Kedves pályázók!

Tavaly november 26-i határidôvel az Amaro Drom szépirodalmi pályázatot írt ki. Szerencsére rengeteg pályamunka érkezett, ami sajnos azzal járt, hogy a december végére, majd januárra ígért, a legjobb mûvekbôl szemezgetô különszám egy hónapot csúszott. Ezért elnézését kérjük az összes – okkal türelmetlen – pályázónak, reméljük, a most kezükben tartott válogatás még azokat is kárpótolja a késedelemért, akik – most – nem nyertek.

A zsûri tagjai voltak Jónás Tamás költô, lapunk munkatársa, Orsós László Jakab esztéta, a Nappali Ház címû folyóirat szerkesztôje, a Színház és Filmmûvészeti Fôiskola tanára és Kerényi György, az Amaro Drom fôszerkesztôje. Ôk hárman a következô döntésre jutottak:

Vers kategória:

1. Fecske Csaba, Miskolc            40000 Ft

2. Németh Attila, Nagybörzsöny   20000 Ft

3. Markó Pál, Budapest            10000 Ft

Próza kategória:

  1. Hegedûs Erika, Füzesabony            40000 Ft

2. Pólya Zoltán, Bicske  20000 t

3. Szitai Emilia, Karcag 10000 Ft

Gratulálunk nekik és gratulálunk mindenkinek, azoknak is, aki most nem került be a gyôztesek közé. Egy-egy értékes, érdekes metaforát, sort, jelzôt csaknem mindenkinél talált a

zsûri. Arra biztatjuk pályázóinkat, hogy írjanak tovább, ne törôdjenek a szükségszerûen

korlátozott képességekkel bíró mostani döntnökeikkel.

Kerényi György

fôszerkesztô

  Az Amaro Drom szépirodalmi különszáma – 2000 

Szerkesztette: Jónás Tamás

Mûvészeti szerkesztô: Fris E. Katalin

Korrektor: Szüsz-Szatmári Réka

Tervezôszerkesztô: Erlei Károly

Szerkesztôség: 1084 Budapest, Tavaszmezô utca 6.

Telefon, fax: 313-1887

Ez a különszám megtalálható a www.amarodrom.hu honlapon

E-mail: amarodrom@.matavnet.hu

Kiadja az Amaro Drom – Ember az emberért Alapítvány

Felelôs kiadó: Zsigó Jenô, az alapítvány elnöke

Készült a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával

ISSN 1215-2951

A mellékletet a lap elôfizetôi kapják, megrendelhetô a szerkesztôség címén.

Nyomdai elôkészítés: eka stúdió

Nyomás: Rexprint Nyomda

A címlapon: Balogh Tibor grafikája

Jónás Tamás

Rosszkedvû bevezetô

Kezdheted – ezzel a szóval ér véget ez a válogatás. Nem tudom, mi van és mi lesz velem, de egyre hajlamosabb vagyok mindenben szimbólumokat látni. Ugyan a véletlent, mint isteni perverziót, továbbra is hiszem és tapasztalom, de azért ennek a szónak különös fontosságot tulajdonítva elgondolkodom rajta: kezdheted. A kétezredik évet? A megmutatkozást? Az életebb életet? Az örömöt? S ha bármelyiket is: mi az az ed a szó végén? Ki szólít meg minket, melyik úr? Az itteni, mostani kicsi, ál, vagy az ottani, örök nagy, igaz? S hát ha kezdetjük is: miért csak most? És mi volt eddig? Ki élt helyettünk, kinek szenvedtünk és miért? (S vajon érdekes-e, hogy ki miatt?)

Meghirdetett szépirodalmi pályázatunkra több mint száz pályamûvet kaptunk. Nem találtam egyet sem, mely ne tanúskodott volna arról, amit tudunk úgyis mindannyian, s amit talán ünneprontás most, ide leírni: nem jó ma cigánynak lenni. Csupán azért nem írom ide pontokba szedve, hogy miért, milyen hétköznapi apróságok és a szellem, s az elvek magasában tapasztalható megalázások és nyomorúságok miatt rossz, hogy ne rontsam el végleg ezeket az ezredévet búcsúztató, s újat üdvözlô ünnepi pillanatokat.

Nem tudtam ezeket az írásokat úgy olvasni, hogy le ne gyôzött volna számtalanszor valami romantikus érzés: füzetbôl kitépett, kockás, vonalas papírokon vallottak nyomorgó anyukák, apukák, gyerekek, öregek mindarról, ami velük vagy szemük láttára történt cigányemberekkel. Árnyékból, mélységek mélységébôl szólnak ezek a szavak. S nem bírom elhallgatni ezt a kérdést sem: vajon kinek? Vajon azoknak, akiknek meg kellene hallaniuk ôket, meghallják-e, és jól hallják-e meg?

Éjszaka van! Munkát, lakást, barátokat, sorsot és örömöt nem tudok ígérni, csak kérdezni egyelôre én is, alázatosan, dacosan, félve és lázadozva: kezdhetjük? A nappalt. Kezdhetjük végre már?

Budapest, 2000. február

Németh Attila

Karácsony

Anyám megfázott.

Zsíros ruhát tett a mellére.

Forró bort kortyolt,

elkérte meleg dunyhámat.

Reggel én mentem a cigányközön gyógyszerért.

Csikorgó, szöges bakancsom alatt a hó.

A putrik kéményei pipáltak.

Kopogtam a foltos ajtón.

Adjatok gyógyszert!

Anyám megfázott, meghal.

Kóbor kutyák ugattak jégvirágot.

Kristály hópelyhek táncoltak, énekeltek.

Meleg mancsomban anyám meggyógyult.

A csillag a bölcsôben aludt.

Bátyjámnak

Itt a halál, házunkat megmászta.

Bátyám tüdejében köhögnek a fák.

Gyommal nôtt faluban,

kigombolta a kabátját a halál.

Madarak

Ellopom anyám ajkáról a szót,

Duzzadt, meleg mellébôl a tejet,

Meleg méhébôl gyönge testemet,

Férfi leszek és nôt termékenyítek.

Elmesélem filléres életemet,

melyet a madarak és a hideg

északi szél hordott össze púpnak,

vézna hátamra.

Én nem kívántam létet magamnak,

vagyok kósza, csavargó vágyból,

ôseim mesterek, zenészek voltak,

hosszú hajú, nagy szakállú

világcsavargók voltak.

Szekérrel jártak, virág nôtt ki homlokukból,

hold volt a lámpásuk.

Kedvenc évszakuk a tavasz volt.

Galambok ôk, cigány madarak.

Maroknyi búzát lopnak és fekete

nagy csôrû, nagy tollú sasok vadásznak rájuk.

Ne bántsátok ezt az óceáni népet,

mely hullám, sziklafalhoz csapódik,

mégse vált porrá.

Hegedûs Erika

A piros pipacsos világ

Széppalcsi nagyapám világéletében akkurátus ember volt, semmi jónak az el nem rontója, aki az életet igazán élvezte és élni is tudta.

A tiszteletet megkövetelte mindenkitôl, a lányait templomba járatta, ô meg a jószágot ellátva járt dolgai után és rend volt a széppalcsi portán, ahol az asszonyok beletörôdött alázattal lesték szavát.

Parasztgazdának is ritkaságnak számított, hogy vasalt fehér gyolcsingben-gatyában járt-kelt hét közben is, a lábán meg sarut viselt. Az ég szónoki tehetséggel áldotta meg, így minden valamire való ispánt, grófot, aki látogatóba jött a faluba, ô fogadott tisztességes szóval. Büszke, nyakas fajtájába ész is szorult, és a világ problémái között bölcs szemlélôdéssel ment a maga feje után. Vigadalmakon mulatós kedvvel gyönyörû hangon énekelt, az asszonynép odáig volt érte, tudta ezt róla mindenki. Egyik este, mikor már tíz óra is elmúlt, és a szokásosnál tovább elmaradt, Nagyanyám így fordult hozzám: – Eredj már Kisrózsám, keresd Nagyapádat, oszt híjjad hazafelé!

Nem szívesen, de mentem. Abban az idôben azt mondani, hogy nincs hozzá kedvem, égbekiáltó bûnnek számított, s hogy ilyet mondjunk, azt el sem tudtuk képzelni.

Nagyapám persze ott ült a Hangya szövetkezet kocsmájában cimborái között, most is csakúgy, mint máskor. Jobb oldalán Sánta Vini Rézi.

Sánta Vini Rézi postás volt, jellegzetes figurája Füzesabonynak, vénlány maradt, csúnya is, sánta is, hát nemigen akadt ember, aki ne sajnálta volna. S mivel sajnálták, hát jó szívvel voltak iránta, s kínálták gyakran ezzel-azzal.

Más asszonyokkal szemben a kocsmába is betérült, nem tartott tôle a férfinép, szinte asszonyszámba se vették. Megfért velük.

Hallgatva nyers beszédjüket, s ha tetszett neki valami történet, belevihogott a kellôs közepébe, néha felnyerített, mint a kanca, ilyenkor két sárga kapa foga kiállt a szájából, míg rá nem szólt valaki:

– Úgy vihogsz itt, Rézi, akár odahaza az asszony! – erre gyorsan becsukta a száját, lehajtotta kancsó sörét, és szedelôzködött.

– No, mennek én má’ a dógomra! Meghagyom kendteknek a szót! – úgy köszönt el, mintha ô tartotta volna beszéddel ôket. Ezen aztán sokáig nevettek, ha betették mögötte az ajtót.

Sokszor megviccelték, de ezt se nagyon bánta, az otrombább tréfákra visszamorgott, mivel tudta, hogy ennél tovább úgysem merészkednek vele, s valóban, békén is hagyták. Jól elvolt közöttük.

Az asszonyokkal már nem volt ilyen természete, sem közlékeny, s csak muszájból vetett egy-két szót.

De furcsa mód, Nagyanyámmal kivételt tett. Gyakran megállt a házunk elôtt, s a gémeskút káváján ülve, vagy beljebb merészkedve az ámbitus lócájáig, várta, hogy behívják. Amikor bejött a tiszta szobába, mindig keresztet vetett, s kifényesedett arccal gyorsan elhadarta a falu híreit.

Nagyanyám közben térült-fordult, s telerakta kosarát kaláccsal, szalonnával, lekvárral, befôttel. Ô meg hálálkodva állt: köszönöm már Rozál néném, jó asszony maga, meg is áldja érte az Isten! – s takargatta kockás kendôjével az elemózsiát, amíg kikísértem.

– Megáldott már engem, Rézi! – nézett ilyenkor utána Nagyanyám. – Meg, evvel a nagytörvényû emberrel, meg a gyerekekkel.

Ha visszaemlékszem, furcsa, csöndes mosollyal mondta, sosem éreztem a haragot a szavai mögött úgy, mint más asszonyoknál, ha a hátuk mögött csépelték urukat.

Ha Nagyanyámra néztem, valahogy az volt az érzésem, hogy valamiért nagyon szeretheti a Nagyapámat.

Na, de hogy szavam ne veszítsem, ott tartottam hát, hogy elindultam érte. Mikor beléptem a kocsmaajtón, éppen Sánta Vini Rézi felé fordult, engem nem is látott.

– Hát azt tudod-e, Rézi – hangját fölemelte, amibôl arra következtettem, hogy eleddig jócskán locsolta a torkát –, tudod-e, hogy ette anyádat (a te anyádat) én búboltam meg elôször, meg tán utószor is – nevette el magát – a faluba?

Rézi rábámult. De úgy, hogy a sörrel teli kancsót is majdnem az asztal mellé rakta.

S végre megszólalt nagy szomorúan: – Azért lettem hát ilyen nyomorult sánta, Pali bátyám, mert… akkor én… ugye… – dünnyögte bánatosan –, hát bûnbe születtem! – Az emberek felröhögtek.

– Bûnbe, az istennyila! – dördült rá Nagyapám. – Az almafák alatt! Tavasszal, fiam, mikor legjobban esik a szerelem! – tette volna helyre Rézi gondolatát, meg az ô tisztességét is tán a cimborák elôtt, mert csend lett.

De Rézi erre nem tudott mit mondani. Ôvele se tavasszal, se ôsszel, se fák alatt, se máshol, ahol ez már történni szokott, nem esett meg, nem fordult szerelem. S mert ô igazán nem is tudja, mi az!

Ezért nézi szájtátva az úton üzekedô állatokat, ezért kap seprût a kezébe, s éjjel, mikor nem tud aludni a nyirvákoló macskák közé csap, s ezért van az, hogy néha, mikor azt hiszi, hogy senki sem látja, elbújik a szederbokrok mögé, és bánatos, nagy lóarcáról egy-egy könnyet lemázol.

