A védônôk és a "mások"

Az elemzésnek ebben a szakaszában elsôsorban arra voltunk kíváncsiak, hogyan látják beszélgetôpartnereink - mint a saját kultúrájukat, a többségi társadalmat családi és szakmai szocializációjuk révén is képviselô személyek - azokat az embereket, akik szemükben a "másságot" képviselik. Kérdéseink is úgy hangzottak: "Milyen a viszonyuk azokhoz, akik >mások<, akik más szokásokat, kultúrát, életmódot képviselnek? Miben látják a különbséget? Kívánják-e befolyásolni ôket abban, hogy átvegyék a többségi társadalom értékeit és normáit? Milyen eszközök állnak ehhez rendelkezésükre?"

Az elemzés során a szövegek ismeretében meghatároztuk azokat a kategóriákat, amelyek magukba foglalják a kérdéssel összefüggô megfogalmazások többségét. Két változócsoportot hoztunk létre, amelyek ugyanannak a szövegnek kétfajta megközelítését reprezentálják. Egy-egy szövegrész, mondat, tartalmi egység ugyanis egyrészt jellemezhetô a benne elôforduló személy és csoportja jellegével, típusával, másrészt pedig megfogalmazódik benne az adott személyhez, csoporthoz fuzôdô viszony, a vele kapcsolatos attitud.

A cigány másságnak az interjúkban elôforduló egyik gyakori típusára az "etnikai", a másik típusra pedig a "kulturális" jelzôt találtuk a leginkább a szövegekhez illeszkedô, a szövegeket többé-kevésbé lefedô, és talán sem a megszólaltatott védônôk, sem a tárgyalt kisebbség szempontjából nem sértô meghatározásnak.

Az "etnikai cigány" változóban olyan általánosságban megfogalmazott vélemények, megállapítások szerepelnek, amelyekben a cigányok a magyar társadalomtól markánsan elkülönülô kisebbségként tunnek fel. Az ide sorolt szövegek szerint a cigányság olyan nép, amelyre nemcsak az jellemzô, hogy más a történelme, mások a hagyományai, mint annak a társadalmi többségnek, amellyel évszázadok óta együtt él, hanem az is, hogy tagjai maguk is eltérnek a magyar társadalom tagjaitól. Az eltérésnek külsô jegyei (bôrszín, testalkat, látható viselkedés stb.), illetve más, születés által meghatározott jellemzôi vannak, amelyek a csoport tagjai számára sorsszeruek, szinte megkerülhetetlenek. Ezek a jellemzôk a "vadember", a "természeti nép" kategóriáihoz is közel állnak, azaz a civilizálatlanság, az ösztönök kontrollálatlan kiélése, a kultúra magatartást és életmódot szabályozó kényszereitôl való függetlenség fejezôdik ki bennük. Például: "Ezek a típusú családok a korlátokat, a szabályokat nagyon nehezen tudják átültetni a saját életükbe. Tehát ôk valahol még a szabadságnak azt a fajta oldalát gyakorolják, amit mi már nem. Most a szabadságot nem úgy értem, hogy persze mindenki boldog a maga bôrében, ha azt meg tudja teremteni, de az ô szabadságuk azt jelenti, hogy ôneki nincs napirendje, ô nem tartozik az idôrenddel elszámolni." Az ôsi, természeti népek mintájára találnak magyarázatot például a cigányok "szaporaságára" is: ".Az egész vándor életmód meghatározza .Hisz ônáluk a gyermeknemzés, nem szabad azt mondani, hogy azért csinálja csak a cigány, mert a családi pótlékért. Kétségkívül jövedelem is van belôle, ugye, mert családi pótlék, de ennek a hátterében nem olyan egyszeru ezt summázni. Mert e mögött ott húzódik az a nagy tradíció, ami az állatvilágtól kezdve, ugye, minden élôlényben benne van, a fajfenntartás . s ez egy olyan természetes dolog náluk, hogy megérett az a lány arra, hogy férfival háljon, ahogy ôk mondják, akkor ennek a következménye az, hogy gyerek lesz."

