Fekete-szőke színtársulat

2001 karácsonyán a Szilvási Gipsy Folk Band koncertjén, egy Váci úti kocsmában találkoztunk Dévai Balázzsal és Balogh Rudolffal. A Vareso Aver nevű cigány színház két tagja meg akarta menteni a vezető nélkül maradt, budapesti „romano teatrót”. Kiderült, hogy producerük, a szerb származású Dragan Ristic - aki néhány évvel ezelőtt színházcsináló tervekkel a tarsolyában érkezett Budapestre - váratlanul elhagyta az országot. Senki sem tudta (és nem tudja azóta sem) pontosan, miért volt olyan sietős Dragannak. Még arra sem jutott idő, hogy elutazása előtt - ahogy illik - leltár készüljön az itt hagyott és a becsomagolt dolgokról. A számvetést később elkészítettük. Soha nem vitattuk el Dragantól az érdemeit, minden pályázatunkban, nyilatkozatunkban szerepel ez a bizonyos leltár. A szerb producernek két, lovari nyelvű előadást köszönhetnek a magyarországi alternatív színházi körök, a fővárosi közönség és nem utolsósorban a nyolcadik kerület. Egyrészt a Federico Garcia Lorca drámájából készült, Lendvai Zoltán rendezte Vérnászt. Ez a folklorisztikus előadás cigányzenével, féktelen indulatokkal, rózsás szoknyákkal, roma hagyományokkal igyekezett hatni - elsősorban a nézők érzékeire. Egy Ionesco-abszurdot, a Jacques vagy a behódolást állította színpadra a színművészetin rendező szakos Balázs Zoltán. Ez a produkció már elszakadt a népies gyökerektől és a sztereotípiáktól. Stilizáltan, szinte karikatúraszerűen ábrázolta a cigány közösségekben ható folyamatokat.

Mindez tehát Dragan Risticnek köszönhető, ahogy az is, hogy a Vareso Aver megalakulásának híre megérkezett a legfontosabb helyekre. Többször cikkezett róla a Népszabadság, a Könyv7 című kulturális hetilap és - Orsós László Jakab jóvoltából - két írás is megjelent az Amaro Dromban. Lelkesen nyilatkoztak a Magyarországi Roma Parlament épületébe „bezsuppolt” produkciókról önkormányzati tisztségviselők, minisztériumi munkatársak, alapítványi referensek, kritikusok, újságírók, színházvezetők, valamint az alternatív társulatok vezetői.

A Jacques-előadásokból négy nyilvános főpróbát (vagyis a valóságos premierekénél kisebb vircsafttal kísért előbemutatót) tartott a Vareso Aver, majd a tagok - a rendező, a szervezők és a színészek - egyszer csak azt vették észre, hogy egy jól kitapintható, Dragan alakú űr maradt a társulatban. Ezzel nagyjából egy időben arra is rádöbbentek, hogy semmit sem tudnak ennek a színháznak a működéséről. Fogalmuk sem volt, honnan lett pénz a produkciókra, hogy ebből az összegből mennyit kellett világosításra, jelmezekre, színészgázsikra és utazásra költeni, hogy mi fán terem a költségvetés, a pályázat, az éves beszámoló. Egyet tudtak biztosan: nem akarják, hogy meghaljon a roma színház.

Kisebb ideológiai vitát kellett tisztázni - mindjárt az elején. Két táborra oszlott ugyanis a színházat hamvaiból feltámasztó társaság: az egyik csapat ragaszkodott a szó szoros értelmében vett roma színházhoz. Szerintük nem elég, hogy a produkciók kötődnek a cigányság kultúrájához, történelméhez, mentalitásához, hagyományaihoz, hogy az előadások lovari nyelven folynak és hogy a szereplők körülbelül fele roma. Ők azt szerették volna, ha ebben a társulatban a díszítőtől a világosítón át a statisztáig mindenki cigány. A másik táborba tartoztak a Jacques előadásban már szerepet kapott, nem roma színészek, például Soltész Erzsébet, Parti Nóra, Molnár Erika és Dévai Balázs. Továbbá azok a cigány társulati tagok, akik úgy vélték: nem ennek a vitának a mentén kellene megrajzolni az új színház körvonalait. A konfliktus végére aztán egy egészen kézenfekvő érv tett pontot: nem lehet „vegytiszta” cigányszínházat alapítani, ha a meglévő tagok legalább fele nem roma. Erre a származásilag vegyes közösségre utal a nagy nehezen elfogadott új elnevezés: a Maladype-Találkozások Színháza is. Azzal, hogy ezt a nevet kimondtuk és alapszabályba foglaltuk, többé senki előtt nem volt kérdéses, hogy a Maladype színpadán ezentúl „kulturálisan, emocionálisan, egymás hagyományait a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartva” találkoznak egymással gádzsók és cigányok. Ez a standard megfogalmazás az úgynevezett hivatalos verzió (pályázati beadványok, sajtóanyagok, meghívók szerves része). Valójában azonban már régen nem téma. Bár mindannyian kötelességünknek érezzük, hogy az összes lehetséges fórumon hangsúlyozzuk a Maladype küldetését, a napi munkában egyszerűen nem szempont már, hogy melyikünk szőke és ki fekete.

