Fekete pipacsok

 Kedves Olvasó!

Hosszas és többnyire terméketlen viták folytak és folynak ma is arról, van-e és milyen a cigány irodalom és költészet. Honnantól az, és már honnantól nem? Az a cigányirodalom, amit cigányok készítenek, vagy az is az, amelyek cigányokról szóló írásokból állnak össze?

Szerencsére nekünk, amikor az elkövetkezendőkben olvasható válogatást készítettük, nem kellett ezzel a nehéz kérdéssel megbírkóznunk, mivel segítségünkre volt kötöttségünk: az Amaro Drom elmúlt 7 évének anyagából válogattuk az írásokat. Gazdag évek voltak, sok-sok versből, prózából ragadtuk ki azt a párat, amit most Önök is olvashatnak.

Egyelőre nem tudni, pótolja-e, megszünteti-e a digitális közlés a papíron való megjelenést, okoz-e akkora örömet a képernyőn villódzó betűk olvasása is, mint a papírillat élvezetével keveredő másik. Szeretnénk, ha visszajelzéseket kapnánk arról, hogy tetszett-e Önöknek is, örömüket lelték-e Önök is ebben a digitális antológiában.

Kellemes olvasást kívánva kínáljuk hát antológiánkat!

– szerkesztőség –

Összesen: 108 pályázó

Zöld az erdő Zöld az erdő, zöld a hegy is, a szerencse jön is, megy is. Gondok kése húsunkba vág, képmutató lett a világ. Egész világ ellenségünk, űzött tolvajokként élünk. Nem loptunk mi, csak egy szeget Jézus vérző tenyeréből. Isten, könyörülj meg nékünk, ne szenvedjen tovább népünk Megátkoztál, meg is verték, örök csavargókká tettél. Bari Károly fordítása

Zelenoj o vesh... Zeleno vesh, zeleno plaj, amari bax, avel thaj zhal, gindongo buss ando mas del andej luma buzhanglipej. Intrego luma dushmanoj, sako rom sar chor nashadoj, chi chordam jekh karfin numa, andaj Jezusheski palma. Devla zhutin pe amende, na de mila pe romende, amaja dan thaj vi mardan, nashadeske amen shutan. Boldas les: Nagy Gusztáv

 Balogh Attila

NUMERO XXXVI

Patakok vigasza fölé görnyedő
csikó homlokát
hiába ölelem
csontom hidegén remegő asszonyokhoz,
kontinentális árvaságban lépdel
a nép,
dermedt mezők
virág-influenza serege ellen
beroskad a csatába,
görget ágyúgolyót:
kislány szívgörcsök zöld dudorai gurulnak
kardvirágok sereglő zsoldosai ellen,
e kisfiú dobálta kavicsok arcán is
átvérző
mezőn,
s úgy kuporog e nép
a csecsemőkőzike-csont ágyékát betaposó
bakancsok mögött
az asszonyok gödrös öléhez,
mint polgár a televízió-háború,
az adminisztratív béke előtt,
e szobától-konyháig
szűkülő hazában,
s leguggol e nép,
kakál a csata közepén,
a gyerekek indiánosdit játszanak,
de éhezni, azt nem akarnak,
én szép csendesen rejtőzöm,
pödrődöm
beteg tüdejű madárköhögésben,
szemem gödrébe hantolt országgal,
s jó itt, szép itt,
s megélek abból, hogy élek,
de álmodnom már nem szabad,
mert beteljesül.

Holló András

Monológ

Tolongjatok. Tiporjátok egymást.
Menjetekőzre vadászni a harmatos füvön.
Koccintsatok a névnapon karcsú pohárral.
Kapcsoljátok be a színes televíziót.
Tapsoljatok.
Legyen istenetek a pincéretek.
Röhögjetek a kabarén.
Gügyögjetek a majmok ketrecénél.
Szedjetek nyugtatót a fölkavaró szerelemhez.
Köpködjétek a szotyola héját.
Kedveskedjetek egymásnak virággal.
Pörgessétek a kézi filmfelvevőt.
Ragyogjon a turhátok a kövezeten.
Ringatózzatok a mámor úszó madarán.
Ájuldozzatok a lézerfényben.
Csámcsogjatok a vicceiteken.
Fetrengjetek a hangorgián.
Nyaljátok az operettfagylaltokat.
Mazsolázzátok a világtörténet ínyencségeit.
Jópofáskodjatok.
Gyönyörködjetek magatokban.
Igazítsátok meg a selyemsálatokat.
Verekedjetek a nyalánkságokért.
Rágjátok a rágógumit.
És legyintsetek a bolondra, aki
azért ültet fát, hátha
az ágára tündér telepszik.

Rigó József

Homloknál alvad

– Vérzik a táj vérzik a képzelet
nem te vágtad meg a kezedet
nem én gondolom a halálodat
homloknál alvad az alkonyat –

Choli Daróczi József

Fáj

Férfiként: halálraítélt.
Megfogni neszeit az éjszakának.
Zuhanni, zuhanni mint a kő!
Arcom csontján a rés,
Hiányod miatt tátong.
Szememet feléd fordítom,
Lepergett húsomból kikelt
Szirmokat szórok nyomodba,
Mert most tudom,
Most már tudom,
Hogy múltamba belevesztél.
Befagy a szám,
Megpüffedt ajkaim között
Holdarcod ívét hordom,
Magamba beépítelek.
Sírgödör szélébe kapaszkodó
Fű hajad selyme fáj.

Horváth Rajmond

Otthonom

Házunk tetjén
Mit megtépett a szél,
Rajta ül némán
A béna sötétség.
Szidják mérgesen
A fényes csillagok,
Eltakarja tőlük
A tündöklő napot.
Sötét van éjjel,
Sötét van nappal,
Úgy mint a mesébe
Átok ül rajtam.

Kígyó ballada Folyó partján ifjú lány, Piros fejkendőjét mossa. Arra ment egy ifjú legény, Mit csinálsz te szép leányka? Piros fejkendőmet mosom, Azzal a fejemet bekötöm. Hallgass ide Babinicám, Szeretsz-e engem igazán? Nem kellesz mégse te cigány legény, Bátyám kését mártja belém Menj és gyűjtsél kígyómérget, Vele főzd meg az ebédet. Cigány ember hazamenve, Nagy városból megpihenve. Kérdezé szép Babinicát, Bátyjának ebédre mit kínál? Csirkét főztem, három halat, Így terítem asztalodat, Egyél bátyám, jó testvérem, Íme itt van neked főztem. Első falatját megette, Megsápadt az arca tőle. Másodikat is lenyelte S elzsibbadt attól szíve. Harmadik kanál ételhez érve, Vánkosát kezébe kérte. Szép hugocskám nem adá a párnát, Tuskóra fektette szerető bátyját. Mikor a romák ezt megtudták, Cigány törvényt reá mondták. A legelső így szólalt meg Égessétek, úgy haljon meg, Nem kellesz már Babinicám, Elveszejtesz engem is tán. Bátyád vére reád tapad, Reám hozod átkaidat.

