A kígyókirálytól Tarzanig - és vissza

Beszélgetés Bada Mártával 

Bada Márta 1951-ben született Erdôtarcsán. Kisgyerekkora óta Gödöllôn él és dolgozik. Munkái megtalálhatók a Roma Parlament, a Néprajzi Múzeum, a Roma Nôk Egyesülete gyujteményében, valamint magángyujtôknél itthon és külföldön. A véletlen úgy hozta, hogy Bada Márta egyik gyujtôje és barátja éppen a riport készítése alatt hozott vissza egy kiállításról festményeket. Tôle hallottam, hogy ha a századelô gödöllôi muvésztelepének létezik még folytatható hagyománya és autentikus szellemisége, akkor az Bada Márta munkáiban él tovább. Nemrég a Roma Parlamentben volt kiállítása.

A Pataky Muvelôdési Házban 1979-ben rendezett elsô roma tárlat óta folyik a cigány muvészek munkáinak a gyujtése, és a Néprajzi Múzeum gyujteményében is van tizenegy munkám, hogy ha majd egyszer a cigányságnak is lesz múzeuma, ott látható legyen. Nagy részük adomány, ne ezen múljon a múzeum. Az az igazság, hogy nagyon nehéz a muvészeknek, amatôröknek, hivatásosoknak, cigányoknak eladni valamit. Ha sikerül, akkor az anyagra azonnal elmegy a pénz. Ha se vászon, se olaj, akkor kénytelen vagyok vízfestékkel, pasztellal is festeni. Minket, cigány muvészeket naivnak mondanak, holott vannak köztünk nagyon tehetségesek.

Legalább háromszor kértem a felvételemet a Muvészeti Alapba, és mindig elutasítottak, hogy nem színvonalas, amit csinálok. Aztán meguntam.

Persze. Itt van a papíron, "bemutatott munkái a maga kedvére alkotó ember öröme, azonban azok szakmai-muvészi színvonala nem éri el az Alap tagságához szükséges követelményeket". Ritka az, aki közülünk bekerül. Orsós Teréz bekerült, másról nem tudok. Nem tudom, mikor ismernek már el minket muvésznek. Akkor nekem már voltak külföldön munkáim, ôk meg azt mondják, hogy nem színvonalas. Hát bele kell bolondulni, hogy festô lehessek, vagy Alaptag. Azt nem akarom elhinni, hogy csak pancsolgatok és annak nincs muvészi értéke. Ha anynyira rossz lennék, akkor nem vinnék a munkáimat.

Én már nem vagyok naiv a festészetemben. Én szeretem a naiv embereket, mert azok tiszta érzelemmel, nem csavarosan dolgoznak, nem csapják be az embert. Mert a magyar muvészettel azért be lehet csapni az embert.

Hát a modernt. Van az absztrakt, meg a kubizmus, meg akárhány irányzat. Lehet mondani sok mindent, de hogy a nézô mit lát, az egy más dolog. Persze mindenhol vannak jó munkák is, meg kevésbé színvonalasak is. A cigány muvész sem kivétel, meg én magam se. A közönségnek is, hogy mi tetszik, mindenkinek a saját egyénisége szabja meg. Meg a szakemberek is megmondják, hogy valami muvészi érték, vagy nem. Ez nehéz dolog, és igazából nem is érdekel. Én ezt szeretem csinálni. És nem panaszkodhatok, mert az ország majd' minden részén volt kiállításom, meg külföldön is, díjakat nyertem és mugyujtôknél is vannak már képeim Gödöllôn, Budapesten, Olaszországban, de Amerikában is. Iskoláknak, óvodáknak adományoztam is, mert ôk nem mindig tudnak fizetni.