S hogy az ajtó mellôl ijedten lestem, s láttam, hogy az elôtte álló söröskancsóba belepottyant könnye, eszembe jutott, hogy nem is olyan régen, épp egy ilyen sírós napján, hogy settenkedtem mögéje, hogy megvigasztaljam, s hogy öleltem hátulról a vállát: – Jaj, Rézi, ne sírj már, hallod! Szeret itt téged mindenki, még én is, nézd! – és sután szorítottam karommal a nyakát, míg a szégyentôl, hogy síráson kaptam, meg a kíntól, mert majdnem megfojtottam, zavarodottan fejtette le magáról a karom, majd eldôlt a nevetéstôl, hogy én tényleg így tudom szeretni, kézen kapott, felrántott a földrôl, és amíg a ruháját porolta, szidott. – Gyere kis bolond – húzta végül magához a fejem –, még meglátnak bennünket, hogy itt lapogatsz a szederbokor alatt, s attól mentsen meg az Isten!

De ahogy elindultunk, már kérdezte is: – tehát csakugyan szeretsz? Akarta hallani, én meg nyugtatgattam: Hát. Bizony, hogy szeretlek, hidd mán! – Mert csakugyan szerettem Sánta Vini Rézit minden csúfságával, sántaságával együtt, szerettem, mert olyan jó nagy meleg keze volt, hogy az enyém elveszett benne, és ekkor a tenyerébe fogta, féltem, hogy egyszer csak leejti és akkor biztosan eltörik a kezem, szerettem, mert még nem tudtam játszani a szavakkal, csak azt láttam, hogy szeretetemtôl kipirosodik az arca, és dülledt barna szeme olyan felvillanyozva csap ide-oda, hogy akit elér, azt biztosan agyonvágja az istennyila! – s az érzéstôl, amit én adtam neki, úgy szedte a lábát, hogy az ô léptei alatt biztosan nem döglött meg béka! – s mikor már nem tudtam követni, hát rácsimpaszkodva rimánkodtam: jaj, Rézi, ne rohanj! Vegyél fel! – mire úgy felkapott, s úgy dobott vállára, mintha én lennék a mezôn a gabóca, akit arrébb dob a szél, s én akkor határtalanul boldog voltam! – mert messzire láttam, és hogy a búzavirág színû, selymes kék eget is majdhogy nem elértem, mikor felnyújtottam érte a kezem…

És akkor este történt meg elôször, hogy Nagyapámhoz hazáig se szóltam.

Tornay Mari

Délibáb a Blahán

hó-barna cigány madonna

mellére fonódott gyerekkel a téren

ahogy a fortyogó betonból kiforrtak

Karjukban örök az ölelés

Így csak az indák ívelnek

csak a kövön áttörô gyökerek

csak a liánok kapaszkodnak.

A csapzott szirup július rálapul

szökôkút permetre, bôrre

a fûzfa kaskák síkos bordáira

már ott lebegnek

a délutáni neon füst szivárványán

a légben hunyt szemmel fönnakadt

rozsdás galambok kitárt szárnyain.

Németh Attila

Cigány próza, avagy a lét virágai

Születtem 1968. február 2-án. Zebegényben, egy kopott szülôotthonban.

Apám kattogó vonattal és pöfögô busszal hozott haza. Begyújtott a kályhába, a hôtôl tágult a szoba. Így növekedtem anyám mellén. Majd gaz lettem, majd fa, de nem keresztfa, hanem gyümölcsfa, a didergô király udvarában. A kor, melyben éltem, örökösen keresztfát akart ácsolni nekem az udvari bolond tanácsára, de most itt vagyok, borosta van államon, hajam szélhosszú. Apám halott, anyám él.

Soha nem felejtem Lacit. Ki kopott kabátjában, lukas bakancsában suhant a hársfák között. Lacit minden roma tegezte. Egyszer jókedvemben megkérdeztem tôle: – Laci hová mégy? Ô azt felelte:

– Londonba.

– London? Én annak még hírét sem hallottam.

Megyek haza kifulladva.

– Any’? Hol van az a London?

– Hát fiam, London? Talán a mennyország! De kapcsold be a rádiót.

Rádióban volt hírek, zene, de Londonról egy szó sem.

– Fiam! Ne törôdj vele! Biztos a szeszfôzdében hallott róla Laci. Különben is Laci nem normális, de kérdezd meg a papot, az elmagyarázza.

A pap elmagyarázta, hogy London van és ô volt is már ott.

Magda is valami elmebajban szenvedett. Mint néma. Ha szél támadt, a magas hársak közt a templom háta mögött, fogta a kötelét és összeszedte az ágakat.

Azon fôzött esôvízbôl, meg füvekbôl levest.

Azt megitta vagy megette, széttette a lábait a fák közt és pisált.

Volt amikor bánatában leitta magát, elterült a hársfák alatt és kutyák nyalták a combjai közt rejtett forróságát. Hajnalban felébredt, a hideg papírra zsírt tett, arra hársfaágakat. Belemelegítette jégvirágos kezét. Harangszóra keresztet vetett, hol cigányul, hol magyarul imádkozott és eltûnt a félhomályban.

Kora tavasszal roppant belém a gondolat, hogy faragjak kôbôl magamnak egy fejfát. A fejfa hold alakú volt, belefaragtam egy fûzfát és sárral tapasztottam össze. Az elsô tavaszi virágból is tettem rá, majd jöttek a nagy tavaszi záporok és a fejfát darabokra mosta. Darabjai máig megvannak. Cementes habarcscsal kéne összeraknom, de kínos és fáradt vagyok, fejfa nélkül meghalok.

Cirok Béla elmebaja úgy kezdôdött, hogy alsóit mosta a patakban. A domb lábánál lakott hat testvérével egy sárházban. Egyszer a putrik közt meztelen szaladgált, az asszonyok adtak elé egy kötényt. A fiúk irigykedve nézték a szerszámát. Aztán jött az elmegyógyintézet, ahol találkoztam vele. Aprópénzt és cigarettát kért. Utoljára azt mondta, hogy szegény házba viszik. Amikor eszembe jut és süt a nap, vagy esteledik, mindig elsétálok arrafelé, de már csak bodza, diófa és orgona áll ott.

Freud azt írja a Totem és tabu-ban, hogy az Ausztráliában élô bennszülötteket tartja a legprimitívebb embereknek, mert nem imádnak istent. A romák Indiából a passzivitást és a hindu mitológiát hozták magukkal. Nyitottak a természetfeletti világra, a legszegényebb romát is pappal és hegedûszóval temették. A roma ember misztikus, passzív, de átvettük az európai kultúrát, kereszténységet, erkölcsileg fejlôdtünk.

Zsiga bácsi magas diófa alatt cimbalmozott. Biztatták a fiát, hogy zenéljen, a parasztok meg torkig itatták a romákat. Ez az egész gyermekkorban volt. Volt egy cigány rajzmûvész, aki a cigánylányokat rajzolta, kik ültek a fûben, mint a virágok. Zsiga és a fia, még a tanácselnök nótáját is elhúzta. Aztán egy párás reggelen Zsiga bácsi háza elôtt teherautó állt meg. Felpakolták a poros bútorokat, és elmentek. A ház máig áll. A fia él, néhanapján a környezô falvakban zenél, meg húsvétkor, meg karácsonykor is szokott zenélni.

Apám apja kovács volt. Fúrókat, láncokat, piszkafát kovácsolt. Ha éhezett, fogott egy verebet, megsütötte a kohón, erôs, dohányos fogaival szétrágta. Ivott rá bort, vagy pálinkát és dolgozott. Mikor hazajött az orosz fogságból, felesége megkurvult. Levágta kopaszra a haját, felakasztotta a vadalmafára, „cigány nôk, tanuljatok!”. Anyám apja zenész volt, kontrás. Szeretett enni-inni, állítólag okos ember volt. Öngyilkossága napján vaddisznósültet evett és mákos kalácsot. Ajtó zárva, barátja kukucskál a lukon. Látja, hogy az öreg lóg a kötélen. Azóta a lelkét átimádkoztam az Isten országába.

Esteledik. Megborotválkoztam. Borostás volt az állam. Kissé hosszú a hajam. Sokak szerint úgy nézek ki, mint egy hindu pap. Én a hindu vallást nem ismerem. Állítólag egy passzív filozófia. Szemeim erôsen romlanak. Szeretem ezt az estét. Igen, azt veszem észre, hogy este van. Tavasz van, nyár van, ôsz van, tél van, hogy fehér a hajam, se csókom, se barátom, a vágy is hamu. Szél kavarja az éhes hasat. Úgy lennék madár, át a folyón, át a hegyen, de kô vagyok és cigány és emlékezetemet marja a bánat.

Én tudathasadásban szenvedek. Rendszeresen járok gyógyszerre, injekcióra, doktornô kezel. A kisboltban veszek mindig füzeteket és abba írok bengáli véremmel. Anyámról írok verseket képeslapba. Anyám este imádkozik. Anyám szent, anyám manöken. Anyám Szûz Mária, anyám zsidó, anyám cigány. Egyszer anyám azt mondta, hogy gyûlöli a zsidókat, mert megölték Jézust. Akkor azt mondtam anyámnak, nézze meg Szûz Mária képét a falon, zsidó volt ô is. Te is zsidó vagy.

– Én cigány vagyok! – és hangosan zokogott.

Apám nem volt muzsikus zseni. Anyám tücsöknek hívta. Egyszer anyám így szólt:

– Tücsök! Felkopik az állunk!

Apám mosolygott, megsimogatta fejemet és barackot adott. Kora tavasszal apám kiült a sárház elé. Hangolta a húrokat, borostás állát a legyek falták. Harangszóra keresztet vetett. Lepisálta a falat, kissé sántítva elindult a homályba.

Ez a próza a lét virágairól szól. Kissé modern, kissé archaikus.

Elterveztem, hogy naplót fogok írni. Egy szót fogok beleírni: ÉLNI. Én már nem tudok olyan archaikus prózát írni. Én már nem éltem putriban, de az az igazság, hogy szegény vagyok. Ezzel az írással azt a szociológiai tévedést akarom megcáfolni, hogy a romák putrikban, periférikus munkát végezve érzik jól magukat. Este van, Arany János Bomlott húsú madár, alszik, alszik a bogár, a darázs, anyám is alszik. Hold a lámpásom, bezárom soraimat, mint ajtót a kulcs. Dörömböljetek, felriadok.

De mégis folytatom tovább egy röpke gondolatig. Elsô metafizikai élményem, mikor a templomra nézô ablakunkból bámultam a feketeruhás parasztokat, akik ballagtak a templomba, fekete ridiküllel, benne imakönyv, rózsafüzér, szentkép. Nem szóltam apámnak, anyámnak, hová mennek. Hittanon már halottam az Úr csodáiról, aztán egy böjti délután bementem a templomba, de vizelnem kellett és kijöttem. Majd másnap visszamentem, akkor már áldoztam is. Aztán odafigyeltek rám, biztattak a hitre. Karácsonykor már ministráltam is. Anyám nagyon büszke volt rám, meg a pityókás cigányok is. Tegnap azt álmodtam, hogy egy szôke nô írt nekem. Kidobtam az ablakon azt a levelet, elvitte a szél, aztán langyos tavaszra ébredtem. Én járok a boltba a cigányközön.

Fecske Csaba

Száradok a napon

túl az emberélet útjának felén

egy nagy sötétlô erdôbe jutottam

mély verembe vetettél Uram

ajtótlan falak meredeztek elôttem

aztán láttam egy ajtót

de nem volt rajta kilincs

a halál az a sötét bevonat

amely nélkül semmit sem látnánk

a tükörben mondja Bellow

látom beesteledett arcomat

veszett fejsze nyelét keresem

a boldogságot egészségemet

feleségemet

            egyszer az életben

egyetlen egyszer akár csalás árán is

mindenki gyôzhet

            én most veszítettem

csontokra teregetett szerelmes hús

száradok a napon

Kilôtt vad

ez is halálra ítélt pillanat

mint mind a többi legyilkolt jószág

vöröslenek sebei a rózsák

erdôbe többé nem fut már e vad

vágy és remény vadászebként csahol

hiába mert csak röpke kis kaland

ez végre máris megszólalt a hang

a búcsúkürté messzi valahol

sötét a szó akár a pernye hull

nehéz az ég amint fölénk borul

nyüszít vadul bordák mögött a szív

reményvesztetten mint láncra vert eb

olyan gyámoltalan mint a gyermek

akit az anyja durván eltaszít

Mint hólepte kert

A reszketô hús mögött

a csontok

mint lángokban álló

erdô rönkjei

lassan szivárog

a szó a számon

egy seb öntisztulása ez

mint hólepte kert

a hallgatásom

Nincs hová

volna honnan de nincs hová

azért mégse maradhat itt

bár üres kézzel érkezett

magával visz majd valamit

a másikból egy darabot

belôle aki még marad

aki vele telt el egykor

és fénylett tôle mint a nap

Nem látja

Isten keze van abban

másképpen csoda ahogy

az árnyék lecsusszan

a lány pihés bôrén

észrevétlenül testet

cserél a szerelem

a csont mint izzószál vakít

a bôr alatt már tudom

egyetlen sebben elfér életünk

egy harmatcsöppben a hajnal

minden ragyogása

fûszálban álmodozik az éjszaka

szavak koccannak egy kisgyerek

szívéhez aki férfiarc mögött vár

szívszakadva valamire

szemébe fészkelt az ôszi köd

nem látja megvirradt-e már

Badics Erika Alíz

Mezôk vadvirága

(Részlet készülô könyvembôl)

A szerzô 8. osztályos tanuló

Perzselô forró nyár volt. A nap a füvet már sárgára fonnyasztotta. A tegnapi esô után a pocsolyákban szinte forrt a víz. Mégis mindegyiknél meg kellett állnom, mert Kalandor, a kan disznónk az összesbe beledagonyázott.

