinézett kedvenc ablakának tornyára, s elégedetten állapította meg, hogy ősz van, szeptember, nyolc óra, s mindjárt kopogni fognak ajtaján. Mindjárt kopogtak ajtaján.
– k vagyok, K filozófus – talán mondhatni – barátja, beszélgetőtársa, gondolatainak lejegyzője, életének krónikása, talán utóda, nem rokona, csak ismerője, alapos ismerője, tisztelője, ám szabad ember. Szabad gondolatban, szabad időben, térben, és szabad az anyagi kötöttségektől (magyarán: k. gazdag), azért tudok K-val, a filozóffal egész nap együtt lenni. Most kopogok, s beszélgetni fogok K-val, egy „szabad”-ot várok, egészen délig.
– Szabad.
– Nos, hogy döntött, K? Felteszem, nem kapkodta el a dolgot, s nem mond máris egy nevet.
– Ó, bizony, így van. Nevet még nem mondok. Kicsit hibáztam, k, mert éjszaka módszeresen kezdtem gondolkodni leendő feleségemről, így nem vagyok olyan fitt, mint lehetnék, s ezzel sokat elveszítek e napnak hasznából.
– De nem lehetett az éjszaka sem haszontalan.
– Nem is. Elmondom, mire jutottam.
K és k leülnek egy asztalhoz, és szénsavmentes ásványvizet kortyolgatva beszélgetnek. Csak gondolataikra figyelnek.
– Gondoltam: kellene valami rendszer. Tudnom kellene, mennyien vannak nők, akik számításba jöhetnek. Számításba csak az jöhet, akit feleségemül akarnék, s aki férjéül fogadna engem szívesen. E szám nagysága azon múlik, mennyire vagyok kívánatos mint leendő férj. Társadalmi megbecsültségem, anyagi helyzetem kiemel az átlagból, márpedig egy nő számára, úgy tapasztaltam, ez az egyik legfőbb, ha nem a legfőbb dolog. Senki sem akar egy átlagos férj felesége lenni, senki, aki egészséges. Itt tettem fel magamnak a kérdést: egészséges nőt akarok-e magamnak? S bizony erre a kérdésre meglehetősen sok időt fecséreltem. Végül is, engedje meg, hogy ne részletezzem, miért, arra jutottam: leendő feleségemnek nem kell feltétlenül egészségesnek lennie.
– De hiszen épp ez lenne a legérdekesebb, tudni, mit ért egészséges alatt, s tudni, miért nincs feltétlenül szüksége egészséges feleségre.
– Legyen akkor! Hajlamos voltam azt hinni, hogy aki egészséges, az középszerű és unalmas. Kutakodtam magamban: vajon miért. Hiszen maga a szó, az EGÉSZ-ből ered, nem lehet, hogy az egész-es ember ne legyen egészen kívánatos. Ez természetellenes dolog lenne (ilyesmi pedig, ugye, végül is, nincsen): az önmagát sikeresen beteljesítő akarat (legyen ember, legyek ember – istent vagy Istent – itt K mutatóujját meggörbítette majd kiegyenesítette, jelezve k-nak, hogy kisbetűs istenre, majd nagybetűsre gondol – feltételezve vagy nem feltételezve) nem fordulhat szembe önnönmagával, hiszen nincs tere, lehetősége erre a fordulásra. Nem képes nem önmaga lenni. Nem kell, hogy szeresse önmagát, de nincs módja mást elképzelni, csak azt, ami ő, mert egy dolgot ismer: önmagát. Illetve önmagának, az akaratnak eredményét, saját munkáját. Ha ennek a létezőnek hiánya van – van, hisz mi másért keresnék most magamnak feleséget, s általában: miért van férfi és nő, s nem csak egy nem? –, csak hasonló akaratból születettel tudja azt csillapítani, hiszen mást nem ismer, még ha találna is hiánypótló, más akarat teremtette dolgot, nem ismerne rá, annak a másik dolognak lénye, lényege rejtve maradna előtte.
– Nem kalandozunk, tisztelettel jegyzem meg, túlságosan el?
– Persze! Tehát: nem kell, hogy leendő feleségem egészséges legyen. De nem azért, mert azt gondolom, hogy aki egészséges, az unalmas és középszerű (ezt gondoltam, felületesen, korábban), hanem azért, mert nem bízom a szó igazában. Nem tudtam, mit jelent az egészséges, k, be kell vallanom. Most azt gondolom, hogy mindenki egészséges, filozófiai értelemben, az orvosilag beteg ember is. A betegség csupán egészséges válasz egy nehéz kérdésre vagy feladatra. A halál is megoldás. Az is egészséges dolog. A létezése, úgy értem. Az, hogy van halál. Nekem tehát mindegy: egészséges-e leendő feleségem vagy sem a társadalom szemében. El tudom képzelni, hogy boldog vagyok egy púpos vagy egy vak nővel is. Kivel ennyi, kivel annyi ideig.