Szemben az elôzô, sorsszerunek tételezett, a származással, genetikával, biológiai adottságokkal, és az ezekre szorosan ráépülô életmóddal és viselkedési formákkal jellemzett, determinisztikus cigányképpel, a "kulturális cigány" kategóriába azokat a szövegeket soroltuk, amelyek mögött a cigányságnak egy társadalmilag felépített, történetileg kialakult definíciója sejlik fel: "Évszázadokon keresztül lökték ôket mindenhová, üldözték, irtották ôket tuzzel-vassal. Ezért nincs bennük meg a régihez ragaszkodás, az a röghöz kötöttség, mint bennünk magyarokban például. Azért én azt hiszem, hogy jó részük, ahogy lassan beépül és bekerül normális körülmények közé . az alatt a harminchárom év alatt is, amióta én védônô vagyok, iszonyú nagy változásokon mentek keresztül. Akkor, 33 éve az oltásra a gyereket be nem hozták volna, hanem kimentem a putriba, és beadtam ott, mert annyira féltették a gyereket. Eljutottunk odáig, hogy sokszor tán jobban számon tartja, mint most a magyar, hogy oltás jár az ô gyerekének, jaj, csak nehogy beteg legyen."

A védônôk "másokhoz", elsôsorban a romákhoz fuzôdô viszonyát, a velük kapcsolatos bánásmód indítékait, magyarázatát, illetve ezeken keresztül a védônôi szerepet betöltô személy adott csoport irányában mozgósított személyiség-rétegét pedig a következô, "én-típus" elnevezésu viszony-változókkal írtuk le:

"Leíró"-nak neveztük az olyan megfogalmazásokat, amelyekben a védônô látszólag elkerüli az adott csoport minôsítését, tényszeru módon, értékmentesen igyekszik leírni a foglalkozása során tapasztaltakat. "Nagyon sok 10-12 éves kis cigánylány kimarad az iskolából, mert már megvolt a lakodalom, mert már megtalálták a korban neki való fiatalembert, és attól kezdve magántanuló a kislány. És nincs meg a nyolc általánosa. Tehát itt hiába mondja a miniszterelnök úr, hogy legyünk azon, hogy kisebbség ... hogy érjük el, hogy ôk is ugyanúgy iskolázottak legyenek, és hogy segítsük ôket. Nem tudunk segíteni, mert nekik ez az alap-életformájuk."

Az "anyai" kóddal azokat a megszólalásokat láttuk el, amelyek szerint a védônô, észlelve az adott "más-csoporthoz" tartozó családban felmerülô problémát, igyekszik beavatkozni, igyekszik a családot a szemléletének, szakértelmének megfelelô viselkedések felé irányítani. Ebbe a változóba a védônô profiljának megfelelôen többnyire a tanácsadás formájában történô beavatkozásokat soroltuk, amelyek a szövegek tanúsága szerint a védônô gondoskodó, "anyai" énjét mozgósítják. Az ilyen szövegekben gyakran felbukkan a "szeretet" szó. Az anya-gyerek kapcsolat meghatározó érzelmének analógiájára, függetlenül a gondozott adottságaitól, tulajdonságaitól, azoktól a problémáktól, amelyeket a még neveletlen "gyermek" a szülônek okoz, a teljes és feltétel nélküli elfogadást sugallják ezek a szövegek. Ahogy a jó szülô is igyekszik pozitív, követendô példákat állítani a gyerek elé, ugyanúgy a védônôk is gyakran élnek ezzel a módszerrel: "Nagyon jól bevált módszer volt nekem, amikor több cigány családom is volt, akinél sikerült valamit elérni, azt a többiek elé példaként állítani. . Fontos, hogy ô maga is tudja, hogy igenis ô példa a többiek elôtt, nem akart lemaradni. Ez olyan, mint a gyerekeknél, hogyha azt mondják egy rossz gyereknek, hogy nézzétek, gyerekek, ezt így kell csinálni, mert ez és ez ilyen jól csinálta, a gyerek is úgy van vele, hogy igyekszik annak megfelelni, amit elvárnak tôle."