Unottan piszkáltam a kanhajtó bottal a sarat, mikor meghallottam, hogy a hátam mögött lovas kocsi zörög.

Tollas Gyurka meg a Csicska Ferkó. Hozták a széna alatt a lopott fát.

Próbáltam arrébb hajtani a kant az útról, de az csak nem mozdult, bele-belelaffantott a sáros vízbe. A lovas kocsi már egész közel volt.

– Alesz! A rák egye ki a gyomrodat! Há’ nem hajtod mán odább azt a büdös dögöt?! – ordított rám Gyurka bácsi, és végighúzott rajtam az ostorral. Az ostorcsattanásra a kan is vágtázva szaporázta a lépteit az ólig. Mire a konyhaajtó elé értem, ahol anyám csirkét kopasztott, az ostorcsapás helye már ujjnyira dagadt a testemen.

A majdnem nyolcéves eszemmel tudtam, hogy jobb, ha nem szólok errôl, mert újra kitör a Tollas–Kökény háború. Inkább hátravettem az irányt a kert végébe, a szénakazalhoz.

Jöttömre öreg barátom, Rudi, a bakkecske mekegett egyet, s helyet szorított nekem az árnyékban. Nagyon hûséges barát volt, örömömet, bánatomat nyugodtan megoszthattam vele, tudtam, hogy nem pletykálja el senkinek. Most is türelmesen hagyta, hogy a fülét vakargassam, és még megértôen bólogatott is, míg szidtam az öreg Tollast, mint a bokrot.

A szénakazal árnyékából ráláttam az egész környékre. A falu legszebb helyén laktunk. Ürgeváros – ez volt a csúfneve az utcánknak. Cigányok utcája. Meredeken nôtt fölfelé az elhagyott romházak, gazos, senkise-kapálta kertek fölé a járhatatlan út. Egyszer csak öreg, ütött-kopott, de rendes házak kezdtek sorakozni egymás mellé. Az egyik a mi házunk. Velünk szemben a TOLLASOK.

Illés Szilviék, legjobb barátnômék családja. Szerintem most megint eltiltanak bennünket egymástól, ha nevelôapám megtudja a délután történteket. Mi ugyanis a Kökényékhez tartoztunk. A két család mindig talált okot a veszekedésre, de ezek nem egyszerû kiabálások voltak. Gyakran véres, vasvillás, késes háborúk, amiknek hol a mentôk, hol a rendôrség vetett véget.

Pedig a két család rokonságban is volt egymással: nevelôapám öccse a Tollas Fáni unokáját vette le. Szerintem is ez volt a legnagyobb baj. Nem jó az ellenséggel keveredni. Hát igen, éppen ezért tiltanak engem is Szilvitôl. Persze mi is össze szoktunk veszni néha, de inkább titokban barátkozunk, nehogy a nagyszüleink megtudják. Ôk voltak az igazi ellenségek, az asszonyok. A mai napig emlegetik a faluban, mikor a Kökény Katica erôs paprikát szórt a Tollas Fáni szemébe. Biztos ezért hívják vakszemû Fáninak! Nevelôapám mesélte, hogy a cseresznyefa tetejérôl lesték ôket, majd’ megfulladtak a vihogástól, ahogy a Tollas Fáni sikonyált. Persze nem mertek túl hangosan nevetni, mert lett volna utána kukoricán térdepelés napestig.

Muzsikus cigány család mind a kettô. Pedig itt nem igazán muzsikált senki, inkább állatokat tartottak, azokat adták-vették, cserélték, úgy mint mi. De az öreg Tenti mondta, hogy az apja prímás volt. Sôt, egyik testvére, a Frantyus is. Ôt nem ismertem. Életemben elôször a koporsóban láttam. Évekig volt börtönben valami kutyalopás miatt, aztán a szabadulásának másnapján betört fejjel találták a bozótosban. Mindenki azt beszélte, hogy a Tollasok ütötték agyon. Érdekes, hogy a rendôrség azóta sem találta meg a gyilkost. Szerintem nem is nagyon keresik. Azon a temetésen hallottam a Kökényeket elôször muzsikálni. Nagyon szép volt, ahogy a legszebb nótákkal búcsúztatták. Még sohasem láttam addig ilyent. A papnak biztos nem tetszett annyira, mert még nem is tették a földbe a koporsót, inkább hazament. Neki ebbôl elég volt ennyi is, gondolta, nélküle is befejezik azt a temetést. Különben is nagyon hideg volt… Persze mulatni azt már jobban tudtak, mint zenélni. Nálunk is gyakran volt ilyen-olyan dáridó disznóvágáskor, húsvétkor vagy csak úgy. Csináltunk egy bográcsos vacsorát, aztán – szegény szomszédok! Már mindenki aludt, nevelôapám még mindig tudott táncolni, akár egyedül is.

Voltak nálunk másfajta cigányok is. A falu másik végén, a víztoronynál laktak. Azt mondják, nemrég költöztek be ide. Elôtte a Szoknyavölgyben éltek, földbe ásott kunyhókban, víz, villany, minden nélkül. Nem volt ez rég, talán tizenöt éve, vagy még annyi sem. Sok szoknyában, fejkendôben jártak, az asszonyok is pipáztak. Egymás között házasodtak. Beások – mondták rájuk emezek megvetôen. Döghúst esznek. Hajnalban mennek a dögkerítéshez szamaras kocsival vagy biciklivel. Ez igaz, mert sokszor láttam. A kertünkbôl odalátni, ahogy a széna és kukorica alá rejtik a dögöt.

Egy ilyen fiú az osztálytársam is volt. Elmesélem, hogy ismertem meg.

Libákat legeltettem az utcán. Láttam, hogy egy gyerek fut fölfelé az úton, mintha kergetnék.

Odaért mielénk, és azt kérdezte:

– Te vagy annak az embernek a lánya, aki a kanyt hajcsa?

– Én! – feleltem.

– Akkor aggyá húsz forintot!

– Minek?

– Nem acc?

– Nem! – erre sarkon fordult, és elindult a lejtôn lefelé.

– Hé! – kiabáltam utána. – Minek a húszas?

– Aggyá húsz forintot, megmondom.

Bementem a pénzért, odaadtam neki.

– Na minek?

– Aszonta az az ember, aki a likakat furgya, hogy kapok egy húszast, ha szólok, hogy holnap görög a disznaja – ezzel zsebre vágta a pénzt, és eliramodott lefelé.

Sok tanakodás után nevelôapám rájött, hogy csak a sírásó küldhette. Szeptemberben, elsôben osztálytársam lett. Tizenöt éves volt, Gézának hívták. Már hétszer bukott elsôben, de nagyon szorgalmasan járt iskolába. Késôbb, huszonkét évesen a negyedik osztályból megnôsült.

Addigra pont alá tudta írni a nevét az anyakönyvben. Az anyját mindenki csak Pipás Rozinak hívta. Egyszer egy szüreti bálban én is táncoltam vele. Nem akarták a bálterembe beengedni, mert gumicsizmában volt, meg abban a ruhájában, amiben mindenki mindig is látta. Lehet, hogy nem volt neki másik. Tizennégy gyereket nevelt. Férje sose volt. Aznap is egész nap dolgozott a nyéki szôlôben anyámékkal, napszámban. Aztán mégis csak beengedték. Ha joga van szüretelni, akkor joga van a szüreti bálhoz is, még ha nincs is szép ruhája, akkor is.

Gondolataimat egy éles füttyszó hasította ketté. Szegény Rudi ijedtében a nyakamba ugrott.

– Jössz befejezni a bunkit? Szilvi is ott lesz! – kiabálta be a kiskapun Boxi, a legjobb barátom.

Beviharzottam a konyhába három izmos csirkecombért.

A következô perc már finom porfátylat vont az öreg Tollas Gyurka kalapjára, ahogy nézett utánunk, amint eltûntünk a keskeny ösvényen a répaföldek felé…

Kálnay Adél

Szedra

Valahogy elkopott a mi fajtánk, régen nem így vót, rendes cigányok vótunk mi, nem vettük el, ami a másé, legföjjebb ami csak úgy vót, ahhoz nyúltunk, eltévett jószág, fa az erdôbôl, meg gyümölcs, ilyenek, de hogy raboltunk vóna, meg ami még annál is rosszabb! Soha! Ki tuggya, ha lett vóna egy rendes emberem, talán, de most má nem tehetek semmit. Má imádkozni se merek, mer mit is kérjek, amér még nem haragszik meg az Úristen? Úgyhogy most má csak aszondom neki, vegyen vissza engem minél hamarabb. Most meg, hogy így elaggyák felôlem a házat, má végképp nem akarok élni. Én nem tudom eszt megemészteni. Néha olyan ideges indulat van bennem, hogy meg kéne gyútani, oszt vele égni el, a házzal. Hogy senkijé ne legyen. Persze asztán lehiggadok. Nehéz aszt nekem megérteni, hogy mindenki a pénz után kepeszt. Hogy most annyira szépen szól az, hogy mit tudom én hány millió. Csak az lebeg a szemük elôtt, hogy mit lehet abból venni. Annyi eszük má nincsen, hogy mennyi felé kell aszt osztani, meg azon se igen gondolkoznak, hogy velem mi lessz. Maga maj velünk gyön, mondta Viol, de ha én nem akarok, akkor hogy legyen? Ezzel a fiammal meg, ezzel a szerencsétlennel, aki nem is teljesen normális, hát vele mi lessz? Mer hogy az ô jussából nem bír házat venni, de nem is bírná magát rendezni. Mondom Violnak, hé, hát a testvéreddel mi lessz, az meg csak rángattya a vállát, oszt mongya, hogy lessz, ami lessz, nem az én bajom. De hát az nem úgy van, mondom neki, nincs neki ahhoz bírása, hogy maga éjjen. Ô meg aszongya, nem érdekli. Hát halott má ilyet? Hogy szakadna ki a nyelved, montam neki, hogy így tucc beszélni, akkor én se megyek. Hát most evvel zsarolom. Nem tudom, mi lessz, lessz-e ennek valami foganattya. Közbe ez a fiam is csak idegesít, mer nemcsak bolond ez, de gonosz. A múltkor kéccer is úgy megütött, hogy nem halottam a fülemre. A tetejébe idehozott valahonnan magával egy nôt, hogy az milyen uccarongya! Nem is csinálnak egyebet, csak isznak, isznak.