– De egy házassággal hosszabb időre tervez az ember.
– Ugyan már! – K rosszallóan nézett k-ra, legyintett. – Arra voltam még kíváncsi, miért gondoltam azt, hogy aki egészséges, az unalmas és középszerű. Mert a nagyszerű dolgokat többnyire abberált, nem hétköznapi, többnyire beteges emberek, gondolkodók, művészek hozták létre. Ez azonban nem azt jelenti, hogy csak ők tudnak ilyesmit létrehozni, te balga, mondtam magamnak! De aztán: de bizony, azt jelenti! A közösség középszerű és unalmas, ez nyújt neki védelmet, ha hasonlít, ha beilleszkedik, ha elvegyül. De így viszont nem tud olyan hatékonyan teremteni, forradalmakat csinálni, megismerni, mint a deviánsok! Akik nem félnek, hogy belebuknak emberi kalandjaikba. A közösségnek azért van szüksége a deviánsokra, mert élni akar, ahhoz pedig nagyszámú szürke katona és kevés önfeláldozó deviáns vezető kell. Kitermeli hát az emberi közösség magának a deviánsokat. Ahogy engem is, ahogy magát is, k!
– És mi van az állati közösségekkel?
– Kedves k, most leendő feleségemről gondolkodunk. Tanulja már meg mederben tartani gondolatait!
– Könnyű azt mondani. Hát vegyük akkor sorra a nőket!
– Látom, a módszeresség nem igazán érdekli.
– Ha nőkről van szó? Nem, akkor tényleg nem érdekel. Sőt: a gondolkodás nélküli válogatás és fantáziálgatás sokkal jobban izgat. Vagy ha nem izgat: érdekel.
– Rossz filozófus akar lenni?
– Ha filozófus akarok egyáltalán lenni, nem szeretnék rossz filozófus lenni.
– Mert a rossz filozófusnak valóban kijár a nő, az ital, a népszerűség, a henye élet. A jó filozófus mániásabb annál, hogy mindezt – bár megtehetné – kiélvezze. Vagy legalábbis ilyesmiket mondanak. Én elképzelhetőnek tartom, hogy a rossz filozófusnak se sikerüljön semmi, meg a fordítottját is: a jó filozófusnak minden. Ez a remény sarkall arra, hogy most feleséget keressek.
– Legyünk hatékonyak! Mit szól a Mindszentyék lányához? Tudom, hogy mennyire odavan magáért, szép, okos, évek óta nem enged magához udvarlót, pedig lenne elég.
– Szűz még ez a lány?
– Kideríthetem.
– Végül is mindegy. Van vele valami bajom. Kissé púpos.
– De hisz épp ez előbb mondta, K, hogy púpos asszonnyal is…
– Az elmélet volt. A gyakorlat egész más. Elméletben nem zavar, gyakorlatban igen. Ilona, ugye, ez a neve?, púpos, és furcsán lépked. Nem tudom elképzelni, hogy nyugodtan sétálgassak vele.
– És az utcában, az az egyetemista lány? Húszéves. Igaz, van harminc év korkülönbség, de ő becsüli a szellemet, s beszélgettem már vele korábban, nagyon tiszteli is Önt.
– Tisztel? Akkor elbírja, k, képzelni, hogy leszaggatja rólam a ruhát, a vad szeretkezésbe kezdünk éjszakánként, már-már perverz módon, s olyasmiket csinálunk együtt ágyban, életben, amikről most némi szégyenérzetből nem beszélek.
– De hát, K! Magának ilyesmire van szüksége?
– Van, van! Mindig is volt.
– De hát leélt ötven évet, úgy, mint egy remete.
– Na, na, na! A remeték marhák. Én csupán döntöttem és koncentráltam. Ma már nem kell annyira koncentrálni. Megérzéseimet is szeretném kipróbálni.
– Nem gondolja, hogy megérzései kamasz- vagy fiatalkorában jobban működtek volna?
– Nem érzem úgy.
– És nem is gondolja?
– De gondolom, viszont mondtam már: most a megérzéseimre hagyatkozom, amikor csak lehet.