E Sapesqi Gili jaj, ke Terni rromni po folyóvo, jaj, de Thovel pesqo lolo dikhlo. jaj, de Inta (l) gelas terno c havo, jaj, de So keres tu, de terni rromni? aj, ke Thovo (j)aba muro dikhlo, Soç a phandav muro s ero. aj, de Sun-ta kathe Babinici, de Kames man de vagy, hogy nic i? aj, ke, C i trubus man terna rrom!a, ke Si man jekh phral – murdarel man, de jaj. jaj, ke Xutil sapes mírges ones, ke Thaj kriav les jaj, de te phralesqe. Khere gelas terna rrom!a, Ke (j)anda baro (j)aba foro. thaj, ke So kiradan Babinici ke Tire aba, de le phralesqe? aj, ke Duje pujen trine mac hen, ke Pe mesajaj teritime. ke Xa aba tu jó testvérem, ke Kiradem me ke aba tuqe. Kana (j)angluni rroj xalas, ke Lesqi jekh c ham ? argulinas. E dujto rroj kana xalas. ke Lesqo jilo de mucusajlas. E trito rroj kana xalas, ke Pesqo s erand voj vast, de manglas. ke C i c hudine lesqo serand, ke Thaj c hudine k-e buc uma. Kana le rrom kado sunde, ke Jekh rromani krisi kerde. ke Angluno kodo phenel, ke Murdaren la, phabaren la. jaj, ke C i turubs man terne rromnej, de Hajkam vi man murdaresa. Hajkam vi man murdaresa, Sar te phrales kas mudardan.

Szécsi Magda

Szavak nélkül

Úgy gondoltam valamikor, hogy a
vakító narancsszínű reggeleken,
újraélednek a már eltemetett álmok,
vágyak, remények a megvilágosodott
emberi agyban, mint ahogy újraélednek
a mesebeli hétfejű sárkányok, és a
Nap új arca is az erdőszéli vízmosásban.
de ma reggel reménytelen és szomorú
vagyok, s lám, te is csak szavak nélkül
kiáltasz értem, hiába, mert a gyászos
fehérségű örök ismeretlenség, folyton
elkülönít bennünket egymástól, s az
emberektől. közös múltunk immár,
szétszóródott, haldokló gyöngyszemek
az időben...

Holló András

Fűszál

Hogyha nagyon zaklatott vagy,
hajszálgyökér vígasztaljon,
mert ahogyő kapaszkodik,
maradásra úgy bírhasson.
S néz a füvet, a fűszálat:
milyen mindegy néki sorsa –
lét és nemlét neki csak szín;
nem vágyik semmi biztosra.


Bogdán Árpád

Feketébb dalok

Fekete húsomban nőnek vaddá
A feketébb, együgyűbb dalok.
Nézd-nézd a repedt tükörben
Árva egyedül lángolok.
Ti balgák nem is sejtitek,
Hogy a sötétben írok s olvasok.
Csillagok fagytak lapjaimra,
S lassan majd én is ráfagyok.
Úgy élek, hogy már nem tudom,
Zagyválva múlnak el napok.
Fekete húsomban nőnek vaddá
A feketébb, együgyűbb dalok.

Parcsami Gábor

Vigyél haza

nem akarok a távolságba belehalni
vigyél haza
vigyél haza anyám
otthon a kályha mellett
elmesélem milyen a tél
a téli várakozás
mikor fehér az arcom
és véreset köp a szám
s fehérruhás idegenek forgatnak fehér ágyban
engem a béna testet
a járni nem tudó üvöltő akaratot
vigyél haza
vigyél haza még egyszer
– utoljára
vigyél haza anyám
verset akarok!

Szepesi József

Kirakat

Hessegetve hamis szavakat
a Vers utcán balra fordulok
és elém tűnik a kirakat
VISELT RÍMEK,
FÉRCELT JAMBUSOK
KERESKEDÉSE felirattal,
hol a sánta, girhes és unott
Pegazus líra-abrakot fal,
mihez zsenge ihlettől jutott;
mögötte nyegle íróasztal
rozzant írógéppel s más egyéb
elavult, vacak rím-kacattal,
s mit lesajnál néha egy veréb:
homlokán szürke ragtapasszal
a megfáradt, alkotó Tudat...
Elém tűnik, mint Hűs panaszfal
a vers utcán s vonz e kirakat.


Herceg Árpád

Északra, északabbra

Kökényt akarok számba, dércsípte
fanyar bogyókat nyelvem alá, karcosodni,
gyorsan ölő mérget rejtegetni fogaim mögött,
mint megveretett, nagymúltú tábornokok –
nem félek pedig: a szép halál nekem
mostanában homokozó gyermek, kis lapátjával
maroknyi gödrök fölött piszmogó baba:
kinézve ablakomból, a világ fejfáit látom
bokrosodni a kacagó játszótéren,
papírsárkányok: szemfedők úsznak el,
húznak északra, mintha északabbra egy másik
jégkorszak kedvesebb volna a szívnek –
Kökényt akarok számba, mérget, karcosodni,
játszani a gondolattal elalvás előtt: kezem,
kezed úgyis talál valami megfoghatót,
porosodó tárgyinkra lámpaoltás után is ráakad.

Szolnoki Csanya Zsolt

A XX. század margóin túl

Fenyvesek lehelletére támaszkodva
ébred a nap,
riasztva vad madárszemeket,
kik halott Anyámtól hoznak
szájukban meleget.
Hajnal van.
Fűszálak könnyeznek,
Tücsök seregek jönnek
arcukon örök mosollyal,
piros hegedűkkel.
A délibáb megtorpan,
porig zuhan.
Széttörik a csönd.
Üressé fagyott koldusok:
a varja támaszkodnak,
földig rogyó halott szivárványnak
s károgják a napot,
az új napot
Az utak mellé szomorodott pipacsok
későn kelnek,
karcsú combjaikat
meztelen csigák másszák.
Fekete pipacsok
magukba szívják az utak porát,
a kamionok izzadságszagát.
Az erdők szélén farkasok.
Ajkukat dal már el nem hagyja
csak a kibuggyanó-vér,
az ellopott tyúkért.
Kérdőjel mezőkön támolygunk
egy Walt Diesney országban
a mikrochipek világában,
arcunkra fagyott alázatos
mosollyal,
mint a kacagógerlék
a XX. század neonkalitkáiban.