Az a nô, a Marimár, így csúfojják a faluban, hát az olyan csúnya, mint a sötét éccaka, az mindenkit leállít, pénzt kunyerál, ajánkozik. A szemem kisül, hogy itt a faluban, ahol azé engem még csak úgy-ahogy embernek tartanak, így csúfoskodik. Nem csoda, hogy annyit fáj mostanában a szívem, estére meg bedagad a lábam, hogy még a papucsba se fér bele. Éccaka arra ébredek, hogy fulladok, hej, de milyen rossz az! De nappal is fulladozok az idegességtôl, a tépelôdéstôl, hogy hogyan legyen. Az az ügyvéd, a németek ügyvéggye csak bisztat persze, hogy mennyek nyugottan. Ide figyejjen Szedra, aszongya, magának van nyugdíja, meg haszonélvezete lessz a Violék házára, magát nem tehetik el sehová. Én azonban látom, milyen ravasz a szeme annak az ügyvédnek, persze neki az a jó, ha nyélbe üti a dolgot, a németeknek nagyon kell a ház, kell a ház, pénzelik az ügyvédet is. Ez az én bolond fiam se akart kimenni, oszt kapott ötvenezer forintot, hát mindenbe belement. Itt vagyok a nagy tépelôdésbe, oszt kapott ötvenötezer forintot, hát mindenbe belement. Itt vagyok a nagy tépelôdésbe, oszt hónap má menni kell aláírni. Micsinájjak, Istenem, micsinájjak? De nem adott nekem tanácsot soha senki, most se ad, magamnak kell dönteni. Azon ábrándozok, hogy legalább, ha meghalok, akkor jó lesz. Ott állok majd az Úristen elôtt, ô meg a fejemre teszi a kezét, oszt aszongya, Szedra jányom, nyugoggyá most má meg, nehéz életed vót, sok bajod vót, de most má pihennyé. Jó jányom vagy, jó ember vótá, ne féjjé, most má eriggy be a mennyországba. Oszt szelíden megtaszít, hogy mennyek má, és én megyek befelé a nagy fényességbe, oszt gyön velem szembe az én két meghótt jó pulyám, átöleljük egymást, oszt elfelejtem minden bajomat. Ilyeneket képzelek, amikor nagyon fáj a szívem, oszt má mingyár nem szorít annyira.

Fritz István

Éjszaka van

(…)

A doktor kedvetlenül borotválkozott. Ez a borotválkozás különben egy teljesen hirtelen ötlet volt. Amíg elpamacsol a fürdôszobában, nem kell szemközt üldögélni a felesége búbánatos nézésével. De hát miért nem érti Mari, van olyan helyzet, mikor az ember nemcsak érzi, de ki is mondja, mennyire elege van az egészbôl. Mások hiába mondják sikeresnek az embert, ha ô maga tudja, a dolgok eddigi eléréséhez és megtartásához felmorzsolódott benne annyi erô meg ideg, hogy az élet legegyszerûbb folytatását is meg kell kérdôjelezni. Itt még azt sem értették meg, miért jár vadászni. Méghozzá szenvedélyesen. El is terjedt róla: három dolgot szeret a világon. A harmadik is a kiskutyája. Két héttel ezelôtt újra eljött a közös vadászat ideje. Princike boldogan rohangált a mezôn. Mindenki jól érezte magát, a megyei fôember gyakran törölgette a bepárásodott vastag szemüvegét. Mikor neki már úgy tûnt, teljesen megtisztította az üvegeket, vállhoz emelte a puskát, és hosszas célzás után alig húsz méterrôl egyetlen golyóval sikerült Princikét gerincen lônie. A doktor nem akart hinni a szemének. Mikor rádöbbent a valóságra, alaposan elragadtatta magát. Az idôs hivatalnokot csak a közelben bámészkodó sofôr ébersége mentette meg a haragjától.

A doktornô megállt a fürdôszoba küszöbén.

– Történt valami? – kérdezte a doktor a tükörbe nézve.

– Itt van két fiú a péróról.

– Küldd el ôket – morgolódott a doktor.

– Beteghez hívnak!

– Jókor! Egy hétig esett, semmi kedvem bokáig érô sárban bukdácsolni abban az ôserdôben.

– Lóval jöttek – mondta a doktornô komoran. Igyekezett halkan, indulatok nélkül beszélni. – Ideje lenne észhez térned. Különben csinálj, amit akarsz. Ha nem mész el a fiúkkal, akkor majd elmegyek én.

– Ezt komolyan mondod?

– Ha még nem vette volna el a konyak az eszedet, akkor talán képes lennél még visszaemlékezni arra, hogy én is orvos vagyok.

– Jól van! – sóhajtott fel a doktor.

– Ezt úgy értsem, hogy menjek?

– Ki a beteg?

– A fiúk azt mondják, az öreg Tincsi néni.

– Emlékszem Tincsi nénire – mondta a doktor, miközben lemosta a pengét. A polcról levette kedvenc arcvizét. – Gyermekkoromban mindenki csúfolta a sok macskája miatt. Én is együtt gúnyolódtam, amíg el nem olvastam Hauff Kis Mukk történetét.

– Emlékszel? – kérdezte a doktornô.

De a választ nem várta meg. Kiment a fiúkhoz. Jokónak megsimogatta a fejét. Lajkónak odakiáltotta, hogy máris jön a doktor úr.

Jokó átadta a lovát. A doktor szuszogva kapaszkodott fel a nyeregbe. Megvárta, míg a fiúk is elhelyezkednek Napocskán, aztán kiadta a parancsot: – Hajrá, fiúk!

A doktornô állt a megvilágított udvaron. Lajkó szomorú szemekkel nézett vissza.

A doktor egy másik utat választott. Mentek a sorompóig, itt jobbra fordultak, és bal kézrôl elhagyva a régi homokbányát, nekivágtak a Bürkönyös-völgy süppedô ösvényének. A doktor néha visszafordult a nyergében, de hallva Napocska szuszogását, megnyugodva léptetett tovább. A lázi tanya dombjait elhagyva a felhôk ritka szövetei közül újra elôbukkant a Hold, és keskeny világító folyosót nyitott meg elôttük. A pérót elérve a doktor már könnyedén szállt le a nyeregbôl.

– Melyik kunyhó az? – nézett körbe.

– Ott hátul, a szikla alatt – mutatott elôre Jokó.

A doktor elment szótlanul a kíváncsiskodók elôtt. Jokó futott utána, nehogy mégis eltévedjen. Lajkó Napocska kantárát rátekerte egy közeli fa kiálló ágára. Ô nem sietett. Ellenkezô irányba fordult. Látta, házukban még ég a tûz. Óvatosan megnyitotta a deszkából összetákolt ajtót. Az édesanyja éppen a legkisebb testvért dédelgette. Miruci egészen közel ült a kályha lángjaihoz. Csak erôs fényben szeretett olvasni.

– Maradt egy kis bokolyi – intett az anyja a rönkökbôl hasított asztal felé. Ott állt a fehér kancsó megtöltve erdei teával, és tarka szalvétában a szegényes bokolyi. Lajkó letört egy darabot a kovásztalan kenyérbôl. Nyámmogva rágott belôle néhányat, majd a maradékot kedvetlenül visszaejtette a szalvétára.

– Nem vagy éhes? – nézett fel Miruci.

– Csak fázom – mondta Lajkó.

– Megjött a doktor? – kérdezte az anyja.

– Jokó elvezette Tincsi néni kunyhójához.

– Én is megyek – állt fel Miruci.

Lajkó nehezen tudta követni a lobogó járású, kényes léptû nôvérét. Tincsi néni kunyhójába Miruci ment be elôbb. Lajkó lihegve átkarolta a bejárat füstös oszlopát. – Istenem! – suttogta halkan.

 A doktor a táskájában keresgélt. A kunyhóban a betegen kívül három férfi és két nô várta az érkezését. Lili, Tincsi néni kedvenc unokája a tûz mellett állt. Komor arccal nézte az aranyvörös színû parazsat. Bagis könnyes szemmel, állát a férje vállának támasztva szipogott. A másik két férfi nem tartozott a közvetlen rokonsághoz. Az egyik a vajda, a másik Lajkó édesapja. Miruci Tincsi néni ágya mellé állt.

– Jobb lenne, ha mindenki kimenne – szólt a doktor eleve reménytelenül. Senki nem mozdult. Lajkó lekuporodott az ajtó küszöbére. A doktor az ágy szélére tette a táskáját. Ekkor Tincsi néni kinyitotta a szemét.

 – Ó! – mondta halkan.

– Megismer, Tincsi néni? – kérdezte a doktor, miközben szétnyitotta az idôs asszony mellén a csipkés inget.

– Megismerem…

– Dôljön vissza a párnára – mondta a doktor.

Miruci gyengéden visszaengedte Tincsi néni fejét a párnára. Ekkor a doktor felpillantott a lányra.

Lajkó szíve megkeseredett. De meg is nyugodott. Hiszen már tavasz óta sejtette, Miruci egészen másképpen néz össze a felnôtt férfiakkal, mint vele, a leghûségesebb testvérével.

– Ô is áruló lett – sóhajtott magában, és kiment a ragyogó holdfénybe

Szitai Emília

Karácsonyi fekete vonat

A szobában kellemes meleg volt, a berakott kályhában vígan pattogott a tûz, ajtaján át látni lehettet, ahogyan a lángok nyaldossák a fahasábokat.

A kemencepadkán elnyújtózva feküdt a kormos cicánk, aki olyan fekete volt, mint a kéményseprô, csak zöld szemei világítottak ki fekete fejébôl, most lustán szemeit lehunyva szundikált.

Odakinn nagy pelyhekben esett a hó, ahogy kinéztem a jégvirágos ablakon, csak fehérséget láttam. A fák koronái meghajoltak a rájuk rakódott hó súlya alatt. Fehérbe öltözött az egész látható világ.

– Fehér karácsonyunk lesz, kis unokám – lépett be nagyapám a szobába –, alig gyôzöm seperni ez a sok havat – mondta.  – Látom, felébredtél!

– Már régen fenn vagyok, és arra gondolok, hogy ez az utolsó nap, amit ágyban kell töltenem, holnap már felkelhetek. Elmúlt a mumpszom.

– Hát bizony karácsonyi ajándék lesz a gyógyulásod – válaszolta nagyapám, miközben letelepedett a kemencepadkára a kormos mellé. Teljesen átfáztam odakinn, no meg elszívok egy pipadohányt.

Komótosan leült, majd elôvette tajtékpipáját a zsebébôl meg a dohányzacskóját, és megtömte dohánnyal, jól meg is nyomkodta, és meggyújtotta. Kellemes dohányillat szállt a levegôbe. Szerettem ezt az illatot. Nagyapám illatnak nevezte. Tízéves gyerekszívem ôszinte melegével szerettem a családom, de a nagyapám mindenkinél jobban.

Mikor már jól égett a pipája, megszólalt. – Mit szólnál egy történethez elôzetes ajándékként?

– Óh, az nagyon jó lesz. – Imádtam a nagyapám igaz meséit, történeteit.

– Rendben van. Akkor csukd be a szád, nyisd ki a füled, és fülelj! – felelte mosolyogva.

Te még akkor nem éltél, valahol a gólyánál lehettél az Óperenciákon túl – kacsintott rám huncutul.

A németek már kivonulófélben voltak az országból. Egy ugyanilyen havas hideg reggelen megzörgették a kaput, és a kisbíró állt a kapuban, aki a szolgabíró üzenetét hozta, hogy menjek be a városházára.

Mikor beléptem a szolgabíró szobájában, rögtön láttam az arcán, hogy valami komoly dolgokról lehet szó, mert a máskor mosolygós kedves ember igencsak komoly volt.

Alig fogadta a köszöntésem. – Gyere közelebb, fiam, és ülj le, kóstoljuk meg ezt a jófajta pálinkát – azzal a szekrényhez lépett, és kivette a pálinkás üveget meg a poharat, egyet nekem, egyet magának.

Meglepett a dolog, habár ittunk már együtt nem is egyszer, meg még koccintottunk is, de az más volt, az a kávéházban történt, amikor az urak mulattak, mi meg muzsikáltunk, de így még hivatalosan sohasem.

Éreztem, hogy valami nagy dolog fog mindjárt történni. Visszaült a helyére az íróasztala mögé. No, ülj már le, mutatott az asztal másik oldalán lévô székre, mert én még mindig álltam. Leültem. Ô meg elém tolta a poharat. Na, egészségedre, emelte meg a poharát. Egészségére, nagyságos úr, feleltem és izgalmamban az egészet kiittam egy szuszra. Égette a torkomat, alig kaptam levegôt.

– Azért hivattalak ide, mert az egész zenekarban téged tartalak a legkomolyabb embernek – kezdte a mondandóját. Tudom, hogy derekasan harcoltál a fronton és sebesülést is kaptál, fogságba kerülték, és életed kockáztatva sikerült megszöknöd a fogságból, azt is tudom, hogy becsületes, rendes ember vagy, és nem csak muzsikálsz, de részesedésre aratsz, és fát vágsz, hogy meglegyen a családodnak a megélhetés, éppen ezért esik nehezemre, amit mondani akarok.

Sajnos tegnap itt járt a német parancsnokságról egy tiszt, azzal a paranccsal, hogy írjuk össze a faluban található cigányokat és azt a két zsidó családot, akik itt élnek. Elszállítják ôket.

Hogy hova, azt nem mondta, de nagyon úgy néz ki, hogy a zsidók után most már a cigányokat is deportálni akarják, és azokat a zsidókat, akik valamilyen oknál fogva kimaradtak eddig, mind összeszedik!

Megállt bennem az ütô, levegôt is alig kaptam.