– Azzal fogják vádolni, hogy filozófiája meggyengült, gondolatainak katonás rendje felbomlott, rendszere szétesik, talán még öregkori agylágyulással is…
– Az lehet, de ha ez nem csökkenti éves bevételeimet, nem érdekel a dolog.
– Mi történt magával, K? Eddig soha nem érdekelte a pénz. Alig költ valamit.
– Itt az ideje, hogy költekezzek.
– Be akarja pótolni az életét?
– Bepótolni, k? Marhaságokat gondol. Soha nem voltam még annyi idős, mint most. Soha ilyen vágyaim nem voltak ilyen testben. Ezt nem bepótolni kell vagy lehet, ezt kiélni lehet, meg lehet adni, amit követel magának szellem, lélek és test.
– Most akkor mi lesz?
– Arra gondoltam, k, hogy nem én választok magamnak feleséget, hagyom, hogy kiválasszon magának valaki. Maga kürtölje szét, diszkréten persze, tehát ne kürt legyen, legyen inkább pletyka, susmus, hogy sétáim során feleségvizslatok, s mához hat hónapra meg is akarnék házasodni. Lássuk, ki veszi a bátorságot! Aki elsőként eljön házamba, hogy elmondja (és fontos, hogy elmondja), mennyire szeretne a feleségem lenni, azt veszem el. Ha csak megérzéseim ellene nem szólnak.
– Úgy legyen! Kalandnak, legalább, nem rossz.

K, a filozóf, vendégül látta anyját. Anyja ugyan már jó pár éve halott volt, de ez K-t cseppet sem zavarta. Napjának reggeli rendjét megbontva, korábban kelt, terített asztalt rendelt szobájába, kényelmesebb fotelt a sarokba, állólámpát mellé, hogy láthassa elhunyt anyja arcvonásait, s néhány virágot, amelyek anyja kedvencei voltak.
Anyja megbeszélés nélkül is a legalkalmasabb időpontban jelent meg ablaka előtt, kissé lebegett, majd minden átmenet nélkül a fotelbe került. Öreg, régi ruháit viselte, és egy cicát formáló szőrpapucs volt a lábán.
– Hallom, fiam, házasodni készülsz.
– Úgy van, anyu.
– Minek?
– Itt az ideje, nem?
– De nem olyan sokára meg fogsz halni.
– Ugyan, anyu. Azért mert meghaltál, nem tudhatod mindezt. El akarsz megint ijeszteni a házasságtól. Mit zavar téged, hogy nőt fogadok magam mellé? Hiszen halott vagy.
– De a pletykákat így is hallom.
– Nem hiszem. Ha meg nem idézlek, most nem ülnél itt. Úgy tudom, az örökkévalóság szeretőjévé fogadott.
– Semmi közöd a szerelmi ügyeimhez.
– Hát apáim mit szólnak hozzá?
– Szabad vagyok. Csak hadd morgolódjanak!
– Még mindig haragszol rájuk?
– Persze.
– Miért?
– Első apádra azért, mert hamarabb halt meg, mint én. A másodikra azért, mert később halt meg, mint én. Első apádat szerettem, második apáddal jó volt a szex. Meg aztán nagyrészt felélte a vagyont.
– Viszont szép temetést rendezett neked.
– Mire megyek vele? Azt hiszed, ott poshadok abban a nedves kriptában?
– Reggel és alkonyatkor besüt a nap.
– Nem is tudod, milyen általános igazságot mondtál most ki.
– Anyu, arra kérlek, mondd el nekem, milyen buktatók várhatók egy házasságban. Szeretném a legtöbbet elkerülni.
– Én nem mondok semmit. A legtöbbet már úgyis elkerülted.
– Hogyan?
– A korod miatt.
– És a többi?
– Hagyjál békén!
– Na! Mit kéreted magad?
– A házasság úgy jó, ha… Minek ez az állólámpa ide?
– Azt hittem, rosszul látsz.
– Akkor miért nincs felkapcsolva?
– Rögtön…
– Nem kell, nem látok rosszul.
– A házasság úgy jó, ha… Elkezdtél mondani valamit.
– Csata, fiam. Vagy kaland, instrukciók nélkül.
– Már ez is egy instrukció, anyu.
K anyja bosszúsan koppantana a lábával, de mivel cicapamacspapucs van rajta, semmilyen hang nem hallatszik.
– A furmányos gondolkodásodat enné meg a nyavalya. Elmehetnék már?
– Meg sem ölelsz?
K anyja felállt, legyintett.
– A halál meg a végtelen meg Isten meg ilyesmik… Nem kell, hogy elérzékenyítsenek.
– Miért nem?
– Csak. Ne szarakodj sokat!
