Belsô képek

Balogh Balázs András festôművész

Szűkszavú életrajza szerint 1940-ben született Kassán. Miután szüleit 1944-ben elvesztette, ötéves koráig nagyanyja nevelte, majd lelencházba, nevelôszülôkhöz került. Gyerekkorától fogva rajzol, 1975-tôl fest rendszeresen. Számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt itthon, külföldön 1992-ben mutatkozott be a párizsi Magyar Intézetben feleségével, Oláh Jolánnal együtt. Jelenleg életmu kiállítása látható a Roma Parlamentben. A beszélgetés ebbôl az alkalomból készült. 

Fotó: Németh Dániel

Meséljen egy kicsit a párizsi kiállításról.

A Jolánt meg engem meghívtak a Magyar Intézetbe. A Nógrád Megyei Múzeum, meg a tanács szervezte, és hát így kerültünk ki. 
És milyen volt ott?

Hu, ha én azt tudnám! Hát sokat járkáltunk. Meg azok a furcsa ételek, nem is tudom, mik voltak. Jártunk annál a nagy toronynál, meg voltunk a Jolánnal a Diadalívnél. Kétszer körbejártuk. Várost néztünk. 

1995-ben készítettek magáról és a feleségérôl egy portréfilmet, amelyben mondott néhány érdekes dolgot, amit aztán nem fejtett ki egészen. Például, hogy nagyon akarta és nagyon dolgozott azon, hogy valamiféle sajátos stílust alakítson ki, amit csak maga tud és különbözik mindenki másétól. Hogyan fog hozzá az ilyesmihez az ember?

Ezeket a képeket, amiket most lehet látni, ponttal kirakom. Az elôzô képeimet úgy festettem, mint azok a muvészek, akik csak keverik a festéket és húznak vele. 

A felesége is éppen így dolgozik.

Igen, a Jolán húzza a festéket, és nagyobb színes felületeket fest. Említettem, hogy elôtte én is így dolgoztam, az a több mint hatvan kép, amit összevágtam, így készült. 

Az egyetlen korai képe, amit a filmen látni lehetett, abból az idôbôl való?

Hát egy vagy kettô maradt belôle. 

És azok hogy élték túl a megsemmisítést?

Hát úgy, hogy már megvásárolta a Roma Parlament, vagy jobban mondva a Cigány Ház, mert parlament akkor még nem volt. A legelsô Autodidakta Cigány Képzômuvészek kiállításán vásárolták meg. 

Adott már el képet?

Igen. Vett a Roma Parlament, a Néprajzi Múzeum meg magángyűjtôk. 

Meg tudnának élni ma csupán képeladásból?

Hát nem maga az elsô, aki ezt kérdezi. Ebbôl nem lehet megélni. Van hatvanezer forintunk kettônknek. És néha egy-egy eladás, de különben semmi. Akkor kölcsönkérünk. 

És mikor vett ecsetet a kezébe elôször? Sok cigány festô életrajzában olvastam, hogy a rajzolással, festéssel való találkozás olyan mesés-látomásos körülmények között zajlott. Ez tényleg ilyen misztikus élmény?

Az az igazság, hogy a rajzolás gyerekkorom óta ment. Rajzoltam én mindig, de hát mit tudtam én még akkor. Úgy 1963-64-ben vettem elôször ecsetet a kezembe, úgy, hogy akkor én most hozzáfogok festeni. Ez akkor volt, amikor Salgótarjánba kerültem. Mert hát mit tud az ember csinálni, ha cigány azon a zsúfolt telepen? Vagy kocsmába ment, vagy kártyázott. Ha kártyáztam, a pénz ment el, amit a gyerekekre szántunk, ha kocsmába mentem, ugyanúgy. Valamivel csak foglalkozni kellett. És akkor jött a festés. De akkor még nem volt nekem anyagom, amivel ezt tudtam volna csinálni. Összevissza festettem vízfestékkel, avval, amit éppen összekapargattam, még zománcfestékkel is festettem. 