– És a nagyságos úr mit szólt? – kérdezem.

– Mit mondhatom, barátom, mindent felhoztam a mentségetekre, hogy rendes, dolgos, becsületes cigányok laknak a faluban. Nem lopnak, nem kéregetnek, becsületes munkával és muzsikálással keresik a kenyerüket, hogy minden besorozott cigányember elment a háborúba, harcolt a hazáért, volt, aki megsebesült, és volt, aki hôsi halált halt. De a német hajthatatlan maradt. Neki ez felsôbb parancs, és nagyon sajnálja, de neki teljesíteni kell ezt a parancsot. Sokáig vitatkoztunk, a végén még engem is megfenyegetett, hogy szabotáns vagyok, és jelenti a feletteseinek, hogy nem mûködök vele együtt. Bevallom, hogy én is félek, nem a pozíciómat féltem, de mind a két fiam katona, félek, hogy rajtuk torolják meg, ha nem engedelmeskedem. Szégyellem magam, mert ismerlek benneteket személy szerint, sok átmulatott éjszakát töltöttünk együtt békeidôben a kávéházban. Azt is tudom, hogy az a 2 teknôs cigány család, aki rajtatok kívül él még a faluban, szintén komoly munkával keresik a kenyerüket, és árulják vásárokon, piacokon a saját maguk készítette teknôjüket, fakanalaikat. Tudom, hogy a zenekar tagjai rokonságból, családtagokból áll, és két család, így a két zsidócsaláddal együtt négy családot érint ez a szégyenletes parancs. Sajnálom, hogy ilyen tehetetlen vagyok, egész éjjel nem tudtam aludni, úgy bánt a dolog. Abban reménykedem, hogy ez még csak összeírás, és nem lesz következménye. Még azt szeretném kérni tôled, hogy Te vidd el a hírt, és készítsd fel a cigányokat. A két zsidó családhoz magam megyek.

Egyet tehetünk még: aki akar, a mai napon még elmehet, elmenekülhet. Ma még van rá lehetôség. Többet nem tehetek – fejezte be, fejét lehajtva.

Alig tudtam nyelni, mintha egy gombóc lenne a torkomban, és amikor kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, a gombóc elkezdett csúszni a torkomban. Nem jött ki hang belôlem, nem is tudtam többet mondani, csak annyit, hogy: Megértettem. Nem emlékszem rá, hogy hogyan kerültem ki az utcára, arra sem, hogy köszöntem-e, csak azt tudom, hogy mikor hazaértem, mamád úgy megijedt tôlem, olyan sápadt voltam, hogy rögtön ágyba akart dugni. Hát még amikor összeszedtem magam és elmondtam, hogy mi vár ránk. Sírt és fohászkodott egyfolytában. Én meg nem tudtam, hogy mitévô legyek, hogy mondjam meg az embereknek a hírt. Végre nehéz szívvel elindultam. Elôször a teknôs cigányokhoz mentem. Mikor megtudták, mirôl van szó, máris mondták, szedik a sátorfát, fel a szekérre, amit el tudnak vinni, és elmennek fel a hegyekbe a rokonokhoz, barátokhoz. Talán megússzák. Megöleltem ôket, jó utat és szerencsét kívánva tovább mentem. Ahogy közeledtem Zsiga sógorékhoz, egyre nehezebben vitt a lábam. Ô volt a prímás a zenekarban, keresztapád a kis Zsiga meg apád a segédprímások. Elemér bátyád a cimbalmos, én meg a nagybôgôs. Mikor elmondtam, hogy mi vár ránk, igen megijedtek ôk is. Megbeszéltük, hogy ma este nálunk összejön a család, és megbeszéljük, mitévôk legyünk.

Este hosszú vita után eldöntöttük, hogy nem megyünk el. Zsiga bátyád nagyon bízott a fôszolgabíróban, meg a tekintetes úrban, akinek nemcsak hatalmas birtoka volt, nemesi címere és rangja, hanem nótás, mulatós természete is. Sok éjszakát átmulatott a többi uraságokkal muzsikálásunkra.  Majd segítenek valahogyan. 

Félelemben és reménységben telt el két nap, és nem történt semmi. Már úgy éreztük, hogy könnyû rajtunk a teher, amikor a harmadik nap megállt a kapu elôtt egy autó. Két német katona ugrott le róla, meg a jegyzô úr. A németek németül beszéltek a jegyzô meg sajnálkozva mondta: készüljünk, mert délben jön a vonat, és elszállítanak bennünket, de ne adjuk fel a reményt, mert a fôszolgabíró meg a tekintetes úr elmentek Kenderesre a német fôhadiszállásra, és mindent elkövetnek, hogy megmentség a két zsidó és az itt maradt cigány családokat. Egy óra múlva visszajönnek értünk.

Addig készüljünk el a csomagolással. Csak a legszükségesebb holminkat vigyük, mert a felesleget meg az értéket úgyis elviszik a német katonák.

Mindenki itt legyen, mert ha valaki hiányzik, azt a többieken torolják meg. Így még a reményünk is elszállt, hogy apád vagy Elemér bátyád elszökik.

Mamád sírva szedte össze a legszükségesebb ruháinkat. Nénéd meg azt a kis tartalék ennivalót, ami még volt, meg vizet. Apád, aki akkor volt 17 éves, a hegedûjét vette magához.

Mielôtt elhagytunk volna a házat, mamád kérte, hogy imádkozzunk. Letérdepeltünk a szobában, megfogtuk egymás kezét, és mindannyian magunkban imádkoztunk, aztán felálltunk, megöleltük, megcsókoltuk egymást és megígértük, hogy igyekezünk együtt maradni, de ha elszakítanak bennünket egymástól, mindenki megtesz mindent azért, hogy túlélje ezt a rémséget. Mint egy végszóra lépett a konyhába a két német katona.

Kifelé, kifelé – kiabálták. A kapu elôtt állt a két zsidó család. Összesen nyolcan voltak, öt felnôtt meg három 10 és 13 év közötti gyerek. Mind a két családnak fûszerboltja volt, és magyar felesége. Talán ezmiatt nem vitték el ôket elôbb. Ki tudja? Nagyon rendes emberek voltak. Jó emberek. Szinte az egész falu tôlük vásárolt. Mi is tôlük vásároltunk, ha nem volt pénzünk, hitelbe is adtak, aztán, ha pénzhez jutottunk, kifizettük a számlát. De nemcsak nekünk, hanem minden szegény embernek hiteleztek. Most útra készen ôk is ott voltak csomagjaikkal. A lakás ajtaját sírva zárta be mamád, és átadta a kulcsot a kerítésen Julcsa nénédnek, a szomszédasszonynak. Ott volt az egész szomszéd család a kerítés mellett, és sírva búcsúztak el tôlünk. Jó barátságban voltunk. Sose éreztették velünk, hogy cigányok vagyunk. Ôk is szegény emberek voltak. Bizony nem szégyellem, én is elsírtam magam. Amerre mentünk, kiálltak az emberek, a kapuba a bátrabbak, Isten tudja, honnan tudták meg, hogy visznek bennünket. Ôk négyen, mi öten és a két zsidó család, összesen tizenheten, mint a vágóhídra induló birkák megindultunk az állomás felé. Az állomásra érve már láttuk, hogy benn áll a szerelvény. Hosszú fekete vonat, és a vagonokban, mint a marhák, az emberek bezárva. Csak a vagonablak rácsain kiabáltak kifelé. Volt, aki a nevét kiabálta, és kérte, hogy értesítsék a családját, volt, aki vízért könyörgött.

A szívemet jeges kéz szorította össze. Arra gondoltam, hogy tudom, hogy van Isten, hisz nem is olyan régen fohászkodtam hozzá, hogyan engedheti meg ezt a kegyetlenséget, és az emberek hogyan nézik el és tûrik el ezt a gazságot.

A vonat körül német katonák sétáltak, és puskával fenyegették meg azokat, akik vizet vagy kenyeret próbáltak a vagon résein benyújtani a kinyújtott kezekbe.

A mi kis menetünket egy üres vagonhoz vezették, és elhúzták az ajtót.

Felszállni – kiáltott a német katona, aki kísért bennünket. Már éppen eleget akartunk tenni a parancsnak, amikor éles dudálással megállt egy autó. Megállni emberek! – kiáltotta a fôbíró úr, és kiugrott a kocsiból, majd a nagyságos úr és egy német tiszt szálltak ki a kocsiból. A fôszolgabíró úr kezében valami levélféle volt. A német tiszt a katonai osztag rangidôs parancsnokához lépett, és beszéltek, majd átnyújtott neki egy borítékot. Mikor elolvasta az írásos parancsot végre nagy nehezen megértette, és szólt a katonáknak, állítsanak félre bennünket.

Az uraságok odajöttek hozzánk, és csak annyit mondtak: Maguk szabad emberek, a német parancsnokságról hoztam a szabadítólevelet. Óh, Istenem, lett nagy sírás az asszonyok között, meg tülekedés, mindenki meg akarta csókolni az uraságok kezét.

Én meg Istenre gondoltam, aki meghallgatta imám, és megmentett bennünket, ezért csak nagyon halkan, de szívemben végtelen hálával mondtam. Köszönöm nagyságos uraim, hogy közbenjártak értünk. Sohasem feledjük el a jóságukat.

Teri nénéd meg, akinél az élelmiszeres kosár volt, elkezdte osztogatni az ennivalót, meg a vizes üvegeket a vagonból kinyúló kezekbe. A német katona meg, aki látta, elfordult, hogy ne lássa. Senki más nem mert mozdulni a csoportból, csak nénéd. Mindig bátor, vakmerô volt az a lány. Addig osztogatott, míg észre nem vette a német tiszt, és magából kikelve kiáltott valamit a német kiskatonának, aki aztán megijedve a felettesétôl megragadta nénéd karját, visszapenderítette a csoportba.

– Induljunk gyorsan hazafelé, emberek! – szólt a fôszolgabíró úr, aki velünk jött gyalog. A nagyságos úr pedig a kocsijával kísérte a menetet lépésben egészen addig, míg az utca végére értünk. Az emberek, akik megtudták, mi történt, ölelgettek bennünket, és éljenezték az uraságot.

Olyan volt az egész mint egy álom, mintha nem velünk történt volna meg az, ami történt, de mikor az utca sarkára értünk, és befordultunk volna a másik utcába, megszólalt a mozdony elnyújtott sípja. Éles fütty egészen a szívünk közepéig nyilallt.

Szinte egyszerre álltunk meg, és fordultunk meg mindannyian. És a hosszú fekete vonat lassan pöfögve megindult. Ott álltunk, míg az utolsó vagon is el nem tûnt a szemünk elôl. Aztán szótlanul indultunk haza, ki-ki otthonába. Azon az estén csak gyertya égett a szobában. És mi vacsora nélkül imádkoztunk közösen azokért, akiket elvitt a fekete vonat.

1944 karácsony szent estéje volt. Isten legnagyobb ajándékát hozta el nekünk ez a karácsony, a szabadságot és az életet.

Néhány hónap múlva véget ért a háború.

Nagyapám lassan kiverte leégett pipáját a kályha hamuzójába.

1999. december. Holnap karácsony. A történetet hallgató öregasszony lett. Még néhány nap, és egy új évszázadot köszöntünk abban a reményben, hogy soha többé nem lesz fekete vonat, és hogy végre megértik az emberek, hogy mi mindannyian testvérek vagyunk. Itt, ezen a Földnek nevezett bolygón. Hogy egy a bánatunk és egy az örömünk.

B. Horváth István

Cigányok

            koromban izzó szempárok lesik

drótpilla-rácsokon át a Világkaput

            rab keresi így a szabadságot

aki benne él annak eszébe ha jut

            Penzsáb? Malabár? Bengál? egébôl

égette bélyegét az indiai Nap

            ôseink bôrébe s a gének át-

örökítették a holnap fiainak

            vérerekben sodró Indus Gangesz

hordják eleik hamvait a jelenbe:

            türelmetlenségük átviharzik

sértôdékeny és duzzogó szerelembe

            halottaiknak élelmet visznek

ôk kiknek szent tehén itt se oltja éhét

            mert hazát nem találnak: szeparált

diaszpórák hazudnak nyugalmat békét –

            tér híján önmagukban vándorló

kupecek izgága alkuja a léttel

            idôbe vájt teknôk körül

poronty-fürdetôk daca a megvetéssel

            szemben: dal s hegedûszó-varázslat

bûvöletében táncoló tiltakozás

            elôítéletek kártyalapján

hajba tûzött rózsás magamutogatás –

            van bûnük – de kölykük sose ölik!

sírnak ha temetnek sírnak ha mulatnak

            lob-önérzetük tábortüzébôl

fényjeleket küldenek az öntudatnak

Korcsmáros Györgyné

A lókolbász

(…)

Azt hiszem, nagyon rossz gyerek voltam.