Azzal K anyja eltűnt. Valami furcsa szag maradt utána, mintha ruhái zálogházból lettek volna éppen kiváltva.

Kopogtak ekkor K ajtaján.
– Én vagyok, k, az ön barátja, gondolatainak lejegyzője, talán utóda, alapos is…
– Bújjon be!
– Olyan zálogházszag van itt.
– Honnan ismeri maga a zálogházak szagát?
– A szomszéd asszony eladott nekem egyszer egy frakkot…
– Minek magának egy frakk?
– Nem… Semminek. Csak meg volt nagyon szorulva az asszony.
– Akkor miért nem adott pénzt neki csak úgy…?
– Azt hiszem, fösvénységből.
– Na, üljön oda, abba a fotelbe.
– Nem ülnék le, K. Valaki kint toporog a ház előtt.
– Hol?
K az ablakhoz lépett.
– Igazán szép teremtés. Ő lenne hát az első?
– Nem tudom. Talán. Egy órája is van már, hogy itt áll. Sétál, fel és alá.
– Biztos, hogy ide vár?
– Gyakran idelép a kapuhoz, s mintha bátorságot akarna gyűjteni, hogy becsöngessen.
– Ez még kevés.
– Segíthetne neki. Nézzen ki az ablakon, szóljon le neki!
– Mit gondol? Ha beteg leszek, amire nagy esély van, hiszen nem vagyok egy túlzottan egészséges ember, majd csak akkor kezd el engem ápolni a menyecske, ha szólok neki, hogy ez meg az a bajom van, vagy kitalálja magától is, édessé, könnyebbé téve így alkonyát életemnek? Ha feljön magától, tudni fogja, mit kell értem tennie. Ha nem jön fel, csak ügyetlenkedni fog, még a végén nekem kell, haldoklónak, őt vigasztalnom. No, ezt nem kívánhatja tőlem. Bolond nem vagyok.
– K, mostanában olyan furcsákat mond. Az élet, eddig, mintha nem is érdekelte volna, most meg szinte kicsinyes gondolatai, szempontjai vannak.
K dobbant egyet a lábával.
– Hogy gondolja, hogy ilyeneket mondhat? Miért kéri számon rajtam a kicsinyességet? Hát nem kicsinyes itt mindenki? Ez a lány, ez a város, amely látszólag szeret és kényeztet, de közben már halálom várja, hiszen sokkal hasznosabb vagyok neki híres halottként, akiről utcákat, tereket lehet elnevezni, megemlékezéseket tartani, társaságokat, egyesületeket létrehozni, mint most: lakást kellett, hogy adjanak nekem, életem végéig tartó ösztöndíjat, hogy ne hagyjam el ezt a fekete, hangulattalan kőrengeteget. El kell viselnem a gondolat nélküli, bajszos, zsíros arcú hivatalnokokat, a butácska újságírókat, még különcségeim – igaziak vagy csak védekezésből felvettek – sem mentettek meg tőlük. S maga, k, talán maga nem kicsinyes? Nézzen magába! Gazdag, de megszorult szerencsétlen szomszédjának csak hasznavehetetlen frakkért ad pénzt, kölcsön vagy ajándékba nem. S az én gondolataim, viselkedésem, tetteim teszik majd magát egyszer híressé! Mit várnak tőlem? Nem leszek egy város, egy emberiség, egy nagyra hivatott szellem hiányosságainak kitöltője, önfeláldozó hős, aki mindazt megtagadja magától, amit a többiek túlságosan is bőkezűen és elnézően megadnak maguknak. Én a magam útját járom. Vagy ha nem a magamét, azokét, akik diktálnak nekem, belülről. Költők, gondolkodók, művészek, kalandorok és harcosok! Nagyszerűbb társaság ez bármelyik szabad kőműves páholyénál. Mostantól jobb, ha csak figyel, mert tanulhat! Ha kérdez, kérdése ne személyemet, hanem tetteimet, sőt inkább tetteim filozófiáját érintse!
K végig az ablak előtt állt, s nézte a lent toporgó lányt.
– Na, ezzel meglennénk. Ez a fiatal fekete elment, még nem elég bátor. Arra már gondolni se akarok, hogy szerelmes, s talán valami szerelmi bánat hozta ide, büntetni akart valakit azzal, hogy hozzám jön. Vagy csupán tanácsot akart kérni. Összekevervén a szerelmi bánat felfedte mélységeket a szellem fáradságos munkájával megnyitott mélységekével. Igyunk, k, vizet! S ha megkérhetném, talán vörösbort, a legjobbat is, beszerezhetne, ebédre.