Ma már csak olajjal fest, tisztán, keveretlenül hordja fel a festéket.

Amikor én úgy látom, hogy a pontozásból nekem ott a felületen az a szín elôjön, amilyet én akarok, akkor otthagyom. 

Azt is a filmen mutatták, hogy elôször aprólékosan felrajzolja a vázat, aztán tölti ki festékkel. Úgy dolgozik, mint egy szônyegszövô.

Így van, pontosan. Az az igazság, hogy én megrajzolom a figuráim, mert amíg egy kép elkészül, csak rajzban, ahhoz nekem kell két-három hét. Én nem szoktam elkapkodni. Akkor rajzolok, amikor eszembe jut egy bizonyos mozdulat, amit én láttam a cigány emberektôl, egy guggoló alak, vagy egy ember, aki kanállal eszik, vagy jövés haza, menés a kocsmába, teljesen mindegy. Ha azokat a jeleneteket én összerakom a fejemben, és ha úgy látom, hogy a képet kitölti, akkor megcsinálom. 

Tehát, ha gondolatban készen van a belsô kép, akkor azt maradéktalanul át tudja tenni a síkba?

Pontosan, akkor ráteszem a vászonra. Megrajzolom magamnak, és már kész. 

Nagyon jellegzetesek az alakjai is: az arcok, az emberi alakok szinte mindig ugyanazokból az elemekbôl épülnek fel. Olyan, mintha valamiféle séma szerint rendezné a képet. Ezek is ilyen elevenen élô, mondhatni, ôsképek, amiket követ?

Pontosan. De ez mind azért van, mert amikor az ember egy cigánytelepen lakik, az a cigány holnap is ugyanaz az ember, holnapután is, csak más a foglalkozása, a mozgása, máshogy beszél, de a cigány mindig ugyanaz. Szóval, értjük egymást. 

Ezért érzem azt, hogy ezek a képek idôtlenek, valamiféle állandóságban lebegnek?

Én ezen nem szoktam soha változtatni, mert ha én például a Józsi bácsit megfestem ma, de az a Józsi bácsi él még holnap is, és ha egy bizonyos dolgot csinál, ami nekem megtetszik, és az bennem megmarad, akkor én azt lerajzolom, megfestem. Az bennem mindig így van. 

Hány képet hordoz a fejében?

Hát, van néhány a fejemben. Ilyenkor csak ezekkel foglalkozom, mert különben kizökkenek, kimegyek abból az állapotból. Az az igazság, hogy amikor én rajzolom mondjuk a Józsi bácsit, akkor közben vele beszélgetek, ott bent minden lejátszódik újra. Ez mind azért van, mert én köztük laktam, ismerem ôket, és ez nekem mindig újból elôjön, akármihez is nyúlok. Mindenki mondja a magáét. És így alakulnak ezek a történetek, és én azt akarom megmutatni a képeimen, hogy valamikor így élt az a cigány. Én mindig azokat az embereket, családokat festem, ahol nevelôdtem. Mindig is cigánytelepen laktam, soha másutt. És felnôtt koromban is mindig cigányok között laktunk. 

A maga házai apró tákolmányok, ki-bejár rajtuk a szél, az emberek hozzájuk képest meg nagyok, mintha alulról nézné ôket.

Nem tudom, miért éppen így van, de én így tartom jónak, meg szépnek. Ehhez már igazán nem tudok mit mondani. 

Salgótarjánban ismerik mint festôt?

Igen, most már kezdenek megismerni. Szerepelek tévében, rádióban, volt jó párszor kiállításom. Most a Roma Parlamentben is voltak kétszázan, az biztos. Az nagyon emlékezetes és szép volt számomra. 

Salgótarjánban sok muvész él. Tartják a kapcsolatot egymással? Van-e ott ilyen szempontból közösségi-muvészeti élet?

Én hármat ismerek, akivel szoktunk beszélgetni. 

Azt tudom, hogy Balázs János miatt semmisítette meg a korai képeit, de valójában milyen volt a viszonyuk? Beszéltek egyáltalán?