Téglagyáros unokája, aki az államosított, elvett gyár területén nôtt fel vályogvetô cigányok gyerekeivel.

Meleg nyári reggelen ki az ágyból kócosan, mezítláb elsô utam a küszöb volt. Ott ásítoztam, amikor menetrendszerûen felhangzott valamelyik cigányasszony hangja.

– Lilike, Bözsi, Gyöngyi! Gyüttök a „piharcra”? – és mentek. Jó néhány kilométert gyalogoltak be a városba, és ugyanannyit vissza.

Már 10 óra felé járt délelôtt, mire visszaértek.

Én túl voltam az anyai pofonon, amit sürgôsen továbbadtam az öcsémnek vagy húgomnak, attól függôen, melyikük állt kézre.

A továbbadott pofonért újabb megtorlás.

– Indulás mosogatni! – Ennél jobban semmit sem utáltam.

Amíg duzzogva csapkodtam az edényeket, odakintrôl a piacról hazaért asszonyok újabb hívó szava hallatszott:

– Pariska, Muki, Rezsô! Gyertek enni!

Ilyenkor tudtam, néhány pillanat, és a szomszéd küszöbök telnek kócos fejekkel. Most is így történt, csakhogy, mint máskor is mindegyik fejhez egy kéz is tartozott, ami hatalmas darab lókolbászt szorongatott.

Tömték is magukba becsülettel, csak úgy, kenyér nélkül.

Ilyenkor mindig elfogott engem az irigység. Hiába voltunk mi valaha gyárosok, sohasem dôzsölhettem a bûvös küszöbön akkora darab kolbásszal.

– Anyu, te miért nem hozol nekünk sohasem olyan sok kolbászt, mint a Lilike meg a Bözsi? – szakadt ki belôlem a félig kérdés, félig szemrehányás.

– Elment az eszed? Képes lennél megenni a kétforintos lókolbászt, mint ezek a cigányok? Te legyél büszke arra, hogy gyáros unokája vagy! Gondolj arra, ezek mind nekünk meg az ôseinknek dolgoztak.

– Mit érdekel engem, kinek dolgoztak, amikor minden nap tömik magukba a sok kolbászt, engem meg éheztettek! – azért ez nem volt igaz, nem éheztettek, csak kolbászlakoma nem volt sohasem.

Ha kolbászt nem is, de hurkákat azonnal kiutalt anyám a hátsó felemre.

Én üvöltöttem, válaszként a csecsemô testvérem is rázendített.

Anyám sem késlekedett a következô paranccsal.

– Ringasd az udvaron! De nehogy felborítsd a kocsit mint tegnap, mert agyoncsaplak te istenverése!

Ringattam, tologattam én szorgalmasan a testvéremet. A babakocsi pedig valahogy mindig közelebb került a kolbászevôkhöz.

– Már megint megvertek? – kérdezték tele szájjal. Ebben az udvarban semmi sem volt titok.

– Meg.

– Miért?

– Mert ilyen kolbászt akartam vetetni.

– Nem kapsz?

– Nem – bôgtem el magam, mint egy mártír, sôt annak is éreztem  magam.

– Majd én hozok neked, ha nekem adod a cicás poharat – ajánlotta fel a Pariska. (Mariska volt a tisztességes neve, de mindenki Pariskának ismerte.)

Döntenem kellett. Nagy kincs volt a cicás pohár. Senki sem tudta, honnét származik. Csak megjelent a gyerekek közt a csorba pléhpohár, amire egy fekete és egy fehér macska volt festve.

Igazi tulajdonosa sem volt. Mindig azé volt, aki el tudta lopni a másiktól. Most én birtokoltam immár két napja, de én nem vittem az udvarra. Az ágy alatt ôriztem.

Döntenem kellett. Kolbász vagy pohár. Majd a szívem hasadt meg a pohárért. De gyorsan megvigasztaltam magam.

– Úgyis visszalopom – és már  hoztam is a poharat.

Ôk meg a kolbászt.

A fejedelmi kolbászevés az udvar végében az orgonabokor jóságos takarásában esett meg. Én szó szerint zabáltam a lókolbászt, a cigánygyerekek pedig gyönyörködtek a cicás pohárban.

Nem sokáig. Még aznap visszaloptam. Szó szerint jóllakott csecsemôként hajtottam álomra a fejem.

Gyomromban a rég áhított kolbász, ágyam alatt a cicás pohár.

Szegény, azóta halott anyám, apám mit szóltak volna, ha mindezt tudják?

Ki a nagyobb cigány?

Balajthy Ferenc

Karácsony 1956

Menjünk anyám, ha a harang szól,

Menjünk az éjféli misére!

Talpunk alatt csikorog a hó,

Minket a Holdsugár kísér el.

Menjünk anyám, ha hív az ének!

Fénybe születik az új világ,

Párába rejtett messzeségek

Mormolják már a szentséges imát.

Menjünk anyám, ha itt az éjfél!

Égre fut vezérlô csillagunk,

Templomi sárga gyertyafénynél

Száll már fehérszárnyú angyalunk.

Menjünk anyám, ha a harang szól,

Menjünk az éjféli misére!

Talpunk alatt csikorog a hó,

Minket a Holdsugár kísér el.

AR/C/S PO/ETIKA

írok mert nevethetnékem van

írok mert menedékem van

írok mert nincs rá jó okom

írok mert mind mástól lopom

írok mert nem volt mesterem

írok mert ha nem restellem

írok mert oly boldog vagyok

írok mert megbolondulok

írok mert égbe visz a szó

írok mert semmire való

írok mert nyugtom csak így lesz

írok mert így megfeszíthetsz

írok mert belülrôl feszejt

írok mert minden elveszejt

írok mert sírhatnékom van

írok mert írhatnékom van

Kocsis Csaba

Csiriklóri

(Balogh Gyulának)

A Dankó utca kicsiny kis portáján zengett a dal. Agyonágyúzott fémhúrok vinnyogtak a gitáron, és a térdeken összeverôdô kanalak egymásnak forduló fémhasa diktálta a ritmust. Szállt a dal szabadon, mint a kalitkából kiröppent madár. Énekeljetek csak, dünnyögte maga elé Guglo anyó a szemközti házban. Tiétek a jövô, tette hozzá magyarul, mert cigányul nem ismert olyan szót, amivel a jövôt ki tudná fejezni: elég ha a gázsóknak van fogalmuk az idônek errôl a meghatározhatatlan állapotáról.

A házigazda testvérei a régi kastélykertben kergették a labdát. A park már sokat vesztett régi pompájából. Az öles fák összeölelkeztek, összedugták busa fejüket, mintha csak az elmúlt száz esztendô gondját, baját beszélnék meg egymás között. Purdék a grófok udvarán, zúgtak a lombok tamáskodva. Mikor elbújt a nap az öreg templom mögé, a szürkeség elnyelte az agyonnyúzott bôrgolyót. Alábbhagyott a lelkesedés, és az éhség jó pásztor módjára hazaterelte a gyerekeket. A Rézmûves porta már kiürült, a vendégek hazamentek, csak a szomszéd csenevész kutyája kaffogott az érkezôkre, akik egymást túlkiabálva vették birtokba a konyhát. Megölelgették a botcsinálta szakácsot, Gábort, a legnagyobb fiút, aki fél éve az anyjuk halála után lett családfô. Ellátott ô mindent úgy, hogy abban hiba nem volt, de a konyhában még mindig idegenül mozgott.

 Asztalhoz ültek. A gôzölgô paprikás krumpli illata elterpeszkedett a konyhában, mint egy jól lakott óriás. A meleg étel már-már elindult szokott útján, mikor a kanalak megálltak a levegôben. Egy fiatal rendôrjárôr dörömbölt a verandán. Nem várt választ: határozottan belökte az ajtót. Megállt. Lassan, vontatottan csapkodta tenyerét a hosszú gumibottal, ahogy a filmekben látta.

– Rézmûves, Rézmûves Gábor, nem elég, hogy munkakerülôvé váltál, még ezekre a porontyokra sem tudsz vigyázni? – nyújtotta el gúnyosan a szavakat.

– Mirôl beszél, Kovács úr? – kérdezte a családfô a kese bajuszú ôrmestertôl, aki nem elôször verte rájuk az ajtót.

– Rólatok te, mákvirág. Kerülöd a munkát, a pulyák meg lekapkodják a kiskapukat, végig a fôutcán. Hogy neveled te ezeket a porontyokat?

Rézmûves végignézett a testvérein. Tudta, az elhangzottakból egy szó sem igaz. Ostoba szórakozás ez a kiskapu leemelés, évtizedek óta dívik a faluban, de csak a magyarok között. Válaszolni akart, de Kovács Tibor közbevágott.

– Ismerem a fajtátokat! A jogaitokat azt fújjátok, de hogy mi a kötelesség, azt nem tudjátok. Hónapok óta nincsen állandó jövedelmed, úgyhogy a jövô héten csomagolhatsz a kis vakarcsoknak: mehetnek az otthonba.

– Most jól rájuk ijesztettem – röhögte elégedetten a társának az utcán.

– Egyetek, aztán mars az ágyba! – vetette oda a többieknek Rézmûves Gábor. Kisietett a házból, és rohant végig a falun. Nagyokat koppantak a talpa alatt a járdán heverô kiskapuk.

Befordult Balibán Mária szûk utcájába. Egykori osztályfônöke nemcsak kiváló pedagógus, hanem bizalmas barát is volt, hozzá igyekezett most is. Titkos menedéknek számított ez a hely, ahol részvét helyett gyakran kapott jól hasznosítható tanácsokat. Kétségbeesetten dörömbölt az ajtón, de vigasztalan volt a dübbenések utáni csend.

– Ne bomolj, Gábor! – szólt ki a szomszéd. – Marika nénéd csak két hét múlva jön haza. Ne káromkodj, te istentelen! Hiába na, mind egyformák ezek, pedig ez a nagyobbik Rézmûves vihette volna valamire – dohogta a távozó után.

Balibán Mária nélkül erôtlennek, fészkébôl kivetett riadt kis madárnak érezte magát, aki maga is segítségre szorul. Meg se fordult a fejében, hogy Kovács Tibor csak ijesztgette; otromba tréfa volt az egész. Nem olyan messze, a sportpálya felôl kiabálást halott, de a szófoszlányok nem jutottak el a tudatáig. Az éj sötét függönye elôtt találta magát, mert a falu utolsó lámpája után felsejlô feketeségben csak az avatott szem látta a temetô faragott kapuját. Itt még a kiskapu is a helyén volt, igaz félig nyitva, mintha csak ôt hívta volna valaki ide.

– Hol vagy, Lulugyi? – jutott eszébe csontos, cserzett arcú nagyanyja, aki hitt a túlvilágban, és sokszor mesélt neki az alulsó országról, ahol a cigány ugyanolyan boldog, mint Indiában volt. Mámi megfejtette az álmot, elûzte a rontást, és másnapra meggyógyította, ha beteg volt. Rézmûveséktôl felkopott volna az orvos meg a patikus álla, míg Lulugyi élt, de hol van most? Itt a kicsiny kis füves halom alatt, itt alussza örök álmát. Odakuporodott mellé.

– Merre jársz, Lulugyi? – mormolta maga elé, és maga is meglepôdött, mikor Lulugyi, úgy ahogy régen, mikor vigasztalta, ráhelyezte súlytalan tenyerét.

– Mi baj van, Gábriel? – kérdezte meleg bársonyos hangon. Gábor nem ijedt meg, de a szavak csak szûköltek a lelkében legbelül, nem akartak kibuggyanni. – Ha nem szólsz, akkor is tudom, mi bajod – folytatta a mámi. – Nem beszélhetek a világ dolgairól, de szeretnék segíteni. A kis madaram voltál te nekem mindig, legyél az most is, csiriklóri. Ha megtudtad azt, amit akartál, bucskázz át a fejeden, és újra az leszel, ami voltál.

Gábor összerezzent. Azt hitte, álmodik. Ruhája semmivé lett, helyette barna, fehérpettyes tollak borították testét. Szárnyait elôször csak kinyújtotta, majd meglebbentette. Mikor meggyôzôdött arról, hogy birtokában van a repülés tudományának: felemelkedett. Elôször csak a temetô felett körözött, aztán a falu felé vette az irányt. Megpihent egy kicsit az otthoni diófán. Látta a kicsi kis házukban riadtan összebújó testvéreit, de félt közelebb menni hozzájuk, mert attól tartott, hogy még jobban megijeszti ôket. Úgy hallotta, a futballpályánál még mindig perlekedtek. Odatelepedett a veszekedôk melletti nyárfa alsó ágára.