M. Té. Attila

A roma politikusok margójára

bensőmben egymásnak feszül düh
és elégedetlenség fojtogatja
gúzsba kötözött hitemet
segélyhívó szavakat ordít bennem a remény
s mentőöv-kitartást a türelmetlenség
álomvilágból ébredek
gyermeteg lábadozással
tekintek a világba
s népem arc-tükrébe
a halál köszönt
földanyánk bírja-e még terhét
„tisztességgel" felcímkézett
farkas-napkirályok port hintenek szemébe
s alázattal a juhász szerepében tetszelegnek
kiáltani szeretnék
kik hová merre
terelik nyájnépemet
kiáltani szeretnék
számra lakatot parancsolt a szánalom
hazugságaitok mérgét vérem kiveti
nyelvetek izomláza étvágyatok növeli
nyalni és megfelelni...
kiáltani szeretnék
hangom elnyomja becstelenségetek
s így tollam hatalmával
arcotokba vágom...
a ti világotok nem az én világom
utatok nem az én utam
 
Horváth Gyula
Késmadár

Kedves Attila!
amióta elmentél,
kegyetlen a tél,
tüdőgyulladásban fekszik a nyár,
és szüntelenül zokognak
a csontjaidról beszélő tehervonatok,
szeretném tudni,
hogy vagy?
meleg-e a földtakaró?
tudod,
hogy örökre nyugtalan a Mama,
mert éhen mentél ki az állomásra,
de hiába mondanád,
tudom,
akit a sír szája megcsókol:
csontig lehányja ruháját,
összefekszik a földdel,
és halál fogan tőle
a föld koporsóméhében.
Szomorú a késmadár,
ablakomat telesírja könnyel,
József Attila lázasan forog
odalenn a földben.
Szomorú a késmadár,
eljön hegyen-völgyön,
József Attila sebe fáj!
átüt a gézföldön.
Mennék hozzád Attila,
de nem tudok,
mert tele vagyok földdel,
és annyi halált főz még számunkra
jövőnk fáradhatatlan asszonya,
hogy hányingert kapnak a temetők,
és kriptatorkukból visszajönnek
a vérrel megkent deszkafalatok,
és tudom,
hogy az édesanya-fák
ágkarján ülő gyermeklevelek
sírásukkal nekem üzennek,
hogy nemsokára eljön a késmadár,
és átszúrja a szívem.
 

Nagy Gusztáv
Így akarlak

Így akarlak, jobban, mint tegnap,
Mert amíg itt vagy: nincs tér, nincs idő.
Lágy dallomok zsonganak benne,
S mosolyod rám hulló aranyeső.
A pillanat varázsa csak annyi,
Amíg itt vagy glóriás fényekben.
De ha ellobbansz, hiányzol majd –
Maradj velem legalább a versben.


Spanyol cigány versek
Bolond voltam
(Que locura)

Jaj, de bolond voltam
hogy érted megtettem
széles jókedvemben
mindenem rád hagytam
nem vagyok már, aki voltam
sem aki lehettem volna
bánatból faragott bútor
félretolva a sarokba
 
Halálra ítélnek
(Sentenciao estoy a muerte)

Jaj, engem halálra ítélnek
ha látják hogy szólok véled
itt jönnek már a gyilkosok
anyám, én szívemnek anyja
itt jönnek már a gyilkosok
villog kezükben a gyilok

***

Válja kővé mozdulatlan
félelmem, kínom megálljam
akkor már ne érezhessem
jaj, én jó szerető párom
hogy akkor már ne érezzem
azt a döfést a szívemben
jaj, hogy ez majd így kell váljon
az erdőben siratták
szegfűre szállt a fehér pille
de az a szegfű csak duzzogott
Fehér a pillangó, a szegfű meg piros
mint kinek az ajka előttem nem titok.


Balogh Attila
NUMERO XXXIX
– részlet –

....szaporodik szerte-szét a hazában
mikrofon nélkül némák serege,
ujjukon tenyészik kéjesen
a szentség sárga karikája,
nyúlik szájukban a végtelenségig
a boldogság piros rágógumija,
ablaküvegére varasodik az éjszaka,
cicik rugalmas füveit legelik
frufrus csődörök,
patáik alatt nyafog az illegális csók,
s orcás embriót teremt magának a lét,
s a nép
felbőszült ágyékkal türemkedik:
szimatolni szivárványt zajosan,
agrár lakodalmak
párzás technikusai,
kihajtogatják szoknyák hűvöséből
a mocorgó gyönyört,
ágyék humuszából vacogva
kicsattan a csoda,
s ha lesz vacsora
még ma elalszom


Rigó József
1992. március 1.

– Vártalak
jött két sárga busz
aztán meg egy kék
a tavasz
már itt volt
s te nem jöttél
kivetkőzve
jártak a lányok
szóltam nekik hívtalak
volt ki közülük meg is állt
s akkor láttam:
nem te vagy
barkásodott
a világ
s azőr arcukon nem volt
anyajegy
neked kellett volna simogatni arcom
s nekem a tiedet....–
 
Újjászületés

– Gyenge eső arcomon kezemen
és frissülő fű a sírok között
hinnem kell ez újuló tavaszban
hinnem hogy apám visszaköltözött
és hogyhaő újra van akkor én
a sírásban itt gyerek lehetek
a sírok közti bölcsőben fekszem
s dobogtatom a zsendült füveket –
 

Szepesi József
Jóság kínoz

Csak jólelkű rokonok
ne lennének a földön,
nem volna számadásra ok
jótétemény, se kölcsön.
Nem kéne kapni s adni
álbókok ezreit,
egymás szemére dobni
így hát nem volna mit.
Nem fáj a rossz, felvértezett
az ellen rég a sorsom,
azzal gyötörni nem lehet,
mi sért, a jó az folyton.
A jóság kínoz engemet,
a jótól fél a lelkem,
a jóság megöl, eltemet,
a jó az, jaj, kegyetlen.
 

Kovács József
Az év százkilencvennyolcadik napja

majd nyelved is rabláncra verik	és egyszerű szavakat kívánsz a szádra
és elhiszik hogy nem tudsz beszélni se	szerelem család gyerek
nyüszíteni ordítani se hogy életben marad	tiszta elme a világegyetem fegyelme
legalább magadnak megmaradj	hogy a sorsodat mosdató árvizekben
olyan vagy most	ne csak a szennyes habot nyeljed
mint meztelen szablya a fűben	mert pusztuló sejtjeidből már kivehetetlen
mint meztelen szablya a fűben	mert pusztuló sejtjeidből már kivehetetlen
alkony véres rongyaival betakart	s romló vérköreidből kiszedhetetlen az
csatamezőn vacogsz dideregsz	akit kések helyett uszítottak a szívedre
emlékeid lidérces mocsarában

Lakatos Dezső
Megszülnek, s ordítva....