„Találkozások” persze vannak, igen gyakran. Költségvetést számolni, próbarendet összeállítani, pályázatot előkészíteni, vendégjátékot vagy fesztiválszereplést egyeztetni, megbízási szerződést és átvételi elismervényt írni gyakran összejövünk. Muszáj. De nem hiszem, hogy a színházat vezető csapatból (Balogh János elnök, Dévai Balázs művészeti vezető, valamint a produkciós vezetők: Osztolykán Ágnes és én, Valaczkay Gabriella) bárkinek eszébe jutna ilyenkor a beporosodott vita: cigányszínház-e ez, vagy sem. Színház, annyi biztos, ezt már akkor is kijelenthetnénk, ha kizárólag a rólunk megjelent kritikákból, interjúkból, rádió- és tévényilatkozatokból ollóznánk össze az öndefiniáláshoz szükséges mondatokat.

A 2002. áprilisi Jacques-premierünkön (ez már igazi premier volt, nagy vircsafttal) rögtön meghívtak minket a Pécsi Országos Színházi Találkozóra - „off” programként - és a Művészetek Völgyébe. Szó esett arról is, hogy a következő produkciót a Szkéné Színházban készíthetnénk. Hozzá kell tenni azt is, ez még a felhőtlen móka-kacagás időszaka volt. Február 15-i alakulásunk után nem sokkal ugyanis a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (természetesen gondos pályázatunk eredményeképpen), valamint a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal a kezünkbe nyomott egy kis indulótőkét. Ez a támogatás arra volt elég, hogy Maladypeként bemutatkozhassunk, és - kissé vakmerően - belevágjunk a Vérnász nyári felújításába. Ez végül, horribilis anyagi áldozatok árán, összejött: több százan izzadtak együtt a szereplőkkel a Roma Parlament szűk gangján és lépcsőházában.

Eljutottunk Pécsre, de már a POSZT-os előkészületek idején szembesülnünk kellett a - később mindennapos gyakorlattá vált - „lyukbetömködős” módszerrel. Ez nagyjából azt jelenti: van x ezer forintod, miközben az előtted álló új produkció, vendégjáték vagy fesztiválszereplés költségvetése - alsó hangon - x plusz ötszázezer. Így jártunk Péccsel is (persze a presztízsnyereség sok esetben feledtetni tudja az egészen kézzelfogható anyagi veszteséget). A Művészetek Völgyébe végül nem jutottunk el, de ezúttal nem a pénz-, hanem a helyhiány miatt. A fesztivál egy-két éve kinőtte az eredeti helyszíneit, így Galkó Balázs és Márta István további, Kapolcs környéki falvakat vont be a programsorozatba. A terepszemle után zokszó nélkül hagytuk el a pulai községháza piciny és barátságos, ám színjátszásra teljesen alkalmatlan termét. Elfogadtuk: újdonsült társulatként nem kaphatjuk meg rögtön a népszerű kapolcsi helyszínek valamelyikét.

Alakulásunk óta lecsaptunk az összes, Magyarországon létező pályázati kiírásra, és a támogatások többségét szerencsére megszereztük. Ősszel újabb, teltházas Jacques-előadásokat tartottunk a Roma Parlamentben. Ezek közül az egyiknek komoly tétje volt: a Budapesti Őszi Fesztivál keretében rendezett Soros Stúdiószínházi Napokon játszhattunk. Tudtuk, hogy a Soros Alapítvány támogatásával létrejött produkciók közül csak egyet díjaznak, ez az elismerés pedig egymillió forinttal jár. Másodikak lettünk ezen a nívós megmérettetésen (Alföldi Róbert-rendezés, Frenák-produkció, kőszínházi előadás szintén versenyzett a díjért). A Soros-kurátorokból álló zsűrinek ugyanis nem volt olyan tagja, aki ne említette volna a Maladype teltházas előadását. Schilling Árpádék felé billent a mérleg nyelve, megérdemelték. Oláh Zoltán viszont virtuóz kannajátékáért különdíjat kapott a zsűri elnökétől.

Naivak voltunk, amikor azt hittük, akaraterővel és a - már említett - lyukbetömködős technikával bármit átvészelhetünk. Tavaly decemberben el kellett döntenünk: kockáztatunk, és ígéretekre alapozva, de üres zsebbel (fél éve vártunk egy komoly pályázati támogatásra) belevágunk az új produkcióba, vagy biztosra megyünk, és lemondunk az előadásról. Az előbbit választottuk. A mai napig nem tudom, hogyan, de megszereztük a pénzt a különleges díszletelemekre, a jelmezekre és a gázsikra. Február 1-jén a francia Michel de Ghelderode művét, A bolondok iskoláját bemutatjuk a Szkéné Színházban.

Valaczkay Gabriella