– Már pedig visszamész, és az összes kiskaput visszateszed a helyére! – rázta a traktoros a fia vállát a fa alatt. – Tóth Józsefet mindenki tisztességes embernek ismeri a faluban, és azt akarom, hogy a fiam is hozzám hasonló legyen!

– Tudtam, hogy nem ôk voltak, nem az enyimek, tudtam! – röpült tovább, és éles madárhangján belerikoltott az éjszakába. A hold kibútt a felhôk mögül, de még sose tûnt ilyen kövérnek és ragyogónak. Gábor úgy gondolta, míg el nem fárad, körözni fog a falu felett. Nem akart még átbucskázni a fején, mert madárként sokkal szabadabbnak érezte magát

Spiegel Máté

Eset

(Bp.)

„A probléma azonnali

intézkedést igényel.

Személyesen találkozom

a kérdéses személlyel.”

(tv)

„Fejes úr ma ellátogat

a távoli megyébe.

A kudarc sokba kerülhet

– talán épp a fejébe.”

(vidék)

„Jó napot kívánok, uram!

Nálam a határozat.

Ha nem nyitja ki az ajtót,

Fejes úr rendôrt hozat.”

„Nem nyitok ki semmit nektek,

rohadt büdös magyarok!

Megmondtam, azt engedek be

a boltba, akit akarok.”

(Bp.)

„Csak cigányt – elnézést, romát

– ebben semmi ráció.

A tényállás: törvénysértés,

faji diszkrimináció.”

(reggel)

Hát ilyen furcsát álmodtam,

kis unokám, az este.

De elmondom a végét is:

hiába fôtt veresre

a fejük, csak tisztavérû

roma kapott kenyeret

a faluboltban, s hamarosan

csináltunk nagy meleget,

egy nagy tûzbe hordtunk össze

mindent a magyarteleprôl.

De kialudt, és hideg lett, és

éppen ettôl ébredtem föl.

Markó Pál

Karácsonyi rózsákkal

Ott ültem ágyad elôtt végnapjaidban megrövidült estéken,

nem voltam hôs, de gondoskodó szereteted nekem vitézségi

érmet naponta jelentett. Bár a Teremtôm sem hoz ítéletet

a magányos házra, gerincére hulló ôszi levelekre préselôdnek

örök intô szavaid. Rokoni kapcsolaton kívül szülôvárosom

törvénye is kiállt melletted. Kedvesemtôl ajándékba kapott

könyveid pergamen lapjai elhalványulnak a napszítta

roskadozó polcon, az utolsó lélegzetvételi sikolyok lámpafényben,

görcsökben ólálkodik a rám csent nyárvég, s helyettem is szól

az elsirató gyászdal. Kondulj meg temetôi harang, vén embereknek

nem jár ki az újjászületés, csak az égô szférák zúgnak

tébolyult évek, s az éhhalál odújából úgy vonulnak rozsdától

felmart nyilak élesen sújtanak a jeges télben…

De a Kedvesemhez kötôdnek most is a gondolataim, kifaggatták

tavaszi fürjek a vadvirágzásban. Míg el nem bújok molyette

zubbonyomban, ingerült hôhullámú lelkem elfásulhat.

Fülemre aggatott bús emlékekkel, szöges bakanccsal sokat

gázoltam a füves réten. Jajgatásod nem hallom már csontos

éjben, eltûnsz álmaimban. Mindenkor kék búzavirág vagy nekem,

festmény az életbôl, óh, cifra szoborként miért hallgatsz?

Fájó görcsében miért rángatod szívem csücskét? Feltárom

naponta értéked, neveden hiába szólítlak magányomban

nem vagyok karácsonyi rózsákkal a Tiéd.

Pólya Zoltán

Szonáta

A fénymásolt papírt összegyûrte, és betette párnája alá. Fáradtnak érezte magát, és aludni akart. Lehúzta cipôjét, majd nadrágját, s bebújt a kisebbik testvére mögé, aki még a tévét nézte. Már csak az elmosódott színeket látta és anyját, aki kinyitotta a tûzhely ajtaját, s egy-egy darab fát rádobott az izzó parázsra. A tûzhely lapján most is ott volt a vizesfazék, melynek széle sistergett a párától. Nézte a megszáradt ruhákat, s tudta, hogy holnapra lesz már tiszta ruhája, lesz miben iskolába mennie.

Hirtelen eszébe jutott a vers, amit a tanítójától kapott. Ott pihent a feje alatt. Sehogy se tudta úgy eltenni a lapot, hogy ne gyûrôdjön össze. Ismerte jól ezt a fehér papírt. Tanítója mindig ilyenre írta a feladatokat. Szép tisztán vette elô a hátizsákjában sorakozó vastag képeskönyvek közül, s mindig mondta, amikor a feladatot letette az asztalra: „Vigyázzatok rá, ne firkáljátok össze a fehér lapokat!”. Neki elég volt csak rátenni a kezét, elég volt csak néhány betût vagy számot ráírni, s már maszatos és gyûrött lett a fénymásolat.

Ha verset kapott, akkor még nehezebb volt a dolga, mert azt haza kellett vinni, vigyázni kellett rá, nehogy kistestvére megtalálja, mert szájába veszi, és darabokra tépkedi. Ricsi szégyenkezve nézte az egyre maszatosabb lapját. Hiába vitte óvatosan kezében a falu sáros utcáin, a vers elôbb-utóbb leesett a földre. Eszébe jutott ugyan tanítója intelme, de már kevésbé bánta a koszos foltokat. Nyugtatgatta magát: „A betûk még megvannak”.

A legnagyobb veszélyt Csabika jelentette. Múltkor a sifon tetejérôl is levette feladatát. Kis papírdarabkákra tépte, és egyenként dobálta be a masina nyílásán.

– Csabika, mit csinálsz? – kérdezte rémülten kistestvérét. – Elvetted a papíromat? Nem szabad, nem szabad! – s már ütötte is öccsét, aki mérgében a megmaradt fecniket is rádobta a tûzre.

– Nem én voltam! – védekezett zokogva. – Endre báttya volt itt. Ô vette le a papírodat, mert a hivatalba kellett menni.

Délután, amikor belépett portájuk udvarára, akkor még nem gondolt a párnahuzatra. A tisztaszoba Mária képe járt fejében. „Az lesz az igazi rejtekhely.” Versét bedugta nadrágzsebébe. Néhány lépés után eszébe jutott, hogy még utoljára átolvassa az egészet, mert ha mégis valami baja lesz, akkor hogyan tanulja meg versét. Ricsi szótlanul állt a házfalnak dôlve, izgatottan kezdte a szavak betûzését. Attól félt, esetleg nem lesz ideje és türelme végigolvasni az egészet. Ám az elsô szavak, az elsô mondat átlendítette a nehézségen. Különös örömet érzett. Tanítója biztosan megdicsérné most is, mint amikor elôször sikerült olvasnia az elsô osztályosok kékfedelû könyvébôl. „Ricsi, te olvasol?” Meglepetten nézett rá tanítója azon a délelôttön.

Melegséget érzett. Hol volt a sáros utca emléke? Biztos volt benne, hogy ez a vers az övé, hiszen olvassa és holnapra kívülrôl is elmondja. Néhány perce még ott állt a bolt elôtt, hallgatta a kártyázó cigányok beszédét, a boltos veszekedését, kiabálást. „Nincs kolbász! Takarodj innét, te büdös börtöntöltelék!” Valaki be akarta hívni, hogy vesz neki édességet, talán valamelyik nénje. – Nem ment be, mert a lapot akarta biztonságban tudni. Aztán mozgást hallott az ól felôl. Fölemelte fejét. – Talán még se kellene összegyûrnöm – mondta halkan magának, s a félbehajtotta verses lapját. Nyöszörgô hangra lett figyelmes. A tapasztott ól ajtaját kilökte a disznó. Ricsi nézte egy ideig az állatot, aki jött volna kifelé, de súlyos teste beszorult az ajtóba.

– Hé, hé… Karcsi! – kiáltotta rá, és egy akácrúddal megbökdöste az orrát. – Menj befelé! Csak nem gondolod, hogy neked fogom elmondani a versemet! Szeretnéd, mi? Az egy medvérôl szól, te meg malac vagy. Tudod mi jutott eszembe? Ha esetleg még se mennék el verset mondani holnap, akkor te leszel az elsô, akinek elmondom.

Bent a konyhában, ahogy ránézett a centrifugával bajlódó anyjára, az az érzése támadt, a versszakok, mint valami pergô filmszalag, átfutnak szeme elôtt. Hirtelen elszakadt a versfilm, s megállt egy mondatnál. Szótagolva elolvasta többször is, de nem értett az egészbôl semmit. Újból és újból próbálkozott teljesen eredménytelenül.

– Anya, figyelj már rám kérlek! – szólította meg édesanyját, aki fia melegítôalsóját szedte ki a gépbôl.

– Mit akarsz?

– Márti hazaérkezett már?

– Még nem láttam, miért kérdezôsködöl? Inkább menj, és hozzál csilántot Karcsinak.

Ricsi szótlanul bement a tisztaszobába, fölállt az ágyra, s a Mária kép mögé tette a verset.

– Itt aztán keresheti az Inaska, nem fogja megtalálni – mondta, s az aranyozott keretet megemelve a kép hátához illesztette a fénymásolatot.

Márta késôn ért haza. Elôhozta mûanyag kiskádjukat a kamrából, melegvizet meregetett bele a fazékból. Levetett ruháját a tévé elôtti székre tette, meztelen felsôtestét elfordítva beült a fürdôvízbe.

– Elvisznek a versenyre? – kérdezte szappanozás közben testvérét.

Ricsi nem válaszolt. Félálomban azon töprengett, hogy elôvegye-e még a verset. Eszébe jutott az utolsó versszak.

– Márti – szólalt meg halkan, nehogy fölébressze Csabikát –, a kép mögé dugtam. Hozd már ide!

A lány kiszállt a kádból. Megtörölte kezét. Átment a nagyobbik szobába, föllépett szülei ágyára, és hozta is kezében a papírt. Fölvett egy kockás flanelinget, és Ricsi mellé ült, kihajtogatta a lapot. – Meghallgassam? – kérdezte. – Mindjárt, csak elôbb olvasd nekem ezt a sort – és végighúzta ujját rajta.

Márta magabiztosan olvasott: „Barlangból kinézzek-e?!” Mosolyogva Ricsire nézett, megsimogatta fejét, majd levette ingét, és folytatta a fürdést. – Mit nem értesz ezen?

A fiú csodálkozva nézett rá. Újból elismételte magának. „Igen, a vége. Mi az a zeke?” Furcsán csengett a fülében.

– Akkor mondd meg, mit jelent az a zeke! – kérte mérgelôdve nôvérét.

A lány csak ennyit válaszolt: – Ezt nem így kell mondani. – Fölöltözött, és segített anyjának a megszáradt ruhákat a szekrénybe tenni.

Aludni akart, de legfôképpen nem gondolni a holnapi napra, a versmondásra. Magára húzta a takarót, papirosát a dunna alá gyûrte. „Miért egyedül? Miért kell egyedül mondanom? Kiállni idegenek elé. Mondhatnám Zsoltival és Barnabással. Hárman összeölelkeznénk. Együtt szavalnánk jó hangosan, mert ôk is tudják a verset.”

•

A reggelek azok mindig mások voltak. Verse nem jutott eszébe. Fölkelni minél elôbb, és szaladni ki. Szaladni öccsével a domboldalon. Bukfencezni, szaltózni, cigánykerekezni. Minek vigye azt a fénymásolatot, anélkül is el tudja mondani. A papírokkal amúgy is baj van. Valaki észreveheti, kikaphatják kezébôl, vagy a lyukas zsebébôl kieshet, aztán nincs többé. Jobb, ha ott marad a párnahuzatban.

A tavaszi reggelek mindig titokzatosak voltak.

Izgatottan keresni a kökénybozót fészkeit, s benne egy tollpihékkel kibélelt madárfészket. Kiszedni helyérôl a tojásokat, érezni melegségét, majd vigyázva becsúsztatni ingzsebébe, és boldogan szaladni az iskolához, hogy megmutathassa a tojásokat a fiúknak.

„Miért kell kiszedni a tojásokat?” Gyakran kérdezte ezt magától. Mert mindez megmagyarázhatatlan volt és titokzatos. Övé lehetett egy másik élet.