Megszülnek, s ordítva, táguló tüdővel
kilépsz ide közénk, e hitvány világba,
s feszülsz kékre, keresed anyád emlőjét.
De hiába!
Ő elment s Te ittmaradtál, szenvedsz
mint az igás barom, változtatni nem tudsz,
hiába akarod, felnevel az utca, a szegénység,
lopásra, menekülésre megy ifjú korod.
Áldott legénység!
Majd beáll a sorba,
húzza az ekét az élet végtelen szántóföldjén,
s nyögve liheg, Istenem, ha másképp élek
annak idején!
Hajtja némán a sors,
szeme csontos arcban pihen,
körül néz, s tudomásul veszi,
az egész világ ilyen!
Csak hajt, hajt végtelen, mert otthon
sok az éhes száj, elevenen, nyögi a telet,
fagyos zimankó csordul végig
deres fején!
A kályha üres, káromkodik,
Istenem, miért születtem ide én?
Csak húzd az igát, te barom, már nem tart soká,
és elnyel az örök, fekete korom!
Fekszel majd, testek a pondróké, férgek lakmározzák beledet,
adná az Isten, hogy mégegyszer újra kezd életed!
 

Osztojkán Béla Mint a pelikánok Bari Károlynak Mikor már nem ad sem a tenger sem a föld sem azőserdő mélye elég eledelt, majd úgy halunk mi meg, mint a pelikánok a nagy éhínség idején, úgy halunk mi meg, hogy végső akarásunk utolsó szomorúságaként saját begyünket tépjük majd fel, repedtszájú bajtársaink csillapíthatatlan éhségére, úgy halunk mi meg, hogy apró darabokban lassanként etetjük föl önmagunkat, mint a pelikánok, kikre rádermedt a dzsungel, s csak az marad miutánunk, amit akkor nagyfájdalmunkban, mint a pelikánok a tuhadt fülű éjszakába, nagyon gyönyörűen, halálunkban eldaloltunk.

Sar le chiriklya Kana na dela e darja haj e phuv, chi le veshengi dej dosta xape, kade merasa ame, sar le chiriklya, pe le bara bokhengi vrama, kade merasa ame, ke sar kamasa maj palunya brigasa amari gusha shinasa opre amare amalenge pe lengi bokh-bokhshindyi bokh, kade merasa ame, ke xurde kotorenca, lokes xaxavasa opre amen, sar so le chiriklya pe save pahol o vesh, haj kattyi ashla pala amende, so atunchi andej kuch-dukh, sar le chiriklya, ande e-j tuhutno ratyi, zurales shukares, dopash mules gilyabasa. Pej romanyi shib boldas les o: Choli Daróczi József

Szolnoki Csanya Zsolt
Korkép

Villám ütötte madarak marták
az éjszakák arcát,
gondolataim vállára
hullott a vér,
beléborzadtak
ezüst hárfái a viharoknak,
csontfényű sziklákból
sírkő-sikoltásokat
tépett a szél.
Világtalan táltosok
között jártam,
láttam a fájdalom üvegpiramisát,
láttam porrázúzott útjaink fölött,
a kacagó, koszorú-glóriát.
Most parázzsá alázott tüzek
lüktetnek szívemen,
lókoponyák között
táncol a történelem,
s én
csontokká átkozott
hamis tavaszok között,
méltóságunk
gerinccsigolyákból kovácsolt
koronáit keresem
 

Bogdán Árpád
Mint a csodákból

Mint a csodákból
Úgy térek meg hozzád,
Te egyszerűbb,
Te törékenyebb.
S majd azt mondhatod:
Ím, újra itthon van fiam,
Ki az üresfényű csillagos ég alatt
Kiszáradt méhű anyák ölébe ejtette fejét,
Majd hazatalált. 

Burger János: Kékmadár

Gyermekkorom emlékei közül való Varjú bácsi, az a falusi, habókos öreglegény, aki egész életében mások cselédje, mindenki szolgája volt, és vénségére a helybéliek kegyelemkenyerére szorult.

A faluszélen lakott egy vályogházban, az sem az övé volt, valakitől valamikor megörökölte. Kerítésként a háza előtt tétován álldogált elszáradt lábain néhány napraforgó, bús fejét a környék verebeinek mutogatva. Be sokszor jártunk mi ide, kíváncsi gyerekek bekukucskálni a pókhálós ablakon, pedig nem sok látnivaló akadt ottan. A döngölt padlatú szobácskában ócska szék, rozoga ágy, kicsiny asztal volt csupán. Az egyik sarokban horpadt oldalú, tapasztott kemence szerénykedett. Varjú bácsinak nem voltak állatai, hiszen maga magának sem igen volt mit sokszor harapnia. Fő jövedelme a mások tűzifájának a felaprítása volt. Fizetésül a háziaktól rendszerint ennivalót kapott. Voltak a faluban jó lelkek is, akik el-elszalajtottak Varjú bácsihoz egy kis túróval, hullott gyümölccsel, avas szalonnával.... Varjú bácsi hálásan örült mindennek. Hát hogyne, amikorősszelő is a varjakkal járta a földeket akár egy óriás varjú, hogy az ottfeledett csöves kukoricát, miegyebet felszedegesse, ahogyan az erdei gallyakkal is tett. Ezek gyorsan elhunyó parazsánál ábrándozott a Kékmadárról, amelyről állította és szentül hitte, hogy egyszer az életben mindenkihez elviszi a boldogságot!

Nála járt már a Kékmadár – mesélte nekünk, gyerekeknek, akik tőle tanultuk, miként lehet a csöves kukoricát nyárson sütni szalonna helyett.

– Hát tényleg járt már itt a Kékmadár? – kérdezte egyik pajtásunk az öregtől.

– Járt bizony! – mondta Varjú bácsi izgatottan. Még az elhullajtott tollát is megtaláltam, kár, hogy nem maradt akkor nálam!

Azzal, hogy szavainak nagyobb hitelt adjon, az asztalfiából elővett egy kék tollat.

Szájtátva néztük e drága kincset, mely még a Bandi kakas tollainál is szebb volt.

Irigyeltük az öreget, amiért a Kékmadár már járt nála. „Vajon mikor megy el hozzá újra ez a madár? S meddig marad nála? És akkor boldog lesz-e Varjú bácsi?!” Csupa ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal masíroztunk a házához, mert valakitől munkára hívó üzenetet vittünk a számára.

Amikor beléptünk a szobájába, ijesztően üresnek találtuk. Varjú bácsi az ócska ágyán feküdt mozdulatlanul, állig húzott lópokróccal betakarva, s mell felett összekulcsolt, munkától durva, eres kezében egy kék tollat szorongatott....

Földöntúli, boldog mosoly simította ki öreg ráncait, szemével az elfeketedett mennyezet felé nézett, mintha látna ott valamit...

Mi is arra néztünk, de nem láthattuk, amitő látott, mert az a bizonyos Kékmadár akkorra már rég elszállott!

Choli Daróczi József: A dögkút

Azt mondják az öregek, hogy valamikor réges-régen a kőkeresztes dombon volt a falu temetője. Később, ahogy a falu zsugorodott, ahogy lakói fogytak, mert fogytak, a temető úgy nőtt, benne a sírok egyre szaporodtak. Lassan, lassan beborították a dombot; a temető betelt. Sok évvel később, amikor a kacska kezű Zugi Gyuri lett a falu bírája, úgy döntött, hogy a volt temetődombon, ott, a régi kőkereszt helyén, dögkutat kell építeni.