– Igen – felelte k, kissé meglepődve, de engedelmesen.

Ami K-val, a k. nagy filozóffal sosem történt meg addig és utána, mélységes depresszióba esett az elkövetkezendő hetekben. Barátja, gondolatainak lejegyzője, legjobb ismerője bla-bla-bla hiába igyekezett meggyőzni őt, hogy keressen fel vagy hívasson egy orvost, K mindannyiszor sértésnek vette a dolgot, gyakran kiáltással válaszolt:
– Egy orvost? Mit segíthetne nekem? Beszéltetne? Tudok beszélni. Sorsomat analizálná? Ismerem sorsomat. Gyógyszereket írna? Kémiai erőszakossággal semlegesítené jelzőrendszereim finom vegyületeit, amelyek hasznomra lehetnek a gondolkodásban, az önmegismerésben, és ilyen módon az egész világnak megismerésében. Bennem rejlik, k, ahogy magában is, az egész univerzum. De maga gyáva, boldog, hogy meglássa mindezt. Betegségem egészséges dolog, s ha elég erőm lesz végignézni ezeket a reménytelennek mutatkozó, borongós jeleneteket, és rossz életek, szívfacsaró sorsok és istentelen világok ködében nem csuklok össze a félelemtől, nagy kinccsel térhetek haza. Maga nyirkos pincébe láncolta volna Marco Polót? Mert útravágyódását betegségnek gondolta volna? Kívánjon inkább erőt nekem ehhez a kalandhoz, s készüljön fel esetleges bukásomra, k!
– Bukására?
– Elképzelhető, hogy nem találok kiutat, s akkor önkezemmel kell véget vessek életemnek.
– Hát épp ez a kockázat, magának élnie kell! Feleségül akar éppen venni valakit. Képzelje el álmai asszonyát, fiatal leányzót vagy idősebbet, amilyet szeretne magának. Aki itt várja, ha felkel, aki teste, lelke jó ismerője, akivel boldogságban ebédel, sétál, utazik. Megengedhetné magának, K, hogy utazzon! Ne lógassa a fejét! A világ olyan tágas. Sok újdonságot talán már nem mutat magának, de elemeket, részleteket, amelyek egy-egy eltemetett vagy jelentőségében fel nem ismert gondolatfoszlányt koncentrációjának tárgyává varázsolhatnak, talán igen! A világ megszólítja Önt, K, ha hagyja. Nem tolakszik be a szobájába, nem nő itt dzsungel, nem csapódik be meteorit, nem jelenik meg zsiráf, fóka, de még Afrika népeinek énekeit sem hallja – de ha akarja, mindet elérheti. A világ kifeküdt maga elé, K, mint egy szőnyeg, s maga oda lép, ahová szeretne. A legtöbb dologhoz pénz sem kell, de Önnek még pénze is van, elég. Ha meg nem elég, a város kulturális bizottsága egy szimpla levelére vagy egy telefonjára megszavazza Önnek a legtávolabbi országokba való utazáshoz szükséges pénzt is. Bőkezűen.
– Nincs telefonom.
– Mobiltelefonomat készséggel rendelkezésére bocsátom, tiszteletre méltó K!
– Utazás? Tud mondani olyan helyet, ahová megérkezvén nem én várok magamra?
– Tudok, K! Minden hely ilyen, amely képes a figyelmét elterelni egy pillanatra önnönmagáról.
– Mi értelme abbahagynom az építkezést, amit egész gyerekkorom óta folytatok? Még ha Babilon tornya is ez, de úgy hívják: K tornya.
– Talán nincs. Talán csak a pihenésnek van értelme. Utána újult erővel teljesítheti be vágyát, s építheti fel saját tornyát, amelyen bekukkanthat az istenek világába, K. S hírt adhatna végre nekünk, lustáknak, tehetségtelenebbeknek az ott folyó világról. Örömeikről, bölcsességükről, de gondjaikról és vágyaikról is.
– A gondokról, k, a vágyak jutnak eszébe? Furcsa, hogy ez a két szó magánál így összetapad. A vágyak erőt adó források, nemdebár?
– Vagy arannyal teli bányák.
– Ahogy mondja, szépen mondja…
– S a bányászathoz munka kell, fárasztó. S ha nincs az ember kezében szerszám, csak kínlódik.
– Szerszám?
– Tehetség, K, isteni adomány.
K felnézett k-ra, s elismerősen bólintott.
– Barátom! A szenvedély a maga aktuátora. S félek: nehogy Anteus legyek, s maga nekem a föld.