Vele egyáltalán nem volt közvetlenül kapcsolatom, mert tudniillik az volt a helyzet, hogy azt mondta az egyik muvészettörténésznek, aki, szegény, már meghalt, a Néprajzi Múzeumban dolgozott, szóval azt mondta neki a Balázs János, amikor meglátogatta - szó szerint -, hogy ha énhozzám le mer jönni, megnézni a képeket, vagy szóba áll velem, oda a lábát többé be nem teszi. 

És ezt miért mondta?

Mert a Balázs János énrám haragudott, mert tudta, hogy én is festek. Ô volt a legnagyobb ellenségem. 

De miért kellett tönkretenni a képeit? Hisz éppen magának éreznie kellett, hogy amit csinál, az jó.

Ez a muvészettörténész is csak mondta a szöveget, imádta a Balázst, nyomta a szöveget, hogy az András így meg úgy a János bácsit utánozza, hogy ez szépen lassan elterjedt. És akkor én azt mondtam, hogy ha ez így van, akkor én befejezem a munkát. És akkor széttéptem minden képet és felgyújtottam. 

Ezt nem csak maga érezte így?

Nem, nem. Volt itt más muvészettörténész is, és ez talán még a mai napig is benne van a levegôben. Én megmondom neki a szemébe, de neki is volt ilyen szövege. 

A felesége is fest. Szoktak beszélni a festészetrôl?

Nem, soha. Én is azt tartom, meg ô is, hogy az én munkámnak az övéhez semmi köze, és énnekem sincs hozzá semmi közöm, hogy ô mit csinál, mit fest. 

Én valahogy úgy láttam, hogy a muvészekben általában munkál valami elemi igény, hogy beszéljenek a muvészetükrôl.

Másoknak szívesen elmondom. Jolánnal nem tárgyalunk ilyen témákról. A másik dolog, hogy én mindenkit szeretek, aki fest vagy dolgozik. Nem tudok különbséget tenni senki között, mert - nem akarok nagy szavakat használni - én nem akarom meghatározni senkinek a munkáját, hogy az most jó vagy nem jó. De ha valami jót látok, amirôl belül érzem, hogy az jó, akkor én azt nagyon tudom szeretni, azt az embert tisztelni, becsülni. Még ha tudom is, hogy még csak most kezdte. Ha látszik rajta a tehetség, azt nem szabad elriasztani, tönkretenni, mint ahogy engem is próbáltak, hogy a Balázs Jánost utánozom, hogy erre hasonlít, meg arra hasonlít. Én ezt nem akarom. 

És magát segítette valaki?

Senki a világon. Jobban mondva ez így nem igaz, mert akiknek tetszettek a munkáim, azok mondták, hogy csináld tovább, mert ez nagyon jó. Ilyen volt persze, ez segítség volt. Egyetlen fordulat volt az életemben, mondom, amikor elégettem a muveimet. De azóta minden változatlan. 

A film legalább öt éve készült. Ott lehetett látni egy félkész képet, amirôl nem tudtam volna megmondani, hogy mostani-e vagy régebbi. Nagyon következetes a képei építésében.

Nekem magamnak is feltunt, hogy nem tudom, tíz éve készült-e egy festmény vagy hat éve. A figurákon meg a ruhákon vannak különbözôségek, de abban, amit és ahogyan csinálok, abban nincs. 

A film elején tárgyilagosan elmesélt egy történetet egy sebesült galambról, akinek a kifordult beleit tuvel-cérnával összevarrta, a szájából etette. A galamb felgyógyult és kirepült. Nekem nagyon tetszett ez a történet. Miért mondta el?

Úgy akartam, hogy a bevezetôben legyen valami, hogy más legyen az én lelki világom, és legyen más a riporteré is. Mert ô egybôl a festészetrôl kérdezett. De ha én ezt nem mondom el, nem tudtam volna magamról se beszélni. Mikor a galamb elment, búgott kettôt, elköszönt és eltunt az akácfáról.

Aknai Katalin