– Olyan legyen az a kút, hogy sem a kutyák, sem a vadon élő rókák, de semmi más emberfia-élőlény ne férhessen hozzá az elhullott állatok teteméhez, mert azok, és csakis azok hurcolják szét a falu jószága közé a pestist – jelentette ki a kacska kezű bíró a falugyűlésen. Úgy is lett, mert amit a kacska kezű bíró egyszer eldöntött, az el volt döntve. Már másnap kiküldte a kisbíró a falu két öreg napszámosát, hogy fogjanak hozzá és ássák ki a bíró úr parancsolatja szerint a falu dögkútját.

Egy hétig ásott a két öreg, mire azt mondta nekik a bíró úr:

– Nem jött még fel a víz, Tógyer?

– Még nem, bíró uram, de már nagyon tapad az ásó – válaszolta a rangidős napszámos.

– No, akkor meg elég lesz – mondta a kacska kezű bíró, és utasítása nyomatékaként hegyeset sercintett.

A következő héten újra szólt a kisbíró a két napszámosnak, hogy a bíró úr parancsolatja szerint menjenek ki az erdőbe és vágjanak hat szál fát. Gallyazzák le, darabolják fel méretesre, úgy, hogy a darabfákat át lehessen fektetni a dögkúton.

A két öreg annak rendje és módja szerint végrehajtotta a bíró parancsolatját, olyannyira, hogy egyúttal be is fedték a bányányi nagy gödröt. Nem maradt a gödörből több, mint egy akkorka lyuk, hogy egy jól megtermett süldő átfért rajta. Sok-sok év telt el, sok-sok elhullott állat került a dögkútba, mire félig feltöltődött, dögletes bűzt, hányingert keltő levegőt lehelve ki szűkösre szabott nyílásán. Mert szó ami szó, olyan áldott jó földje volt a régi temetőnek, hogy a szappanos anyag bizony egyetlen egy cseppnyi rothadékot sem engedett felszívódni. Hatalmas, több méter mély latyak gyűlt össze a dögkútba.

Réges-rég nem élt már sem a két öreg napszámos, sem a kacska kezű Zugi Gyuri, amikor egy keserves tavaszi napon Béla, a mindig éhes, mindig szomjas legényke éppen ott ténfergett a kőkereszt körül. Messziről észrevette a közeledő lovasszekeret. Egyenesen a dögkút felé hajtott a gazda. Alighogy felért a szekér a dombra, a gazda máris hömbölgette le a szép döglött süldőt a szekérről.

– Gazda, ne dobd bele – szólalt meg Béla, kilépve a kőkereszt mögül.

– Hát mit csináljak vele, ha már magunta a kosztot? – kérdezte kajánul.

– Majd én hazaviszem – mondta Béla.

– Minek az neked he, még megbetegednél tőle – mondta a gazda, továbbra is kajánul mosolyogva.

– Dehogyis gazda, nem betegszem én meg semmitől – hadarta el Béla nagy zavarában. – De ha mégiscsak megbetegednék, hát inkább tőle múljak ki, mint az éhségtől.

– Béla – egyenesedett fel a gazda a süldő mellől –, én már egyszer felraktam ezt a süldőt a szekérre, most levettem a szekérről, aztán meg egész télen etettem, itattam meg ganéztam, te meg csak kijössz ide a gödörhöz, felkapod a válladra és hazabattyogsz vele. Ennyivel be is fejezted a vele való bajlódást, mégis te eszed meg. Mit gondolsz, jó dolog lenne ez így?

– Ne dobd bele, gazda – fogta könyörgőre Béla, mert nem értettő ahhoz, amit amaz beszélt.

– Na jó, gyere, és ha ki tudod venni a gödörből, nem bánom, hazaviheted – mondta a gazda, és újra lehajolt, megragadta a süldő hátsó lábát és egyetlen rántással belehúzta a dögkútba.

Béla odalépdelt a lyukhoz, lenézett a süldőre, ott volt egyenesre kinyúlva a latyak tetején.

– Ne, mi lesz, nem mászol le érte? – biztatta nevetve Bélát a gazda.

Béla felnézett a gazda arcára, aztán újra a süldőre. Nagyot nyelt megkeseredett nyálából, fejébe húzta kopott kalapját és egy elkeseredett mozdulattal leugrott.

A gazda egyet előre lépett, lenézett a dögkút fenekére. A kopott fekete kalap ott feküdt a süldő mellett a latyak tetején. Keresztet vetett, felült a szekérre és elhajtott.

Orsós Jakab: Átkozott eperfa...

A település harminc kunyhójával hasonlított a réteken látható vakondtúrásokhoz. A kunyhók mindegyikét nyáron haragzöld gyepen kitaposott gyalogutak kötötték össze. Egyetlen fa vagy bokor sem volt a telepen, így alig hittem a két szememnek, amikor az eperfa, amit ültettem, április végén kizöldellt.

– Ebből csak bajunk lesz – mondogatta az öregebbje, a fiatalok viszont naponta nézegették.

– Milyen színű epret fog majd teremni? – kérdezgették.

Alig volt egy méter magas, de koronáját máris a négy égtáj irányába növesztette. Az első évben nem termett, de a másodikban már vagy harminc szem eper zöldellt a zsenge gallyacskákon. Ahogy észrevettük a parányi terméseket, naponta átkozódtunk; hogy az Isten vegye el a szerencséjét, az Isten vegye el az egészségét annak, aki leveszi ennek a fának a gyümölcsét! Később már anyám is naponta ismételgette. Ezek az átkok akkor hangzottak el, amikor a kunyhók lakói kint tartózkodtak.

Ahogy nőttek a kis gyümölcsök, úgy egyre sűrűbben átkozódott a család. A mindennapi szitkok annyira idegesítették a fa nélküli lakókat, hogy azok meg elkezdték átkozni azt, aki a fát odaültette. Így a szerényen növő fácska teljesen felbolydította az eddig jórészt békés települést. Apám karókat hegyezett ki, és körülbástyázta az egy méternél alig nagyobb fát, melyen már csak néhány szem eper csüngött. Július eleje volt, kezdtek fehéredni a gyümölcsök, családunk mindennap megszámolta a szemeket. Volt eset, hogy valamelyikünk kevesebbet számolt, s ilyenkor anyám lekapta fejéről a napszítta fejkendőjét, és égbekiáltó átkokat szórt a kunyhók felé.Ők megerősítették átkaikkal anyám átkait. A település felnőtt férfiai azt javasolták apámnak, hogy tépje ki az eperfát, mert ha valamelyik gyereke torkosságból megeszi a tiltott gyümölcsöt, az akkor az átkok áldozata lesz. Apám hajthatatlan volt, irigységet sejtett a tanácsok mögött. Kezdtem megbánni, hogy elfogadtam attól az idős paraszttól a fát. Arra is gondoltam, hogy éjjel megkóstolom azt a néhány epret, majd kitépem a helyéről a bajt okozó eperfát. Viszont akkor meg a szüleim a település lakóit fogják gyanítani, átkozni, és az igazságtalan átok az én szüleimet fogja meg – így mérlegeltem a dolgokat –, majd elhessegettem ezt a gondolatot.