K felpattant a fotelból, ahol anyja ült pár nappal korábban, s az ablakhoz lépett.
– No, ma nem toporog kint senki?
– Kint nem, mert egy bent vár. Bátorkodtam beengedni.
– Lássuk! Hozzon, k, valami vendégfogadó ételt és italt, visszafogottan.
Szép, egyszerű öltözetű lány lépett be K puritán szobájába. Körülnézett, s nem titkolta érzéseit, hagyta kiüljenek arcára.
– Nem ilyen szobát várt, kisasszony?
– Végül is… Olvastam már, milyen egyszerű módon él.
– S most fél, hogy majd ilyen egyszerű élete lesz mellettem, ha feleségül veszem.
– Félreért.
– Kérem, üljön le nálam. A fotel kedves vendégeknek van fenntartva.
– Én börtönben voltam másfél évig.
– Kezdetnek nem rossz.
– Nem ezzel kezdődött az életem.
– Úgy értettem, kisasszony, hogy énnálam kezdetnek.
– Ja, igen. El is feledkeztem róla, miért vagyok itt.
– S arra emlékszik-e még, miért volt börtönben?
– Megöltem a gyermekemet.
– Hány éves gyermeket?
– Egyéves se volt.
– Miért?
– Indulatból, félelemből. A férfi, akit szerettem, elhagyott miatta. S én őt vissza akartam kapni.
– Hány éves, kisasszony? S még a nevét is elfeledtem megkérdeni.
– Erika vagyok, 27 éves.
– Erika, nagyra becsülöm bátorságát és őszinteségét.
– Ahogy én az ön finom műveltségét.
– Miben segíthetek Önnek? Mert az már most látszik, hogy nem a szenvedély, de még csak nem is a vonzalom hozta ide.
– A börtönben gyakran megvertek. Gyerekgyilkosnak lenni a legnagyobb bűn. De ez még jó is volt, testem sebeivel voltam elfoglalva, alig tudtam mardosó önvádamra figyelni. Akkor még nem sírt fel bennem a gyerek, akit megöltem. Azóta viszont folyton sír. Most is. Egyre követeli elapadt tejemet, s én nem tudom őt táplálni.
– Folytassa, Erika!
– Az emberek nem csak a börtönben vetettek meg, kint is. Lenéznek, nem szólnak hozzám, a gyerekek kővel dobálnak.
– Miért nem hagyja el ezt a kis-kis várost?
– Van itt egy szüleimtől örökölt lakásom, ahol elbújhatok. Máshol fedél sem lenne fejem felett.
– Miben segíthetnék én?
– Gyermeket akarok. De nincs férfi, aki társául fogadna. Megvetnek, de legalábbis félnek kiszámíthatatlan idegrendszeremtől, s mind attól tart, megölöm következő gyermekemet is.
– Rászokni a gyerekgyilkosságra? Volt abban valami élvezetes?
Erika lehajtotta a fejét, s bánatosan nézett maga elé.
– Volt. A csend.
K fel és alá kezdett járkálni kis szobájában.
– Ha nem tévedek, arra kér hát, vegyem feleségül, hadd szüljön nekem gyermeket, hogy ezzel csillapíthassa fájdalmát, nyerhesse vissza ennek a csőcseléktől hangos városnak megbecsülését.
Erika hangtalanul bólintott.
– Elgondolkodom rajta, Erika.
– Jöjjön el holnap is. Gondolkodjon el ma este, alaposan, őszintén. Holnap olyan dolgokról kell mesélnie, amelyeket most eltitkolt előlem. Fájdalmas, kíméletlen beszélgetés lesz. Talán nem fájdalmasabb, mint eddigi élete. Javaslom, tegeződjünk!
Erika újra csak bólintott. Szemében fájdalommal nézett fel K-ra.
K jelzett neki, hogy számára a beszélgetés mára véget ért, Erika távozhat. A lány köszönés nélkül lépett ki a szobából.
Az addig az ablak mellett álló k szólalt meg először.
– Megindító az őszintesége. De, K, bolondságot nem kell csinálnia. Nem Ön a megváltó, ön filozófus. Saját maga életével kell törődnie.
– Átgondolom. Lehet, hogy ebből a talajból illatozóbb, színesebb virág nyílik, mint a vonzóan szép, ám terméketlen vagy mélységekkel nem bíró, agyongondozott gyepek földjéből.
– Lassan két óra.
– Igaz. Miért is fontos az, k?
– Sétára mennénk ilyenkor, de ma bátorkodtam egy másik leányzót is Ön elé engedni. Ugyan ő csupán szóban keresett meg. Üzent, hogy szeretne Ön elé járulni. Helyzetét és szépségét tekintve azonban megértem ezt a távolságtartást. A polgármester lányáról van szó.