Az "averzív" kategóriába soroltuk azokat a védônôi megnyilvánulásokat, amelyekbôl a gondozott család, személy(ek) iránti tartózkodás, esetenként félelem, undor fejezôdött ki: "Volt a mezôn egy ház. ... Nagyon messze volt a muúttól, bozótba, erre-arra kellett menni, s ott a rengeteg család, meg azok a kutyák, a fára meg a kiszerelt hangszóró, a rádiós mulatozás, a kiabálás. . Szóval kemény dolgunk volt oda bejutni. Félve is mentem. Azzal fogad reggel az anya, hogy a gyógyszeres dobozt megrágta a patkány, ott fent a szobában, ahol laktak." Ide soroltuk az olyan szövegeket is, amelyek azt tükrözik, hogy személyes tapasztalatok hiányából, mások történeteibôl táplálkozik az elôítéletes, félelemteli, averzív hozzáállás: "Nagyon sokszor volt már úgy, hogy megkérdezték tôlem, így a fehér családok közül a körzetben, hogy hogy merek bemenni. Valahogy megütött, hogy hát hogy kérdezhetnek ilyet, mert végül is ugyanolyan emberek, és mégis megkérdezik, hogy merek bemenni, meg hogy merek végigmenni abban az utcában, mert van egy utcám, ami szinte csak cigány, és fehér nem is lakik benne. És akkor mondja egy kismama, hogy hát ô még ott gyalog sose ment végig, mindig a férje viszi autóval, és ez úgy megdöbbentett, hogy ennyire mégse kellene tôlük félni".

A kliensekkel való kapcsolattartás elôhívhatta a védônô "hatósági-énjét" is, azaz a tapasztalt hiányosságok, a "normálistól" eltérô gondozási-ápolási-gyermeknevelési szokások láttán szerepének "hivatalos", az egészségügyi intézmény nevében ténykedô oldalát mozgósította. A családok életmódját, jövedelemhez való viszonyát, pénzének beosztását is felügyelete alatt tartó védônô hatásos eszköze - éppen mert a segélypapírok kitöltésében az esetek többségében a családok segítségére van -, hogy maga kísérli meg eldönteni, érdemes-e az adott család a segítségre: "Tôlem egy cigány család sem kért segélyt, nem engedtem. Nagyon sajnálom, de amikor jött nekem, hogy védô néni, tessék írni segélyt, mert nincs pénzem ennivalóra, de amikor már rendszeresen jött, havonta jött volna pénzért. Tudtam, hogy a férje - nem férje, élettársa - nem dolgozik. De ugyanakkor ott a kávéfôzô, a mikró, a hutôszekrény. Honnan? Én nem tudtam megvenni a mikrosütôt, neki ott van, és jön segélyért. Mondtam, hogy nagyon sajnálom, de nem írom meg a papírt."

Az elemzés során megnéztük, hogy mely "más-csoporthoz" milyen magatartási változó tartozik jellemzôen, azaz az egyes csoportok a védônôi személyiségnek melyik rétegét hozzák muködésbe. A sikeres, anyai típusú gondoskodási mód említések kétharmada a "társadalmilag konstruált cigány"-ként leírható csoporthoz fuzôdik, ezzel szemben kizárólag a származási-biológiai alapon definiált cigányok váltották ki a védônôkbôl az "averzív" címkével ellátott, kerülô, félelemmel teli magatartást, vagy legalábbis velük kapcsolatban fordultak elô olyan kifejezések, megjegyzések, példák, amelyek ennek a csoportnak az idegenségét, a többségi társadalomtól való teljes különállását bizonyították. Ugyancsak velük kapcsolatban fordult elô a legtöbb olyan történet, amelyben a védônô "hatósági én"-je jutott szerephez, vagyis amelynek során a védônô mint az egészségügyi rendszer képviselôje az illetékes hatóságokra hivatkozott - esetenként ténylegesen kérve is az intézkedésüket -, ha máshogy nem tudta elérni az illetô családok együttmuködését a gyermekekrôl való gondoskodás terén.