– Nem jól átkozódtunk – mondta anyám apámnak.

– Hogyhogy? – kérdezte apám.

– Hát azért, mert nem mondtuk a végén, hogy a mi családunkon kívül – mondta anyám.

– Igazad van – hagyta helyben apám.

– Akkor most mi legyen az eperrel? – kérdezte anyám aggódva.

Reggel mind a nyolcunkat (ennyi volt a család létszáma) figyelmeztetett apánk, hogy az eperfa gyümölcséből senki meg ne próbáljon enni!

– Az átok titeket is megfog, mert nem mondtuk, hogy ez a családunkra nem érvényes – oktatott ki bennünket bűnbánóan apám. Mi szomorúan nézegettük a dagadozó eperszemeket.

Egy korai reggelen a község bírája jelent meg a tanyán, hogy megszemlélje a mellettünk lévő százholdnyi „Úrbéresi” rétet, melyet ez idő tájt szoktak a község gazdáinak kiparcellázni. A bíró megérkezett, deő soha nem köszönt, így a telep lakói leemelt kalappal köszöntötték a jövevényt.

– Ki merészelt erre a községi tulajdonra fát ültetni?! – kérdezte a bíró felháborodva.

– Hát ezek a gyerekek tették, bíró úr – mondogatták bűnbánóan.

– A gyerekekért ti vagytok a felelősek! – mondta a bíró.

– Majd rájuk parancsolunk, hogy kaparják ki – mondta anyám.

– Majdősszel és a levélhullás után – mondta a bíró kioktatóan.

– Jól van, bíró úr, akkor vesszük ki – mondták többen.

– Milyen kövér szemek – mondta a bíró dicsérően, és kövérkés ujjaival egy szemet levett a fácskáról. Szájához emelte a fehér epret, és foghíjas szájába tette.

– Istenemre mondom: nagyon jóízű – mondta elismerően.

– Hagyjátok meg ezt a fát, ha már a gyerekek ültették – mormogta a bíró nagylelkűen. Majd mintha megszédült volna, szótlanul elindult a réten ágaskodó gémeskút irányába.

A telep lakói sűrű istenáldásokkal búcsúztak tőle.

– Most mitevők legyünk? – kérdezték egymástól a tanya vénjei.

– Talán kiköpte! – jegyezte meg sajnálattal egy idős asszony.

– Majd a halálos óráján – felelte némi kárörömmel egy idősebb férfi.

A bíró hosszú ideig ott kószált a réten, majd a gémeskúthoz érve felrántott egy vödör vizet. A vödröt a kút kávájára emelte, majd néhány lépést a favályú felé oldalazott.

– Már törli a verejtéket magáról, már az átkok a bendőjébe értek. Csak ne itt, a közelünkbe érje az átok! – súgták egymáshoz hajolva. Senki sem okolta a másikat, hiszen az átkok közösek voltak.

– Ha ezen megfogan az átok, úgy a fát, amíg élünk, meghagyjuk – mondta egy középkorú asszony, majd két kezén összekulcsolta az ujjait, s a homlokára téve esküdött: – Az a harminckilenc halottam a sírjában forduljon meg, ha ezt a fát valaha is bántom, de a gyümölcséből sem én, sem a családom nem eszik! Az Isten engem úgy segítsen! Ámen. Ezt a fát az ellenségünknek növesztjük, és a haragosoknak kínáljuk.

A bíró még ott üldögélt a favályú végén, és mereven nézte a hullámzó rétet. A telep lakói az idősek tanácsára behúzódtak a kunyhókba, csak néhány virgonc, meztelen gyerek lármázott az udvaron. Csakhamarőket is beparancsolták, mintha a bírónak csendre lenne szüksége.

– Megfogta... Megfogta... – mondogatták a felnőttek odabent.

– Elindult – suttogták.

– Szédeleg – jegyezte meg némi sajnálattal egy idős asszony.

– Csak hazáig segítse az Isten, hogy az otthonában krepáljon meg! – sóhajtott egy középkorú férfi.

Most már mindenki előkerült a kunyhókból, és szemmel kísérték a bírót, aki már kiért a fehér köves útra. A falu vagy kétszáz méterre lehetett a teleptől, s ezt az utat csaknem egy fél óra alatt tette meg. A telepről a sok szem úgy látta, mintha a falu eleje egy hatalmas szájként elnyelte volna.

A szokásos, évenként megismétlődő, június eleji rétkiosztást aznap délután egy huszonöt méteres mérőszalaggal a település szélén kezdték kimérni. A kimérés úgy történt, hogy a rét északi végét pontosan megmérték, majd a gazdák a hosszanti mezsgyét kitaposták.

Ezen a kitaposáson vitatkozni kezdtek, mert valamennyire mindig beletapostak a szomszédéba.

– A községben huszonnégy gazda van, de a rétkimérésen csak huszonhárom van itt – adta hírül a kunyhókban élők közt a legidősebb férfi. – Akárhogy számolom, csak huszonhárom – ismételgette a kunyhók elé gyülekezőknek.

– Talán a bíró már meg is halt – jegyezte meg egy fiatal suhanc.

– Aztán neked valami hasznod lesz abból? – kérdezte valaki.

– Miket beszéltek?! – válaszolt valaki mérgesen.

Három, úgy másodikos korú gyereket menesztettek, hogy közelebbről számolják meg, hányan vannak a rétkimérésen. Néhány percen belül a menesztett gyerekek huszonhárom emberről adtak számot. A vénebbek elcsendesedtek. A legidősebb javasasszonyt kérték meg, hogy viaszöntéssel mutassa meg: megmarad-e a bíró. Egy három-négy literes öntöttvas lábast tettek a tűzre, majd öklömnyi nagyságú viaszt olvasztottak fel benne.

Mi, gyerekek is, kíváncsian a lábas fölé hajoltunk, hogy meglássuk benne a bíró halálát. A viasz ellepte a lábas fenekét, majd az idős asszony egy félliternyi vizet loccsantott a forró anyagra, s hirtelen lekapta a tűzről.

Félrevonult a lábassal, s ráhajolva valamit elmerülten mormolt. A hang olyan hátborzongató volt, hogy mi, gyerekek nem mertünk az asszony közelébe menni. A mormolás alig tartott három-négy percig, majd szertartásosan kiemelte a viaszt, és körülhordozta a felnőttek előtt.