Igen, mindig. Én magamnak el tudom dönteni, hogy az most jó, vagy miért éppen úgy jó. Mert van olyan, hogy egy kép kevésbé sikerült, de mégsem nyúlok hozzá, mert az úgy jött ki. A nagy festôkrôl is hallani sokszor, hogy nehezen megy a dolog. Nálam is nehéz ez néha. Van, hogy kimegyek, festek, festek, de amit belülrôl érzek, vagy a tájból érzek, igazi belsô érzelemmel, mindig az az igazi, hogy ha ez így megvalósul. Ez mindig nagy öröm.

Munkáscsaládból, de apukám amatôr szinten hegedült. Ôk nem tudták, micsoda a festészet, csak a tanárok behívatták az anyukámat az iskolába, és mondták neki, hogy a kislánya nagyon szépen fest, tovább kellene tanulnia, de nem vettek föl a Képzômuvészeti Gimnáziumba Pestre. Kicsit el voltak keseredve, mert más nem akartam lenni, meg aztán nem is voltam olyan jó tanuló. Mondták is, ha olyan jól tanulnék, mint amennyire szépen festek, kitunô lennék. De hát mást se vettek föl, nem csak cigányt, mondták, nem kell elkeseredni. Aztán szakkörbe mentem, és Remsey Iván, akinek az egész családja a muvészetekkel foglalkozik, kezdett velem foglalkozni. Meg Gödöllôn ennek hagyománya is van, és a szakemberek szeretnék ezt komolyan folytatni. A muvésztelep vezetôje, Remsey Iván lánya, Flóra szeretné a különbözô irányzatokat összefogni, ha nem is úgy, mint régen, de valahogyan életre kelteni. Szívesen foglalkoztatják Gödöllôrôl meg a környékrôl azt, aki tehetséges, vagy szeretne dolgozni.

Ritka dolog egy városban, hogy a muvészek ennyire összetartanak, amikor olyan muvészeti harc folyik, az emberek fúrják egymást. Én nem szeretem az ilyet. Azért jó itt Gödöllôn, ahol próbálják a szépet és jót látni egymásban, igazi muvészeti társaság van. Szerintem Pesten ritka az ilyen.

Igen, meg csoportos kiállításokon és nyári alkotótáborokban, amiket Zsigó Jenô szervez, ott szoktunk találkozni, és akkor nagyon örülünk egymásnak. Ott nagyon jó társaság van, és sokat dolgozunk. Itt Gödöllôn pedig cigányoknak naiv képzômuvészeti szakkört vezetek, játékos formában. Ha a húszból csak kettô folytatja, már az is valami. Meg elmegyünk kiállítást nézni. Az lenne a jó, ha az a cigányember egy kép elôtt el tudná dönteni, hogy mi a jó benne, és meg tudná mondani, miért tetszik neki.

Igen, én itthon. Nem jártam fôiskolára, csak a szakkörbe, Remsey Ivánhoz, Mizser Pálhoz, László Lillához. De soha nem szóltak bele, hogy mit csináljak, nem befolyásoltak a munkámban. Azt szerették volna, hogy én saját magam dolgozzak, ne igazodjak, mondjuk, ôhozzájuk. De megismerkedtünk a színekkel, a foltokkal, a rajzzal. Láttak bennem valami ôstehetségest, így mondom, mert hát ôk is így mondták, és hát olyan maradtam, amilyennek indultam.

A mesét nagyon szeretem, meg ahogy a cigányemberek mesélnek. Már nem, de régebben, ahogy összejöttek, és mindig a legöregebb mesélt, azt nagyon szerettem. Ismerték a népmeséket, és azt akkor olyan cigányosan átköltötték. És engem megragadott egy-két mese világa, úgy, hogy én azt kénytelen vagyok megfesteni itt belül, megvan bennem az az ösztön, hogy együtt lássam akkor a színeket és a formákat. Ilyenkor gyorsan feldobom a színeket, aztán feltöltöm alakokkal, ha meglátok egy karakteres embert, aki nekem tetszik, mindegy, hogy cigány vagy nem cigány. Talán úgy vagyok vele, mint a költô, ha valami foglalkoztat, azt muszáj megfestenem.