A dolog sokszor rosszul végzôdött. Kikapták kezébôl a tojást. Dobálták, falhoz vagdosták a nagyfiúk. Ô pedig arra gondolt, hogy milyen jó lett volna nevelgetni, dédelgetni a tojásokat. Betehette volna a párnája alá azt is, egészen addig, míg tényleg megszületnek a kismadárkák.

Ez a május reggel sem járt szerencsével. Fölmászott a virágoskertben álló fenyôfára. Tudta, hogy ott is fészkel valami. Fölment a fa legtetejébe. Gyantás lett a keze kapaszkodás közben. Boldogan nézett le az utcára, a falura. Olyan magas volt, mint a templomtorony. Már csak egy utolsó lépés volt fölfelé. Egyetlen mozdulatot kellett volna tennie a fészek irányába, amikor terve néhány másodperc múlva meghiúsult. Szárnysuhogást hallott. Egy macskabagoly repült a fészek szélére. Látta a kapálódzó fiókák sárga csôrét. Kezét gyorsan visszahúzta. Elindult lefelé, de a madár követte ôt. Ugrált lefelé, egyik ágról a másikra. Szárnyával arcába csapott. Ricsi fölnézett, meglátta félelmetes szemét. Karja erôtlenné vált, alig tudta magát tartani, rázta a hideg, s keservesen zokogott.

– Ricsi! Ricsi! Mit keresel ott fenn? – kiabált Márti. – Miért sírsz? Gyere már le! Sietni kell az iskolába, mert elkésünk.

– Nem tudok lemenni, a bagoly nem enged.

– Micsoda?

– A bagoly itt van egész közel – zokogta.

– Minek másztál föl? Most kinek szóljak?

– Mindegy, valakinek. Szólj már apunak!

Apját tegnap este se látta. Biztosan kártyázott egész éjszaka. Ô segítene. Ô még ezt a fát is kivágná.

Márti kétségbeesetten szaladt be a házba. Édesanyjukkal jött vissza. Iskolások mentek el Ricsiék háza elôtt. Valaki kezében egy fehér papír volt. „A vers! Hol van a versem?” Tanítóját látta maga elôtt. Egy mondat jutott eszébe, amit többször megismételt hangosan. „Kibújás vagy bebújás?”

Az anyamadár végre visszarepül fészkébe. Ricsi föllélegzett, lassan lemászott.

– Jöjjön haza apád! Kivágatom vele ezt a fát – szól hozzá az anyja.

– Na, majd jól elver. Megint mit csinált, te Inas!

– A baglyokat hagyjátok békén! – válaszolta ingerülten Ricsi. – Hozzá ne nyúljon valaki! – kiabálta.

A tanító már várta ôt. Megfogta a kezét, helyére vezette

– Megtanultad?

– Tudom a verset.

– Szavalhatod.

– A papír otthon maradt. Hazaküldjem Mártát?

– Ha tudod, nem szükséges.

Kiállni. Szembenézni mindenkivel. Ilyenkor mindig félelmet érzett. Rémület lett úrrá rajtra. Miért kell ez a vers? Miért vállalta el? Mi lesz délután? Mi lesz a Nagy Iskolában? Idegenek elôtt mit fog mondani? Csak ne kellene egyedül kiállnia. Ha legalább mellette lenne Barnabás és Zsolti, akkor nem lenne gyomrában az a szorító, fojtogató érzés.

Idôtlenné vált minden. Ricsi sokáig hallgatott. Késôbb a versmondásra sem emlékezett, csak a hosszú idôtlenné vált percekre, szájának gúnyos mosolyára. „Mit akartok tôlem? Ugye szeretnétek olyan madarat, mint amilyen nekem van otthon?” Simogatni a bolyhos pihéket, mint ahogy édesanyja szokta rövid haját cirógatni, ha ölbe vette. Szaladt volna haza, mert féltette ôket a falubeli fiúktól. De akkor mindent elárul, és megtudják, mit rejteget a kerti fenyôfájuk. Elhatározta, hogy leszedi, s elbújtatja ôket. Titokban fogja etetni a madarakat.

Délután szakadt az esô. Hazafelé sietett a rövidebbik úton. Át akart ugrani egy kerítést, de nadrágja beleakadt. Az ülepénél szakadt ketté. Nemrég varrta meg az anyja. Rongyosnak érezte magát. Az esôtôl nem félt. Gyakran megtörtént vele, hogy ruhája elázott. Honnan vesz most nadrágot? „Nem fognak elengedni. Anyám meglát, akkor biztosan veszekedni fog.”

Kinyitotta a kaput, fogta kilincsét, és át akarta ugrani a megrekedt esôvizet. Lába kifröcskölte a vizet a tócsából, s ahogy figyelte lépteit, néhány tollat vett észre. Egy élettelen bagolyfiókát emelt föl a sárból. Nézte, forgatta. Benyitott a lakásba. Anyja az ágyon feküdt. Sápadt volt. Homloka verejtékezett.

– Rosszul vagy, anya? – lépett a fiú az ágyhoz.

– Alig kapok levegôt, meg a torkom is éget.

– És a többi fióka?

– Beidézték tárgyalásra apádat, most jött a levél.

Ricsi a masinához lépett melegedni. Kezével dörzsölte a dermedt madártestet.

– A többi ott van a krumpliskosárban – mutatott anyja a tûzhely fémlábai közé. – Apád megpróbálta ôket visszatenni, de nem tudta. Mindig kirepültek a fészekbôl.

– Nekem most mennem kell. Vár a tanító.

– És a ruhád? Hogy nézel ki?

– Szaladok anya, várnak!

Éppen akkor zörgetett be a sárgásbarna vakolatú ház ablakán, amikor egy szürke autó gurult ki az udvarról. Hallotta tompa zúgását, figyelte az ablaktörlô integetô mozgását.

– Tanító bácsi! Anya elengedett – kiáltotta.

– Gyere, ülj be, gyorsan! Sietnünk kell, mert már várnak. Húzd fel azt a farmert! – mutatott a hátsó ülésre. – A fiamé volt, már régen kinôtte.

Semmire nem tudott gondolni. Letörölte a párás ablakot. Leégett nádas mellett haladtak. Füst és kormos nádfoszlány lebeget az úton. Néhány mondat sejlett föl elôtte. „Ha kibújok vacogok…”, „Ha bebújok éhezem…”. Most kezdett igazán félni a verstôl, mondataitól, a szavaktól, hiszen minden fölborult, összekavarodott benne. Ô mást akart mondani az idegeneknek. „Kérem, értsenek meg, én nem tudom, mi ez a vers. Nem tudom, miért kellett megtanulnom!”

– Hát ez mi? – kérdezte értetlenül a tanítóját, aki a kesztyûtartóból egy lapot vett elô.

– Ezt számítógéppel írtam. Ha elfelejtenél valamit, akkor tudjak segíteni.

Mindjárt az elején hibázott. Kimondta az elsô szót és megállt. Fejét a lámpák felé fordította. Szakadt és vizes nadrágjában nem állt volna ki a közönség elé. Tanárok ültek vele szemben a nézôtéren. Egy kontyos zöld szoknyás nô állt föl. A színpadra lépett. Kirúzsozott szája remegett. Megkapaszkodott a bordó függöny szélében, és fejével lassan intett.

– Kezdheted.

Csenyéte – Bicske,

1999. augusztus-november

Tartalom

Jónás Tamás • Rosszkedvû bevezetô / 3

Németh Attila • Versek / 4

Hegedûs Erika • A piros pipacsos világ / 5

Tornay Mari • Délibáb a Blahán / 7

Németh Attila • Cigány próza, avagy a lét virágai / 8

Fecske Csaba • Versek / 10

Badics Erika Alíz • Mezôk vadvirága / 11

Kálnay Adél • Szedra / 13

Fritz István • Éjszaka van / 15

Szitai Emília • Karácsonyi fekete vonat / 17

B. Horváth István • Cigányok / 21

Korcsmáros Györgyné • A lókolbász / 22

Balajthy Ferenc • Versek / 23

Kocsis Csaba • Csiriklóri / 24

Spiegel Máté • Eset / 26

Markó Pál • Karácsonyi rózsákkal / 27

Pólya Zoltán • Szonáta / 28

A pályázók névsora

Ábri Julianna (Tiszavasvári)

Ágoston István (Szeged)

Badics Erika Aliz (Drávafok)

Balajthy Ferenc (Székesfehérvár)

Balogh Adrienn (Jászapáti)

Beck Zoltán (Pécs)

Bedô Anikó (Sarkad)

Benke Rita (Devecser)

Bernát Nándor (Elek)

Bélai István (Budapest)

B. Horváth István (Baja)

Boda Magdolna (Szeged)

Bornemisza Attila (Budapest)

Borsós Károly (Budaörs)

Böszörményi Gyula (Erdôkertes)

Bôsze Éva (Kôszeg)

Corpus Árpád (Tata)

Csatlós Melinda (Borsodbóta)

Csepregi Anna (Egyek)

Csépányi Anikó (Ózd)

Csikós Gábor (Jászárokszállás)

Dán Enikô (Fülesd)

Denekné Lelkes Gyöngyvér (Székesfehérvár)

Erdô Klára (Szombathely)

Erdôs István (Salgótarján)

Farkas Lajos (Jászfényszaru)

Fecske Csaba (Miskolc)

Figur Domokos Sándor (Hajmás)

Folbert Béla (Mór)

Fritz István (Kurd)

Gányi Mariann (Dévaványa)

Gnándt Ferenc (Debrecen)

Harkály Emil Elemér (Ózd)

Hegedûs Erika (Füzesabony)

Hegedûs Erzsébet (Sarkad)

Horváth Anna (Jásztelek)

Józsa Zoltán (Ózd)

Jungbert Ádám (Esztergom)

Kapcsándy Sándor (Pápa)

Kalányos Jánosné (Nyirád)

Katona Judit (Szeged)

Kazai Béla (Kétérköz)

Kálnay Adél (Dunaújváros)

Kecsô Károly (Kenderes)

Kelemen Ágnes (Székesfehérvár)

Kincses Katalin (Budapest)

Kiss Ferenc (Csôvár)

ifj. Kiss Ferenc (Abaliget)

Kiss Gyula Rudolf (Karcag)

Kiss Mónika Éva (Karcag)

Kocsis Csaba (Berettyóújfalu)

Korányi Mátyás (Budapest)

Korcsmáros Györgyné (Kolontár)

Kovács András (Répceszemere)

Kovács Rita (Sarkad)

Lackfi János (Budapest)

Ladislaus Civis (Gönyû)

Lányi Lászlóné Bagi Erzsébet (Páty)

Madarasi Mónika (Debrecen)

Major Katinka (Sarkad)

dr. Makám Ferencné (Kazincbarcika)

Maticsné Fenyô Andrea (Kaposvár)

Mága Erika (Szolnok)

dr. Markó Pál (Budapest)

Máthé Brigitta (Debrecen)

Mátyás B. Ferenc (Budapest)

Mészáros Zoltán (Törökkanizsa, Jugoszlávia)

Mihálovics Zoltán (Szigetszentmiklós)

Motorcza Gyula (Szárliget)

Nagy Gábor (Alacska)

Nagy Tímea (Pusztaszabolcs)

Németh Attila (Nagybörzsöny)

Oláh Pál (Mezôkövesd)

Orosháziné Csordás Melinda (Nagyatád)

Óvári Ilona (Pétervására)

Pataki Marcella (Gyula)

Pári Mirella (Baja)

Pfitznerné Cseh Sarolta (Veszprém)

Pintérné Bodnár Csilla (Karcag)

Ponczók János (Csenger)

Pozsgai Attila (Szentendre)

Pólya Zoltán (Bicske)

Rabovszky Dóra (Budapest)

Rafael Melinda (Nagykôrös)

Ramos Sándor (Kenderes)

Révész Ágnes (Dunavecse)

Rigó Gyöngyi (Budapest)

Rigó József (Szákszend)

Rudasi Endréné (Lajoskomárom)

dr. Salamon Sándor (Lácacséke)

Setét Jánosné Bandor Emma (Karcsa)

Spiegl Máté (Kecskemét)

Szabó Anita (Sarkad)

dr. Szabó Erzsébet (Tiszavárkony)

Szappanos Gábor (Budapest)

Szepsy Eleonóra (Szeged)

Szitai Emilia (Karcag)

Szûcs Mara (Gödöllô)

Szûk Balázs (Debrecen)

Tódor János (Budapest)

Tornay Mari (Miskolc)

Vadász Hajnalka (Tiszavasvári)

Váradi Gábor (Ózd)

Vásárhelyi Sándor (Budapest)

Végh Erika (Kôszeg)

Zágorec-Csuka Judit (Lendva, Szlovénia)

Zsíros Anita (Felsôzsolca)

Zsíros Renáta (Felsôzsolca)