– Koszorú – kereszt-kereszt, koszorú – mondogatta halkan az idős asszony, majd két kezével gombóc alakúra nyomkodta a viaszt, és bagót kért az egyik férfitól, aki sebtiben a markába kotorta pipájának belső tartalmát. Csend volt, az emberek és asszonyok némán nézték egymás arcát.

– Nem tudnád visszacsinálni? – kérdezte bizonytalanul egy női hang.

– Hová gondoltok?! – kérdezte a javasasszony.

Senki sem szólt. Szótlanul ki-ki a maga kunyhójába bújt.

A javasasszony egyedül maradt. Körülhordozta tekintetét a gyerekseregen, és elindult a falu felé. Egy darabig elkísértük, de szemeivel hazaparancsolt mindnyájunkat.

Naplemente előtt tért vissza, és némán vonult be a kunyhójába. Néhány asszony sietve bebújt a szűk nyílású ajtón, hogy érdeklődjön a bíró felől.

– Megcsináltam neki az öntést! – mondta szomorkásan.

– Aztán? – kérdezték az asszonyok.

– Jobban van, de reggelre magához szólítja az úr! – Így az idős asszony.

Másnap reggel a szokásos közös tűznél beszélgettek a vének, míg a javasasszony szótlanul bámulta a hamvadó parazsat. Egy csapat seregély csaknem a földet súrolva repült a kunyhók közt, majd hirtelen a zsenge szederfára telepedett. A szederfa majdnem a földig hajolt a teher alatt. A tűznél ülők még fel sem ocsúdtak a látványtól, amikor a seregélycsapat elsurrant a tűz felett. A szokatlan csendet a javasasszony törte meg: – Meghalt a bíró!

Mintha a tűz erős sistergése is alábbhagyott volna, amikor egy fényes fejsze villant, s a fácska a még harmatos zöld fűre dőlt.

Hazudós Jóska

Volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény cigány ember. Hazudós Jóska volt a neve. Annyi gyermeke volt, hogy mégő sem tudta megszámolniőket. Volt Hazudós Jóskának egy kis bornya is. Azt mondja egyszer a feleségének:

– Drága feleségem, le kell vágnunk a kisborjút, a húsát megfőzzük, megesszük, a bőrét pedig eladjuk.

Így is cselekedett a Hazudós Jóska. A borjút levágta, bőrét lenyúzta, a húsát megsütötték. Azután a bőrét egy botra akasztotta, a vállára tette és elindult a legközelebbi faluba. Ott elkezdett kiabálni az utcán.

– Bőrt vegyenek! Bőrt vegyenek!

Az egyik ember keveset, a másik többet ígért, deő nem adta. Mindenkinek azt mondta, hogy annyiért nem adja.

Egy kutya sompolygott utána. Nézte a borjú bőrét és fel-fel ugrált érte, hogy lerántsa. A kutya ugatott, a cigány meg mondja neki:

– Hé, hát tegyél még rá valamennyit, mert annyiért nem adom.

A kutya még jobban ugatott.

– Három ezüstért neked adom – mondta a cigány.

A kutya fogta és lerántotta a bőrt és elhúzta a király pincéjébe, ami a kastély alatt volt.

– Fiú, fiatal úr, hova viszed, mondtam, hogy annyiért nem adom, amennyiért kérted. Add már ide, amit ígértél, én odaadtam a bőrt. Mit akarsz tőlem? Bolondnak nézel?

Ahogy közeledett a kutya felé, elkezdett könyörögni neki.

– Add ide a bőrömet!

A kutya csak ugatott, mintha bántaná valaki. Fogta magát és bebújt a pince sarkába. A cigány meg utána, és ahogy nyúlt volna a bőrért, a kutya nagyot ugrott, és felborított egy nagy fazekat.

Amikor meglátta a cigány, hogy mi van a fazékban, hetvenhétszer kivert a víz, mert a fazékból aranypénzek gurultak ki. Azt mondta a cigány a kutyának:

– Fiú, te buta, én nem haragszom rád, neked adom a bőrt.

Aztán fogta a fazekat és a sok arannyal együtt hazament. Amikor hazaért, az asszony perelni kezdett:

– Hát te bolondot csinálsz magadból? Mindenki azt mondja a faluba, hogy te megbolondultál, mert a kutyának árultad a bőrt.

Az ember nem szólt semmit. De amikor már nem bírta elviselni az asszony kiabálását, ráordított.

– Hallgass, mert ha megütlek...

Az asszony elnémult, az ember meg odament hozzá, és gyengéden átölelte.

– Drága feleségem, annyi aranyat adott a kutya a bőrért, hogy az unokáink is gazdagok lehetnek belőle.

Az asszony nézte az urát, de semmit sem mert szólni, csak arra gondolt, tényleg megbolondult, és ettől sírva fakadt.

– Ne sírj, te buta, nézd csak, mit hoztam neked! – és szétnyitotta a kabátját, amivel a fazék be volt takarva.

Amikor az aranyat meglátta az asszony, félelmében térdre rogyott.

– Uracskám, kit öltél meg érte?

– Ne félj semmit, a kutya adta.

Másnap az asszonnyal elmentek, körbe jártak az utcákat, mert a legszebb házat akarták megvenni a faluban. Így is történt. A falu legszebb házát vásárolták meg. Azután vettek lovat, teheneket és mindent, ami eddig nem volt nekik.

Meghallotta a falu nagy ura, hogy milyen gazdag úr lett a cigányból. Elhatározta, elmegy a cigányhoz.

– Mondd Jóska, hogyan lett belőled gazdagabb ember, mint amilyen én vagyok – kérdezte.

– Eladtam a borjú bőrét, és annyi pénzt kaptam érte, hogy meggazdagodtam.

Az úr csak nézte, nézte Jóskát, aztán nagy haraggal hazament. Másnap az összes marjáját levágatta a szolgákkal, és megpancsolta a falu népének, hogy mindegyikül akasszon egy-egy marhabőrt a vállára és járja az utcákat, amíg meg nem veszik tőle.

Járhatták reggeltől-estig, de még a kutya sem ugatta megőket. Így lett hát az úrból szegény, a cigányból meg gazdag.

Nagy Gusztáv fordítása

Herceg Árpád: Halálunk óráján

Bogdán úr, a vízimolnár egy hétig agonizált. Az első napon mindenki nagyon figyelmes volt hozzá, mert nem volt titok senki számára, hogy az öreg elérkezett oda, ahova mindannyian tartunk, de ahova majd csak sokára szeretnénk megérkezni. Nem volt titok senki számára, hogy most egy kicsit minden beteg önmagával szembesül, önmaga végzetével, ezért próbálgatták kitalálni kívánságait. Kérdezgették is, hogy mit akar: vizet? ételt? fáj valamije? Álmában esett le az ágyról, megbénult, csak a jobb keze és a hallása maradt ép, így feküdt magatehetetlen, és talán érezte, talán tudta, és elhitte már, hogy ez most nem olyan, mint a korábbi apró bénulások voltak.