– Emma? Tizen…
– Tizenöt.
– Tizenöt éve nem láttam már.
– Igen, azóta utasítja vissza a polgármester úr meghívóit, évente kétszer.
– Miért választják meg ezt a ragyás, mézes-mázos, ravasz-gondosan szimpatikusra hangolt embert azóta mindig, minden választáskor?
– Mit érdekel az minket, K?
– Igaz. Tehát van még tizenhét percünk?
– Tizenhét.
– Ezen idő alatt maradjunk csendben!

Huszonegy perc múlva, némi késéssel csengettek K ajtaján. Az ablakból figyelte, ki áll az utcán. Egy feltűnően szépen öltözött lány volt, fekete és fehér színű ruhák kiegyensúlyozottan, jó ízléséről árulkodtak. Szőke, hosszú haja volt.
– Jó napot, kedves K!
– Jó napot… – K zavartan nézett k-ra.
– Emese, üljön le nálunk, akarom mondani nagytiszteletű K mesternél – segítette ki k K-t.
– Anyácskám… éppen abban a székben ült pár napja.
– Pár napja? – kérdezte k meglepetten.
K csendre intette.
– Csak véletlen, hogy ráhibázott nevem jelentésére vagy Ön ilyen felkészült a világi dolgokban is.
– Világi dolognak számít Ön szerint a nevek eredetével tisztában lenni?
– Meglehetősen.
– Meglehetősen.
– Hallottam, házasodni készül.
– Készülök, ez a jó szó. De hogy mi lesz belőle…
– Mi már olyan rég ismerjük egymást, jelentkezőnek jöttem én is.
– Egy: nincs zavarban. Kettő: oly rég ismerjük egymást, mégsem tudunk egymásról semmit.
– Önről nehéz keveset tudni, hiszen mindenki Önnel foglalkozik, műveit, méltatásait olvassa.
– Udvarol? Ha jól tudom, vannak elegen, akik nincsenek úgy elájulva mindattól, amit gondolok, mi több: attól sem, amilyen módon gondolkodom.
– Engem bámulatba ejtenek filozófiájában a meglepő fordulatok. A klasszikus módszerességgel való építkezés, majd egy leheletnyi öniróniával elfogadott megérzés, illetve annak való jelentőségtulajdonítás. Ez olyan… emberi, hogy úgy mondjam.
– Olvas, az látszik. De talán nem ért.
– Nem is vágyom a teljes értésére, nekem gyönyörűek azok a mondatai, hosszú-hosszú oldalai, amelyeknek csupán szerkezetét értem, tartalmát csak igen ködösen.
– Milyen zűrzavarból húzná Önt ki a velem való házasság?
– Ha k nem lenne itt…
– De, ő itt kell, hogy legyen.
– Ebben az esetben, sajnos, nekem el kell mennem.
K egy pillanatig sem igyekezett visszatartani Emesét. A lány leszaladt a lépcsőn. K hosszasan nézett utána az ablakon át, még az ablakot is kinyitotta, s odahívta k-t.
– Nézze csak!
– Mit? – hajolt ki k az ablakon.
– A futását. Mit lát?
– Semmi különöset.
– A lány titkát nem veszi észre?
– Nem én.
– Watsonnak kellene szólítanom, kedves k. Ez a nő terhes. A bő ruha, a furcsa lépések. Két hónaposnál nem lehet idősebb, igaz, mert egy hét hónapos gyerekre még rá lehet fogni, hogy koraszülöttsége ellenére életben marad. S igazán megejtő, hogy a megejtett lány ennyire bizalmába fogadott, hogy… Vagy csupán el van keseredve. Végtére is mit gondolt? Hogy elveszem feleségül, s más gyermekét nevelem, mint sajátomat?
– Gondolja, K, hogy így van?
– Bár – gondolkodott el K, miközben becsukta az ablakot, Emese már úgyis eltűnt a házak között – más gyermeke vagy más feleség testéből származó gyermek… Olyan mindegy. Ki másban bízhatna egy ilyen lány, mint egy filozófusban?
– Ugyan, K, túl messzire megy. Ezek a tények, amelyekre most hirtelen egész elméletét építi, egyáltalán nem biztosak.
– Legyen olyan kedves, k, hívja vissza ezt a lányt. A titkot már úgyis tudja. S bármit is mond a lány, azt én elmondom magának, nyugodtan magunkra hagyhat.