A szövegek elemzése alapján megkíséreltük meghatározni az interjúkból kirajzolódó védônôi modelleket a mássághoz való viszony szempontjából. A védônôk relatív többsége - 46 százaléka -, ha nem is kizárólagosan, de döntôen a társadalmilag konstruált cigánykép mellett kötelezi el magát. Úgy látja roma gondozottjait, mint akik szélsôségesen hátrányos társadalmi helyzetük foglyai, és a rendszerváltozás utáni magyar társadalom egyértelmu vesztesei. Az iskolázatlanság, a rossz foglalkozási körülmények, a munkanélküliség, a rossz lakásviszonyok, és általában a szegénység akadályozza meg ôket leginkább abban, hogy a gyermekek ápolásával-gondozásával kapcsolatos, védônôk által közvetített normákat betartsák. A türelmes és szeretetteljes, empatikus odafordulás, a védônô "anyai én"-jének mozgósítása az esetek többségében a védônôk megítélése szerint sikerre vezet, és csak ritkábban kell tapasztalniuk, hogy erôfeszítéseik kudarcot vallanak, ám a kudarc magyarázatára is inkább a szociális helyzetbôl fakadó nehézségeket hozzák fel. Bár közöttük is vannak olyanok, akik a cigányok egy részérôl általában, illetve gondozott családjaik közül némelyikrôl konkrétan azt gondolják, hogy a velük kapcsolatos nehézségek a veleszületett, vagy legalábbis kulturálisan átörökített "cigány sajátosságokból" következnek, még ez a szemlélet sem ingatja meg ôket abban, hogy a jó szándékú segítségnyújtás, tanácsadás célravezetô lehet. Ezt a típust "elfogadó-objektív" védônô modellnek nevezhetjük.

Ezzel szemben a válaszoló védônôk több mint harmada kizárólag olyan módon jellemzi az általa ismert cigány családokat - és rajtuk keresztül a cigányokat általában -, mint akik a magyar társadalmi többségtôl születésük okán, biológiai-genetikai tulajdonságaik révén, illetve a magyar társadalomtól idegen szokásaik, hagyományaik miatt (korai házasságkötés, korlátlan és szabályozhatatlan gyermekvállalási szokások, a gyermekápolás és gondozás tradicionális, generációkon átörökített, károsnak megítélt jellegzetességei stb.) különböznek alapvetôen. Az ilyen, általunk "etnikai cigány"-nak nevezett csoport tagjai iránt tanúsított védônôi magatartás két jellemzô megnyilvánulása az, hogy a "hatósági én", illetve az "averzív én" felülkerekedik a gondoskodó "anyai én"-en. Azok a védônôk, akik a cigányságot kizárólag mint származása alapján determinált népcsoportot jellemezték, és akik ezzel a csoporttal kapcsolatban nem utaltak történeteikben másfajta védônôi attitudre, mint a távolságtartó és a magasabb hatóságok segítségével, az ô nevükben korlátozó, fegyelmezô magatartásra, az "elutasító-elôítéletes" védônôi magatartási modellt jelenítik meg.

A válaszolók 17 százalékát nem tudtuk besorolni egyik modellbe sem, részben, mert a velük készült interjúk sem a cigányokkal, sem másfajta "mássággal" kapcsolatban nem tartalmaztak szövegszeruen értékelhetô válaszokat - és ez a hiány bizonyos fokig a téma számukra irreleváns voltát, talán problémamentességét jelzi -, részben pedig azért, mert az általuk elevenített történeteik ambivalensek, egyszerre sorolhatók mindkét modellbe. Jobb híján ezt a csoportot "semleges"-nek nevezhetjük.

Azt találtuk, hogy a fiatal védônôk inkább hajlamosak rá, hogy elôzetesen szerzett ismereteikre, beléjük ültetett szorongásaikra, elôítéletes tudásukra támaszkodjanak, mint azok, akiknek a sokéves gyakorlati munka során alkalmuk volt közelrôl megismerni azokat az embereket, akiket a társadalmi többség félelmet, zavart keltô, idegen csoportnak lát. Így reménykedhetünk abban, hogy a mintánkban ugyan kisebbségben lévô, mégis riasztóan nagy arányt képviselô "elutasító-elôítéletes" csoport tagjai a pályán maradva képesek lesznek rá, hogy ne maradjanak prekoncepcióik foglyai, hanem a késôbbiekben majd személyesen szerzett, elfogulatlanul értelmezett tapasztalataikra támaszkodjanak.