Fülhallgatóval hallgatta Sokol rádióját. Ha valami kívánsága volt, ép jobb kezével átváltott fülhallgatóról hagszóróra, teljes hangerőre csavarta a rádiót, és erőtlenül mutogatott. A harmadik napon már ötpercenként hangosította föl a készüléket. Nehéz volt kitalálni, mit akar. Türelmetlen lett, éjszaka már nem aludt, a hangológombot csavargatta, és a nővér ráijesztett, hogy elveszi a rádiót, ha nem nyugszik, és a többi beteget se hagyja nyugodni. Az öregember erre elsírta magát.

A betegek fáradtak voltak, kimerültek, alvást színleltek, és már elengedték fülük mellett a követelődző nyöszörgéseket. Mégis, mindig volt valaki, aki felugrott, mert már nem bírta, vagy lelkiismeret-furdalása volt, és attól lehetett tartani, hogy megüti az öreget. De nem ütötte meg senki, csak szavakkal. Mit akar már megint, vén nyavalyás? Inna? Zabálna? Klozetolna? Vagy mi az istent akar? Ilyeneket mondtak neki.

A Sokol bömbölt: két idegen állomás egyvelege feleselt egymással. Az öreg eszméletlenül feküdt, nem fogta a rádiót. Valaki, később senki sem emlékezett rá, hogy ki volt, a vaságy szélére tette. Feküdtek hanyatt, és várták, hogy az öreg magához térjen. Várták, és tudták, hogy valaki most nagyon nagy bűnt követett el, és tudták, hogy ezt a valakit most nagyon meg kellene vetniük, de tudták azt is, hogy már bármelyikük megtette volna ugyanezt. Titkos és bűnös elégedettséget is érzett mindegyik. Később az, aki odatette a rádiót, azt gondolta: talán nem is én voltam. Másvalaki meg azt gondolta: lehet, hogy én voltam? Ezért mondták később azt, hogy nem tudni, ki volt, mert éppen aludtak, és amikor felébredtek, látták, hogy ott van, és rögtön tudták, hogy el kéne venni onnan, és valaki el is indult, hogy elvegye, beljebb tegye, és ekkor mozdult meg az öreg is, és a Sokol leesett, koppant egyet a kövön, és elhallgatott. A fülhallgató az öreg fülében maradt, zsinórja meg, mint egy köldökzsinór, lógott, összekötötte a néma embert a néma rádióval.

Mindenki tudta, hogy ez a köldökzsinór nem köldökzsinór többé, de mindannyian rettegtek, hogy hátha mégis. Senki sem mert megbizonyosodni erről, ezért a néma rádió ott maradt a kövön, a nővérnek kellett azt felvennie jó egy óra múlva.

Nincs maguk között műszerész? - kérdezte a nővér. Volt közöttük egy, aki bár nem volt műszerész, de azt mondta, hogy ért a rádióhoz, és szíves-örömest megcsinálja: hadd legyen meg az öregnek ez az utolsó öröme. Amíg ez az ember a rádióval babrált, a többiek kisomfordáltak a szobából, sorba álltak a vécé ajtaja előtt. Jó sokáig tartott, amíg elvégezték a dolgukat, és az is megpróbálta elvégezni, akinek nem kellett, és megvárták egymást és néhány zavart szót váltottak. Szegény öreg, már nem húzza sokáig, úgy látszik, mondta valaki és a többiek utánamondták majdnem ugyanazt. Aztán visszamentek a kórterembe. Az ember éppen a bőrtáskát csatolta vissza a Sokolra, és azt mondta, hogy nnna, ennek most már kampec.

Az öreg molnár visszanyerte az eszméletét, és a betegek odamentek hozzá, megint próbálták kitalálni, mit akar. Mit kíván, Bogdán úr? Hozzunk valamit? Gyógyszert? Hívjuk a nővérkét? Vagy az orvost? De az öreg nem felelt, nem jelzett, már a jobb keze is béna volt. A betegek csak álltak, nem néztek egymásra, hallgatták az erőlködő zihálást, a végső küzdelem gyenge próbálkozásait, az elsorvadt tüdő és a levegő iszonyú párbeszédét. És amikor már nagyon elviselhetetlen volt ott állni, megint kimentek, hogy elvégezzék, de egyvalaki ottmaradt, és később másvalaki bement, csak odaállt az ágy mellé szótlanul, amaz pedig kiment. Senkinek sem kellett sokáig ott állnia, éppen amikor már úgy érezte, hogy nem bírja tovább, mindig bement valaki, és fölváltotta.

Másnap hajnalban, amikor föleszmélt, az öreg arca egészen kisimult volt. Mintha egész életében nem dolgozott volna semmit, egyáltalán, soha senkinek a malmában nem járt volna, a szeme tiszta volt és nyugodt, amilyen akkor sem, amikor még ép ésszel mesélte szobatársainak csodálatos történeteit gazdasszonyáról, a szép molnárnéról és a bugris malomgazdáról. Talán nem is fog meghalni, röppentek ki a szavak valaki szájából, aztán másvalakiéból, hogy talán csak haladék, és talán neki is jobb volna, ha már nem szenvedne tovább.

Aztán feküdtek nyitott szemmel, bámulták a mennyezetet. Az a néhány szó még ott lebegett a fejük fölött, a mennyezet alatt, és csak a reggelihez szólító kolomp csalta leőket onnan. Fura szavak voltak, kisurrantak a résnyire nyitott ajtón, végiglibegtek a lámpatestek csőingái között. Talán, talán, talán.... a betegek nyugtalanul ettek.

Bogdán úr, hall engem? - szólította az öreget az orvos a délelőtti viziten. A főnővér elhúzta a kezét az öreg arca előtt, nem lát, nem hall, mondta. Ha elveszíti az eszméletét, nem tér többet magához, mondta az orvos. A szokásosat azért, ugye, rebegte a főnővér. Igen, a szokásosat azért, mondta az orvos.

És déltájban valaki, akinek volt egy zsebrádiója, bekapcsolta, és az öreg éjjeliszekrényére tette. A rádió szólt másnap reggelig, igaz, nagyon csöndesen, hogy ne zavarjon senkit jobban, mint egy horkolás, hogy mindenki aludni tudjon. Amikor a magyar adó elhallgatott, valaki ráhangolta a luxemburgi állomásra. És a hajnali váltás előtt bejött az ügyeletes nővér, pár másodpercig tartotta az öreg csuklóját, aztán elment, és visszajött az ügyeletes orvossal, és aztán elmentek, és kis idő múlva jött két férfi, felnyalábolták néhai Bogdán Pál földi maradékát, és elvitték.

Aki előző nap a rádiót adta, most visszavette, és elzárta a táskájába. Csak neki volt rádiója, és a szobában három napig nem hallgattunk zenét.