Minden esetben olyanról, ahol egyenlô eséllyel indulhatnak gyermekeink a tudás rögös és elôítéletmentes útjain, ahol a hovatartozás nem befolyásolja a munkavállalást, ahol az ország vagyonához, értékeihez, kulturális intézményeihez egyenlô esélyekkel férhet hozzá mindenki, ahol az alkotmányos jogok, a kisebbségi jogok érvényesülhetnek, ahol a kisebbségek megválaszthatják vezetôjüket, parlamenti képviselôjüket, ahol gyakorolhatják identitásukat, nyelvüket, ahol a pártok nem állítják szembe a szegényeket a még szegényebbekkel, ahol nem érdemesekre és érdemtelenekre osztják az embereket, ahol a haza mindenki számára biztonságot, fedelet, munkából való megélhetést jelent. Ilyen országot álmodunk magunknak és másoknak. A kérdés az, hogy van-e Magyarországon olyan párt, amelyik azt mondaná: igen, mi felvállaljuk a romák munkavállalásának, oktatásának, képzésének, átképzésének, politikai jogainak biztosítását, egy egészen új törvény megalkotásával. Ilyen nincs.

Ugyanakkor a mindenkori kormányok úgy viselkednek, mintha Magyarország a kisebbségi és alkotmányos jogokat a világ legjobban tiszteletben tartó országa lenne. Igyekeznek egy diszkriminációs törvénnyel félrevezetni a hazai és a nemzetközi közvéleményt, de a magyarországi Roma Parlament politikai állásfoglalása szerint nem diszkriminációs törvényre, mint inkább egy új törvényhozásra, illetve új alkotmány megalkotására van szükség, a kisebbségek bevonásával. Egy diszkriminációs törvénnyel nem lehet megakadályozni a közvetett népirtást, az intézményes üldöztetést, az oktatás körül kialakult helyzetet, a munkavállalás területén utolérhetetlen, roma származás miatti elutasítást, a kilakoltatás elôítéletes intézkedéseit, a települések romamentesítésére tett kísérleteket, a településeken a romák lakásvásárlásának megtiltását, a roma gyerekek különoktatását kortársaiktól.

Végtelenül sorolhatnám azokat a problémákat, amelyeket nem lehet egy diszkriminációs törvénnyel pótolni, sôt ez nagyobb teret biztosítana az utolérhetetlen diszkriminációnak. A Miniszterelnök büntetlenül gyalázhat bennünket, uszító beszédet mondhat a rádióban, a televízióban. Minden hétre esik a romák ellen egy-egy támadás, amit a rendôrök is megengedhetnek maguknak büntetlenül (feletteseik dicséretben részesítik ôket), akkor, amikor hétéves gyereket is bántalmaznak.

Munka, tanulás, rend az új szlogen (ezt mondta Hitler is: "a munka szabaddá tesz"). A mi esetünkben meg kellene fordítani a sorrendet úgy, hogy tanulás nem cigányosztályokban, munkateremtés, természetesen, és a rend mindenkire egyformán vonatkozik, még talán a kormánypártok egyes képviselôire is.

Magyarországon és Európa több országában másodrangúként, kiszolgáltatottként él nemzetünk évszázadokon át. Gyermekeink fáznak, éheznek, félünk a fedélnélküliségtôl, a munkavállalás lehetetlenségétôl és még sokáig sorolhatnám azokat a félelemre okot adó buncselekményeket, amelyeket a romák ellen követnek el a mindenkori kormányok.

Tudom, hogy a nincs nagy úr, ami régóta uralkodik fölöttünk. Nehéz bizonyos dolgokat megértetni velünk, amikor éhezünk, várjuk a kilakoltatás napját, félünk a gyermekeink elvesztésétôl.

Mit tegyünk tehát? Maradjunk vagy vegyük a nyakunkba a nagyvilágot? Próbáljunk szerencsét valamelyik demokratikus országban, ahol emberként élhetnénk? Ki tudja megadni a választ ezekre a kérdésekre? Mit tehet hát az a nép, amelyik nem tud részt venni az egyéni, illetve a kollektív érdek érvényesítésében? A kormányok mindent elkövettek, hogy a hovatartozásunkat, kultúránkat, nyelvünket megtagadjuk, hogy szégyen legyen cigánynak lenni. Megpróbálják elhitetni a világgal és velünk is, hogy a sorsunkért kizárólag mi vagyunk a felelôsek. Csakhogy ma már nem lehet a világot becsapni, lejárt a hazudozások ideje, ma már mi is eljutottunk odáig, hogy megszólaljunk a saját érdekünkben a világ elôtt. Hiába próbálnak megosztani bennünket némi morzsákkal. Igaz, hogy még tanulnunk kell harcolni, túltenni magunkat az egyéni érdekeken a kollektív érdekek érdekében.

A nyelvünk, a kultúránk, a hagyományaink ugyanolyan fontosak, mint bárki másnak, ennek ellenére mindent elkövettek, hogy elfelejtsük azokat. Ugyanakkor ôk maguk foggal-körömmel ragaszkodnak a sajátjukhoz határon belül és kívül. A népünk megsemmisítésére tett kísérlet mély nyomokat hagyott bennünk. A mi népünk még mindig fél a megtorlástól, kitörölhetetlen fájdalmat, félelmet okoztak nekünk. Szellemileg, fizikailag leépültek vagyunk. Az országban több olyan támadás ért bennünket, amiért tömegesen kellett volna fellépnünk egymásért, nem tettük, mert a félelem úrrá lett rajtunk, amit régóta nem tudunk legyôzni.

Kérdés az, hogy Nyugat-Európa folytatja-e a romák mellett való kiállását, vagy hallgat és szemet huny a romák üldöztetése és közvetett népirtása felett. Ugyanakkor megtehetné azt is, hogy a magyar kormánynak segítséget nyújtva kötelezi azt a romák intézményes üldöztetésének és közvetett népirtásának megakadályozására úgy, hogy maga is és a romák által választott vezetôk vesznek részt a program megvalósításában.

Mi, romák nem tartozunk Európához? Miért vetett ki magából Magyarország? Vagy talán mégsem az ország? Hát akkor ki? A mindenkori kormányok? Az egyes rasszista csoporthoz tartozók? És ha igen, miért asszisztál hozzá a nép, a romák egyes vezetôi? És mit teszünk mi szenvedôk, van-e elég bátorságunk fellépni, ha kell, a világgal szemben is? Én azt mondom, igen. Lehet, hogy hosszú és rögös lesz az út, amit végig kell járnunk, kéz a kézben. Ha kell, életünket sem féltve, mert meg lehet halni gyáván, megalázva, és meg lehet halni felemelt fejjel egy igaz ügyért, a saját népünk megmentéséért.

Amelyik nép nem ezt teszi, az elôbb-utóbb eltunik a föld felszínérôl.

A múltunkért, a jelenünkért és jövônkért:

OPRE ROMALE!

Strasbourg, 2001. március 23.