Jobban szeretem, ha szóban mesélnek, ahogyan ôk ejtették ki a szavakat, az is fontos. Ma már nem mesélnek a fiatalok, de nagyon tisztán emlékszem ezekre a régi történetekre.

Vannak persze, például a kígyókirályról, amit meg is festettem és gyakran szerepel a képeimen. A cigánygyerekeknek nem nagyon voltak játékaik, és a patak partján kígyókkal meg békákkal játszottak. A kígyó ösztönösen is visszajön, nem tudom neked megmagyarázni, miért. Nagyon sok ilyen mese van, amik, ha kicsit nyugalomban van az ember, akaratlanul is elôjönnek, és akkor azt meg kell festeni. De ugyanilyen az is, ha valahol mennek emberek, színes ruhában, vagy látok egy tájat. Kivéve a csendélet, azt nem nagyon szoktam festeni. Nem is szeretem. Én a tengert szeretem, a tájképet, a virágzó fákat, a portrékat, az embereket.

Életembe' egyszer se, csak vásznon. Pedig voltunk Salzburgban is Péli Tamással, meg a Világkiállításon Párizsban, meg Hollandiában is, de egyszer se jutottunk oda. Olyan szukös volt az idô, hogy inkább a kiállítást néztük meg. A múzeumoknak nagyon örültem, és a Remsey család akkor mondta, hát nem úgy, de hogy egy kicsit Van Gogh-os vagyok, vagyis, hogy egy kicsit hasonlítok. Talán a színek miatt. Mert én azért Bada vagyok, meg az is akarok maradni. Nem is akarok másra hasonlítani.

A festô, amikor elkezd festeni még bizonytalanabb, a színfoltok ugyanúgy élnek a képen, de korábban tényleg jobban kontúroztam. Mostanában ezt feleslegesnek tartom. De ezt is én magam alakítottam így, nem mondták, hogy ez most így vagy úgy jó. A mostani kiállításon azokat a munkáimat állítottam ki, amiket a nyári muvésztelepen festettem.

De hiába megyek én ki, aranyos, a természetbe, ha azt én úgyis úgy festem, ahogyan én látom.

Szerintem az az igazi jó festô, aki nem azt festi, amit éppen lát, hanem amit belülrôl lát, azt a pluszt, amit szabad szemmel nem lehet látni. Akkor muvész valaki, ha ezt a valamit hozzá tudja tenni a képhez. És mindegy, hogy valaki dilettáns, amatôr vagy festômuvész. Az nem muvészet, ahol annyira hasonlít minden, mint a fényképen. Mert teljesen vissza tudják tükrözni a természetet, mint a fotón, de én ezt nem tartom muvészetnek.

Szeretem nagyon Van Goghot, Munkácsy nagyon szépen festett, nem arra a kidolgozott korszakára gondolok, hanem arra a durvább, foltos korszakára. Vagy Szinyei képei, amikor még olyan könnyedén feldobja a vászonra a színeket.

Én is könnyedén próbálom felvinni a színeket, és utána finomítok rajta. Van, amikor ki se keverem a színt a palettán, hanem csak a vásznon kenem szét. Nem félek kísérletezni, mert a kép, a szín mindig a fejemben van.

Jaj, az asszonyokat nagyon szeretem. A cigányasszonyok általában csoportosan vannak, mesélnek az életükrôl, a hétköznapokról, a gyerekek körülveszik ôket. Az asszony irányította az életet, mármint a családot. Azért ilyen szépek, teltek, elevenek. Rajtuk keresztül mutatom be a cigányság életét a cigányságnak, de a magyarságnak is. Hogy milyenek vagyunk.

Hát azt a tévében láttam. Na de nem így, csak vannak kiszámíthatatlan, inspiráló dolgok, amikre egyszeruen oda kell figyelni. Például nagyon szeretem a tájat, a természetet, de ember vagy ház nélkül nem tudom elképzelni. De a madarat, ezt a félig embert, félig állatot sem tudom mese vagy történet nélkül elképzelni.

Aknai Katalin