– S ha a lány azt kéri, hogy minden maradjon maguk között?
– Mi?
– Ha arra kéri a lány, hogy ne mondjon el nekem valamit.
– Akkor is elmondom.
– Miért?
– Nem tartozom ennek a lánynak egyelőre semmivel. A története egyelőre fontosabb.

k Emese után szaladt, s egy félóra múlva már megint ott voltak K szobájában. K kiküldte k-t, aki készségesen ki is ment, s gondosan csukta be maga után az ajtót.
– Ki a gyerek apja? – kérdezte K cseppet sem késlekedve.
– Milyen gyereknek?
– Miért olyan sürgős Önnek a házasság?
– Nekem nem sürgős.
– Azt gondoltam…
– …hogy terhes vagyok.
– Őszintén szólva: igen.
– Téved, K. A földi dolgokban nincs igazán otthon, úgy látom.
– Miért van akkor szüksége rám?
– Meglennék én Ön nélkül remekül is akár…
– Vagyis?
– Engem csupán érdekel Ön. Jóképűnek tartom, és izgalmasnak maga mellett az életet.
– És ha cseppet sem lenne izgalmas? Itt görnyedeznék az íróasztalom felett, s kiszámított rend szerint élve az életemet, maga előbb-utóbb a kertész szerelmére fanyalodva. Bár – sajnálatos módon – kertem, kertészem sincs.
– Nem kell ahhoz kertész, hogy megcsaljam magát.
– Szűz még, kisasszony?
– Örökre szűz vagyok. Ez a horoszkópom.
– Tudja, hogy szűzhártyája érintetlenségére gondolok.
– Tudom. De szűzhártyám is én vagyok. Tehát ő is szűz. Illetlen a kérdése.
– Minden jelentős költő, filozófus, politikus illetlen kérdéseket tesz fel.
– Szűz vagyok. Vajon elhiszi-e?
– Egyelőre nincs okom kételkedni szavaiban.
– Pedig, amint látja, elég önfejű, játékos és makacs tudok lenni. Honnan tudja, hogy nem csupán játékból vagyok-e itt? Tizenkilenc éves múltam, elég nagy a korkülönbség is. Aztán azzal is számoljon, hogy még sokat változom harmincéves koromig, vagy ki tudja, meddig. Amikor én harminc leszek, K filozófus, a híres, már több mint kétszer annyi. Talán már nem is él. És én, mai magamat ismerve, nem fogom őt élete végéig gyászolni. Minek várt ennyit a házassággal?
– Kész hát hozzám jönni?
– Kész.
– Hát a szülők?
– Nem beszéltem meg velük a dolgot, ahogy vágyaimat és egyéb döntéseimet sem.
– Rendben. A következő vasárnap abban a templomban… Nem, templomban nem. Vasárnap a polgármesteri hivatal előtt találkozunk. Magáért küldetek. Most elmehet.
Emese feláll, s szélsebesen elviharzik, mint akinek szöknie kell.
k meglepődve lép be az ajtón.
– Ne haragudjon, K, ezek a falak…
– Tehát mindent hallott. Segít a dolgok intézésében?
– Természetesen. Bár nagyon érdekelne, miért döntött eme… Emese mellett. Fiatalka még. S mi lesz a hölggyel, akit beszélgetésre visszarendelt?
– Ő már nem igazán érdekel. Mondja le, legyen szíves, a vele való beszélgetést. Mondja az igazat, megtaláltam az igazit!
– És miért Emese? Olyan sok… Izgalmasabb, érettebb… Nem is tudom, minden szempontból… Miért őt választotta?
– A hosszú, szőke haja megbabonázott. Ez az igazság, k. A hosszú, szőke haja miatt. Ezt fontosabbnak éreztem minden bölcsességnél.

K és Emese vasárnap összeházasodtak. Erika aznap öngyilkos lett. K csupán tizenhét év múlva. Négy év boldog házasság után tizenhárom boldogtalan házasságban élt még, legnagyobb műveit ezekben az években írta. S miután felesége, az akkor harminchat éves, gyönyörű, de igen rosszhírű asszony napokig ki sem mozdult egy másik városból érkezett nagyhangú, s új világot, új gondolkodást hirdető, sosem borotválkozó, a legmagasabb állami kitüntetést is éppen abban az évben elnyerő iszákos filozófus házából, ő k segítségével szerzett fegyverével kétszer fejbelőtte magát. Az első lövés, mivel erősen remegett a keze, csak súrolta halántékát, de gondolkodásnyi idő után a pisztoly csövét szájába vette, s újra lőtt.
Lakása ma múzeum.